A rab király szabadon
Befejező rész

Mintha álom lett volna.

A következő tavasszal, amikor a sok hó már elolvadt s a bokrokra kicsalta a rügyet a napsugár; egy vén róka csatangolt végig az őserdő leégett részén, amelyet a nagy tűz óta mindenki került, mint a gyász és elmúlás tanyáját.
A róka egymaga ődöngött az egész környéken, ahol mindössze is egy hollónak a szavát lehetett hallani. A holló nagyokat sikkantott, valóságos kürthangokat adott, ami nagyon eltért rendes, nyugalmas korrogásától. A róka idegesen piszkálgatta ki a füléből a csiklandós hangokat s meg-megrázta a fejét.
- Mi az ördög lelheti Gyászt, hogy úgy bomlik? - kérdezte magában, s arra vonult, hogy kíváncsiságát kielégítse. A dágványos felé kellett kerülnie. Hogy útját rövidítse, besurrant az égett sűrűbe, a patak mellett.
A bokrok feketén, kormosan meresztgették beteg, vagy halott gallyaikat. Az óriás-bükk, amely roppant ernyőként borult a bozótos fölé, csonkán, összeégve mutogatott merev, hideg ágaival a világ minden tájéka felé. A holló a halott bükkfa fölött keringett s valamit szidott, ami odalent volt.
Amikor Ravasz odaért, rémülten szökött vissza. De minthogy semmi se mozdult: megint előrebújt s óvatosan dugta ki az orrát a kormos bokrok közül.
Egy hatalmas fekete csontváz guggolt a nagy bükkfa tövében. Hosszú karjaira támaszkodott, mintha éppen fel akarna kelni.
A róka sokáig nézte-nézte. Egyszer csak felvillant a szeme. – Nini, mondta, ez Cézár!… A szegény mellbeteg gorilla, aki valószínűleg meg se moccant a tanyájáról, úgy érte itt a nagy tűz.
Elősompolygott s körülszaglászta az összepörkölődött csontvázat.
- Íme, az utolsó a nagyhatalmak közül, - vakogta halkan. Mind elmentek, mind, csak ez maradt itt. A királynak végképp nyoma veszett. Senki se tudja, mi lett belőle. Utoljára a sziklafal között látta egy átröpülő szajkó. A Vörös ördögöt hiába hívom a köve alól; nem jön, nem is sziszeg. Bizonyos, hogy elpusztult; hisz ő legkevésbé menekülhetett. India gyöngyét egy bagoly úgy látta összemarva, végvonaglásban. A nagyhatalmak eltűntek már valamennyien, - mintha itt létük csak rossz álom lett volna.
A holló még folyvást nagy lármát csapott a magasban. A róka rászólt: - Mit zajongsz annyira, Gyász? Talán megint gyűlésre hívod a szabadokat?
- Ördögöt, mordult fel a félszemű holló. Kell is nekünk gyűlés, összetartás! Ki-ki csinálja a maga dolgát, mint régen. Akkor volt boldog világ. Ezen túl megint úgy lesz.
A fiskális vállat vont. Befelé-nyelven mormogta:
- Mintha én másképp csináltam volna valaha! Csak az ostobák lehetnek igazi rabszolgák.
És fennhangon tette hozzá, kifelé-nyelven:
- Az egész tavalyi esztendő álom volt, rossz álom.
- Az! Az! - korrogta a holló, és elkezdett úszni a levegőben egyenes irányban, amerről egyik pajtásának a hívását hallotta.
A róka is tovább ment. A patak partjáról még egyszer visszanézett. A gorilla csontváza úgy mosolygott rá, mintha hívná.
Ravasz megborzadt; lába közé kapta a farkát és sietve loholt el.
Az őserdő csendjében csak egy harkály kopogtatása hallatszott.
Verőfény játszadozott és táncoltatta enyhe sugarait.
A langyos levegőben, a vágás felől, ibolya illat szálldosott erre, szellőparipák hátán.
Az új élet reménységét hirdette a tavasz felséges, üde lehelete.