Vadásztarisznyámból

Vadásztarisznyámból (részletek)

Vadászembernek, ha az élményeit elmondja, meg kell azt szoknia, hogy éppen a legérdekesebb esetekre csóválják a fejüket a többiek.
Igaz, hogy Nimród fiai általában híresek arról, hogy művészei a lódításnak. Pedig csakugyan sok olyan bolondnál bolondabb vadászélmény esik meg velünk, amely minden hihetetlensége mellett is szóról-szóra igaz. Vannak olyan esetek, amelyeket még leírni is alig merek, pedig magam voltam a szemtanúja.
Nemrégiben egyik vadászlapunk hasábjain indítottam meg a „Ritka vadászélmények” rovatát, amelynek első közleményét a magam eseteiből állítottam össze. Megírtam például, hogy hogyan lőttem három repülő vadrucát egy lövésre. - háromból, nem egy nagyobb csapatból.

Egyszer meg Gödöllőn „lőttem” egy nyulat lövés nélkül. Tudniillik a puskám csütörtököt mondott, de ez a szerencsétlen nyúl, amelyre lőttem volna, sebes futtában épp akkor vágódott neki egy nagy göröngynek, saját magát ütötte agyon a felbukfencező szegény pára; de a látszata az volt, hogy én lőttem le.

A ritka vadászesetekből következzen még kettő.
A dejtári Hársasban hajtattuk a sűrű vágást, és az egyik hajtás végén, a bozótos széléről kirepült egy erdei szalonka, amelyre valamelyik gyorskezű vadász hevenyében rögtön rádurrantott, amikor még egészen alacsonyan volt a szalonka.
Megszólalt erre a sűrűben egy flegmatikus hang: hopp-hopp!
Kisvártatva előbukkant a hang tulajdonosa, egy pufókképű kamasz, akinek az arca tele volt apró söréttel. Alig bírtuk az ólom kásákat a bőréből kipiszkálni.

Elmondok befejezésképpen egy hihetetlen esetet.
Az édesapám vesztett ennek kapcsán egy gyűrűt, amelyet tőle az édesanyám nyert meg.
Volt az apámnak akkoriban egy gazdasági írnoka, aki rövidlátó, és egyáltalában nem valami híresen lövő emberke volt.
Télen a pelyvára sok veréb járt rá: százával is volt együtt, akkora helyen, amilyet egy lepedővel le lehetett volna takarni.
Egyszer látja az apám, aki az anyámmal együtt éppen az udvaron volt, hogy Marzsó az írnok, puskával a kezében, lapulva lopakodik az istálló mellett a pelyva felé, ahol akkor is igen sok veréb sereglett össze.
- Marzsó verebészik, nézd csak! - jegyezte meg az apám.
- Fogadjunk, hogy nem lő le többet egynél – mondta az édesanyám.
- Az lehetetlen; még ha akarná, sem bírna egyet lőni, hisz’ a csapatba lő bele.
- Mindegy, fogadjunk.
Fogadtak.
Marzsó hosszas célozgatás után lőtt, s a temérdek veréb mind elszállott. Egyetlen egy kalimpált le a levegőből.
A fogadást az édesanyám nyerte meg s egy gyűrűt kapott ennek fejében az apámtól. Ilyen és hasonló történetekkel van tele az én vadásztarisznyám.