A rab király szabadon
Befejező rész Mintha álom lett volna.
A következő tavasszal, amikor a sok hó már elolvadt s a bokrokra kicsalta a rügyet a napsugár; egy vén róka csatangolt végig az őserdő leégett részén, amelyet a nagy tűz óta mindenki került, mint a gyász és elmúlás tanyáját. A róka egymaga ődöngött az egész környéken, ahol mindössze is egy hollónak a szavát lehetett hallani. A holló nagyokat sikkantott, valóságos kürthangokat adott, ami nagyon eltért rendes, nyugalmas korrogásától. A róka idegesen piszkálgatta ki a füléből a csiklandós hangokat s meg-megrázta a fejét. - Mi az ördög lelheti Gyászt, hogy úgy bomlik? - kérdezte magában, s arra vonult, hogy kíváncsiságát kielégítse. A dágványos felé kellett kerülnie. Hogy útját rövidítse, besurrant az égett sűrűbe, a patak mellett. A bokrok feketén, kormosan meresztgették beteg, vagy halott gallyaikat. Az óriás-bükk, amely roppant ernyőként borult a bozótos fölé, csonkán, összeégve mutogatott merev, hideg ágaival a világ minden tájéka felé. A holló a halott bükkfa fölött keringett s valamit szidott, ami odalent volt. Amikor Ravasz odaért, rémülten szökött vissza. De minthogy semmi se mozdult: megint előrebújt s óvatosan dugta ki az orrát a kormos bokrok közül. Egy hatalmas fekete csontváz guggolt a nagy bükkfa tövében. Hosszú karjaira támaszkodott, mintha éppen fel akarna kelni. A róka sokáig nézte-nézte. Egyszer csak felvillant a szeme. – Nini, mondta, ez Cézár!… A szegény mellbeteg gorilla, aki valószínűleg meg se moccant a tanyájáról, úgy érte itt a nagy tűz. Elősompolygott s körülszaglászta az összepörkölődött csontvázat. - Íme, az utolsó a nagyhatalmak közül, - vakogta halkan. Mind elmentek, mind, csak ez maradt itt. A királynak végképp nyoma veszett. Senki se tudja, mi lett belőle. Utoljára a sziklafal között látta egy átröpülő szajkó. A Vörös ördögöt hiába hívom a köve alól; nem jön, nem is sziszeg. Bizonyos, hogy elpusztult; hisz ő legkevésbé menekülhetett. India gyöngyét egy bagoly úgy látta összemarva, végvonaglásban. A nagyhatalmak eltűntek már valamennyien, - mintha itt létük csak rossz álom lett volna. A holló még folyvást nagy lármát csapott a magasban. A róka rászólt: - Mit zajongsz annyira, Gyász? Talán megint gyűlésre hívod a szabadokat? - Ördögöt, mordult fel a félszemű holló. Kell is nekünk gyűlés, összetartás! Ki-ki csinálja a maga dolgát, mint régen. Akkor volt boldog világ. Ezen túl megint úgy lesz. A fiskális vállat vont. Befelé-nyelven mormogta: - Mintha én másképp csináltam volna valaha! Csak az ostobák lehetnek igazi rabszolgák. És fennhangon tette hozzá, kifelé-nyelven: - Az egész tavalyi esztendő álom volt, rossz álom. - Az! Az! - korrogta a holló, és elkezdett úszni a levegőben egyenes irányban, amerről egyik pajtásának a hívását hallotta. A róka is tovább ment. A patak partjáról még egyszer visszanézett. A gorilla csontváza úgy mosolygott rá, mintha hívná. Ravasz megborzadt; lába közé kapta a farkát és sietve loholt el. Az őserdő csendjében csak egy harkály kopogtatása hallatszott. Verőfény játszadozott és táncoltatta enyhe sugarait. A langyos levegőben, a vágás felől, ibolya illat szálldosott erre, szellőparipák hátán. Az új élet reménységét hirdette a tavasz felséges, üde lehelete. |