Ördöggyűrű (2006. május)

Ördöggyűrű.

Július végén volt, öt és hat óra között délután.
A nap már felfelé hajlott a fényes égboltról, a forró sugarak enyhültek; a fák lombjait meg-meglibbentette az alkonyati szellő. Az erdőség egyik elhagyott ösvényén lépdeltem óvatosan, halkan, egymagamban. Ezer meg ezer holdra terjedő erdő volt körülöttem. Ha nem ösmertem volna minden hajlatát-zugát, völgyét-dombját, könnyen eltévedhettem volna benne. De nekem itt nem kellett vezető, aki a legtöbbször úgyis csak útjában van a mindenre kiterjedő figyelmű vadásznak. Márpedig én hamarabb észre szoktam venni minden jelt, minden kis neszt, minden olyat, amit a vérbeli vadásznak észre kell vennie, mint az unott, fásult vadőrök legtöbbje.
Élveztem azt a felséges magányt, amelyben az ily emberlakatlan vadvilág részesít. Nagyon szép volt a változatos fanemekkel tarka erdő. Alig bírtam betelni némelyik szebb pont szemlélésével; helyenkint a vén fák alatt alkonyati hangulat támadhatott volna fényes nappal is; a lomberdő világosabb színei összefolytak a fenyőfoltok sötétségével, ahonnan mintha tömjén templomszaga áradt volna. Madár itt kevés volt; az erdő hangjai suttogóvá váltak, a völgy patakja alig mert a köveken átsurranni. Egy-egy cinke cippant - gyászsipkás fejét láttam a tűlevelek között - de még a dongólégy is okozott annyi zajt, mint az a kis bujdosó.
Egy vén őzbak után jártam, amelynek a bükkös alján terülő vágásban volt rendes forgója.
Csakhogy most nem cserkésztem; másféle furfanggal akartam hozzájutni az öreg kujon szép trófeájához.
Oda akartam sípolni magamhoz pompás kis buttolommal, amellyel az őz-suta meg az őz-ünő hangját remekül lehet utánozni.

Július végén, augusztus elején van az őznemzetség nászévadja, amikor a bakok egyszerre megbomlanak és nyugtalan indulattal keresik, űzik a sutákat. Az őz dámácskák sípoló hangjára néha óvatos sompolygással jön a kalandra vágyó tapasztalt don Juan; de némelykor bolondul „ugrik” a csalogató síp hívására is.
Az őz-suták tudniillik édesen és vágyva, epedő hívással adnak jelt magukról abban az egypár hétre terjedő időben, amikor szívesen látják az udvarlót. Aki nagyon ösmeri ezeket a hívó hangokat, azok hű utánzásával bolonddá tehet minden bakot. Erre való a hívó síp, amellyel minden őzlélektani hangárnyalatot ki lehet fejezni; de síp híján az ügyes vadász beéri egy egyszerű falevéllel is, amelyet a szájába vesz és annak a segélyével hallat vágyó, vagy félő, aggodalmas ünőhangot. Mert amire a bak a legbizonyosabban ugrik, az az üldözött, másik baktól hajszolt ünő sírása. Az a remegő, félénk jajszó, amely őznyelven ilyesmit jelenthet: „Jaj Istenem! tessék már nekem békét hagyni!.. Ha a szerelmes bak ilyet hall, attól elönti a bolond féltékenység, és veszettül siet a kis ártatlan segítségére, hogy elverje mellőle azt a tolakodó frátert, amelynek a helyét azután maga igyekszik elfoglalni.
De csak a legkisebb hiba, csak egy kis gixer essék a sípolásban; már vége a bolondításnak. A tapasztalt bak rögtön észreveszi, hogy be akarják csapni s nem előugrik, hanem elugrik. Sípolhat aztán annak maga a szerelmes Pán-isten is. A vén bak ilyenkor ravasz nesztelenséggel csúszik el a legsűrűbb sűrűben, úgy, hogy ottlétét még csak sejteni sem lehet; míg ellenben a csalódott fiatal őzdandy dühösen riaszt, vakkant, böffen, amivel a többi kollegát figyelmezteti, hogy jó lesz nem nagyon hinni a szép szónak.
Az én öreg bakom, amelyet ezúttal magamhoz szerettem volna sípolni, már régibb ösmerősöm volt és tudtam a szokását. Nincs az a lopódzó nyest, amelyik halkabban tudna mozogni, mint az a vén lurkó, amely a csalogató sípnak sohasem hitt egészen, hanem ha mozdult is rá, csak bizalmatlanul közeledett és olyan pontosan tudta a hang irányát, hogy sohasem elölről jött, hanem mindig hátulról lepett meg, rossz széllel. Jártam úgy vele szélcsöndben is, hogy amikor sípolás közben a mögöttem támadó nagyon is halk neszre hírtelen megfordultam, éppen csak elvillanó fehér tükrét láttam már, alig néhány lépésnyire tőlem. Mindig meg tudta kerülni az állásomat s így szelet fogott rólam; akkor pedig se szólt se beszélt, csak elillant s még csak nem is jelezte, hogy itt volt. Most, eddigelé még békességben volt és talán nem gyanakodott túlságosan. Az első kísérlet tehát vagy végzetes lesz ma rá nézve, vagy megint elvadítja ere az esztendőre. Ehhez kellett alkalmazkodnom; de hátha mégis sikerül vele szembekerülnöm valahára! Ez volt a reménységem.

Gumitalpas cipőmben olyan nesztelenül lépdelhettem, hogy ha néha egy-egy apró csigakagylóra hágtam, a halk roppanást szinte magam is olybá vettem, mintha utánam lopódzanék valaki. Egy tisztás felé tartottam, amely a sűrűség közé rejtve, felfedezhetetlen volt minden idegen szemnek. A tisztás egyik oldalát ősfák szegték; azok egyike mögött kerestem helyet a várakozásra, mert mielőtt sípolni kezdhettem volna, legalább is negyedórát kellett mozdulatlanul maradnom egyhelyben, hogy az esetleg valahol e tájt bujkáló bak elfeledje a halk neszeket, amelyeket a jövetelemmel okoztam, s a bizalma lassankint visszatérjen.
Aki az ilyen erdei várakozások látszólagos ürességét unja, az siessen mihamarabb valamely városi kávéházba és töltse idejét azzal, hogy kibámul a mozgalmas utcára. Ott sokkal több neki való érdekességet láthat.
Megfigyelő kedv és érzék nélkül az ilyen várakozásos lesegetés fárasztó, s még az unaloműző dohányzásról is le kell ilyenkor mondani, ha komolyan akarja végezni az ember a feladatát. De akinek szeme van a látásra és füle a hallásra, az elfogyhatatlan okait fedezheti fel minduntalan annak, hogy tanulságosan figyeljen, és ezzel egyszersmind szórakozzék.
Minden kis rovar, minden átvillanó legyecske, a fűszálak s a gallyak egymáshoz simulása, a csettegő madár bújósdija, mindmegannyi alkalma a szorgalmas tanulásnak, a természet kis titkaiba bekukucskálásnak. Az ember csupán a vándorló hangyák tanulmányozásával is órákat üthet agyon, ha egyéb dolga-gondja nincsen; ni, hogy sürögnek az országútjukon, s hogy érintik egymást a csápjukkal, amikor szemközt találkoznak! Az mind beszéd, jel, hangyamagyarázat, közlés; talán hangot is adnak hozzá valahogyan, de azt a mi durva fülünk felfogni, hallani, nem bírja Aztán jön a levegőben egy nehézkes szövőpille, amely fáradtan csapódik hozzá a bokor gallyához s rajt marad; a levelek alá búvik, ahol biztos védelme van. A fű közt vörösrézfényű ragyás futonc birkózik egy hernyóval; a nyomorult kígyótest vonaglik; hátracsapkod, görnyedt, tehetetlenkedik; a hóhérja ellenben belemélyeszti éles rágóit és öli, fojtogatja. A bokor tövénél mozog, maszatol valami; a száraz levelek zizegnek, emelkednek; előtűnik egy egérke s fényes, okos szemével szemlét tart; aztán idesurran, odasurran, de a világért sem megy messzebbre két-három lépésnyinél. Ennyi a birodalma határa ilyenkor, napvilágnál. Akkor is mindig csak fedezve, takarva a lombtól. Hiszen jöhet az ellenség minden pillanatban; kivált a szárnyas veszedelem, amely sokkal gonoszabb a négylábúnál, mert villámként csap le rá. Ilyen pedig minden egerésző madárféle; még a szajkó is, pedig az sok van itt. Maga a szajkónépség is micsoda tanulmány! A zajosságával, a szemtelenségével, a figyelő ravaszságaival! Meg a rigók, amelyek fel-felsikkantanak s mindenbe belekotnyeleskednek. Mindezt, és még százszor ennyit tudni kell meglátni, és aztán megérteni, hogy ki mit csinál, mit akar, mit tervez, hogyan dolgozik, vagy hogyan betyárkodik.
Elég hosszasan volt benne módom, hogy most is végignézzem. Még a sípolásról is megfeledkeztem, amikor hirtelen másfelé terelte a figyelmemet valami. Halk robaj támadt a sűrűség közt, a tisztás túlsó határán; mintha ott ketten, vagy akár többen is kergetődztek volna. És nyomban rá felhangzott az a bizonyos jellegzetes félénk sírás; az ijedt esdeklés, ahogy az őz-ünő elárulja szorongattatásában az aggodalmát. A gallyak és lombok súrlódása ismétlődött; a halk vészsirám szintén. Azok ott nagyon is bizonyosnak hihették, hogy senki idegen nem hallja őket. Végre megmozdult előttem a gazos és előszökellt közüle egy kecses őzkisasszony, szorosan mögötte pedig a kérője, tolakodó vőlegényjelöltje.
Az öreg bak, amelyet annyira vártam-lestem, íme, itt volt előttem! De most eszembe sem jutott hogy sietve vegyek elégtételt rajta s hamar leterítsem. Hisz’ ritka udvarlásnak lehettem általa tanúja: végignézhettem vad és türelmetlen szépelgését, amelyben minden volt, csak éppen gyöngédség nem. Kezdődött olyan keringőzés, aminőt nem igen látnak a vadászok vénei sem. A szegény, félénk, eladó kisasszonyka elkezdett most már körben futni a tisztás közepén; a bak is körben-körben mindenütt utána és a mennyasszonya sarkából egy pillanatra sem tért le. Az ünő érezte, hogy nem bír menekülni; legalább ki-kitéregetett ostromló lovagjának; de újra, meg újra panaszosan sírt fel, mintha ijedtében a mamáját hívta volna. (Bizony most alkalmasint a mama is pásztorórán lehetett valahol, ebben a bolondul szerelmes évadban.)
Hiába! Nem volt szabadulás. A zsarnok szerelmes úr csak űzte-hajtotta, kergette a szegény kis szüzecskét mindig körben, folyvást körben a végkimerülésig.
Nem moccantam volna a világért sem!
Amikor a fáradt és újdonsült őzmenyecske, - most már az urától kísérve, - betámolygott a bokrok közé: csak akkor léptem ki az elhagyott tisztásra.
Ott a körben letiport gyepen, megpillantottam az – ördöggyűrűt. Így nevezik a vadászok azt a fakó, beszédes, áruló vonalat a füves erdei talajon, amely a kergetődző őzek után marad a nász évadján.
Milyen szerencséje is van ennek a vén huncutnak, gondoltam magamban. Ha valami engedékeny mámival lett volna légyottja, azt bizony nem néztem volna végig ilyen kíváncsian. Akkor alkalmasint ravatala lett volna neki a csöndes erdei tisztás gyeppárnája.


Kárpáti Aurél véleménye: „A vadász szeme képes csak ennyire részletekre kiterjedő figyelemmel s mégis szintetikus egységbew foglalni a természetet.
A legtisztább művészet az amely itt megnyilatkozik, matériája pedig Bársony istván zengő egyszerűségében is színes kifejező nyelve a legnemesebbek közül való.

Önnek mi a véleménye a hónap novellájáról?
Írja meg nekünk info@barsonyistvanalapitvany.hu email címre vagy küldje el kedvenc Bársony-novelláját.