Az eltört puska (részletek)

Amikor én még kis gyermek voltam, a karácsonyi ajándékot a Jézuskától vártam.
Olyan szép és olyan kedves gondolat volt az, és olyan lelket melengető reménykedés: hogy a kis Jézus törődik mindnyájunkkal; tudja odafönt a mennyországban, hogy mi itt kik vagyunk, mit csinálunk; jól viseljük-e magunkat és megérdemeljük-e az ő szeretetét, aminek kézzelfogható bizonyítéka volt az ő égből küldött, vagy éppen hozott karácsonyi ajándéka.
Ha az egész esztendőben csintalanok, pajkosak, rendetlenkedők voltunk is; karácsony előtt néhány héttel már kezdődött a megjavulásunk; mindenki igyekezett, hogy kevesebb panasz lehessen rá, mert a kis Jézus már nagyon figyel onnan felülről, és bizony megbánhatja, aki még most sem jár a kedvében. Annak vagy semmit nem hoz, vagy ha juttat valamit: a jó mellé odateszi az aranyzsinórral átkötött virgácsot, ami nagy megszégyenülés.
Karácsony estéjén összebújtunk, mint egy fészekre való madárfiók és édes szüleinkkel együtt izgatottan vártuk a nagy jelt, ami nem volt más, mint hogy a kis Jézus az ablakot jól megzörgette kívülről és aztán nyílván rögtön tovább is szállt a gondolat szárnyán, mert hisz el lehet képzelni, mennyi rengeteg sietős dolga volt még akkor este.

Amikor körülbelül tizenhárom esztendős voltam, nem hagyott nyugton szertelen vágyam, hogy színről-színre lássam a gyermekek Jézuskáját, ami nem is volt éppen lehetetlen, mint hogy őneki okvetlenül meg kellett nálunk jelennie. Nem volt szó egyébről, mint hogy türelmesen várjam abban a bizonyos időben és ott legyek kint, amikor jön, és az ablakot zörgeti.
Csupán csak egy nehézséget kellett leküzdenem, hogy odabent észre ne vegyék a távollétemet. Édes szüleim gondosan ügyeltek rá, hogy a nagy pillanatban mindnyájan együtt legyünk.
Mondhatom, nem kis szorongással eszeltem ki a furfangomat, hogy amikor a zörgésre besiet a család a karácsonyi szobába, én előbb majd egy pillanatra kiosonok az előszobán át a folyosóra és ott még megláthatom őt a harmadik zörgetésig, legalább akkor, amikor tovaszáll.
Így történt! Jobban ki sem számíthattam volna.
Amikor a kis Jézus zörgetett, előre engedtem mindenkit, magam pedig hátra maradtam, úgy futottam ki lábujjhegyen. Mit tagadnám? Dobogott a szívem. A nagy reménység is tette, hogy célt érjek, de a félelem is, hogy vajon mit szól mindehhez a kis Jézus? Nem lesz-e baj belőle? Meg aztán, őszintén szólva, valami restelkedés félét is éreztem e miatt a ravaszkodásom miatt; de már benne voltam és vissza nem léptem volna talán az egész karácsonyfáért sem.
Amint kiléptem az előszoba ajtaján, - de még ki sem léptem, - hallottam a harmadik zörgetést az ablakon; lelkendezve dugtam ki a fejemet, és íme, az ablaknál már nem a kis Jézus volt, hanem a Zsuzsi, a szakácsnénk!...
Zavaros, zakatoló elmével nem gondolhattam mást, mint hogy mégis elkéstem. A kis Jézus már elröppent előlem. De bizonyos, hogy Zsuzsi is őt akarta látni, azért jött ki, nyilván a zörgetésre.
Megkérdeztem tőle zihálva, fogvacogva: látta?!
Elugrott az ablaktól. Rám förmedt.
- Mit csinál itt maga? Nem megy be rögtön? Megfázik kalap nélkül!…
Nem volt ideje, sem alkalma a vitatkozásnak. Visszasiettem. Kullogva lopództam be a többiekhez.
Éppen arra érkeztem, hogy az édes apám fejcsóválva forgatta a kezében az én karácsonyi ajándékomat; egy szép kis puskát, amely el volt törve.
Hogy történhetett ez? Csodálkozott az édesapám, és szánakozva nézett rám.
Lesütöttem a szememet. Hisz csakis én tudhattam, hogy a kis Jézus büntetett meg a kíváncsiságomért.