Jó barátok (2006. április)

Jó barátok

A keskeny agyagos úton, amely halványsárga csíkkal húzódik fel rézsútosan a Szent Orbán kápolnájához, két szürke alak haladt egymás mellett, lassú ődöngéssel.
Borbolya kántor volt, meg Bandi a szamara.
A pincébe mentek együtt borért, amint régtől fogva kötelességük volt minden szombaton délután.
Nagyszerűek ezek a falusi szombat délutánok. Már érezni egy kicsit a vasárnapot, az emberek rendbe szedik a házuk tájékát, kisöprik az udvart, itt-ott meszelnek, kivált a pitvar elején, ahol leghamarabb szemet szúrna a tisztátalanság. A mezei munkából korábban megjön a gazda, ma már bele sem fogott olyanba, amit estig el nem végezhetett, hisz’ holnap úgy se folytathatná, mert a holnapi nap az Úristené.
Borbolya megigazgatta a csacsi hátán a csobolyókat, most még üres volt mind a kettő, hát vidáman kapkodta fejét a jámbor állat.
A szőlőhegy aljáról visszanézett a kántor, úgy rémlett neki, hogy a háza előtt, - amelyet jól láthatott a völgyben - még folyvást fenyegető mozdulatokkal integet felé a felesége.
Szinte a hangját is hallotta, mint az imént, amikor felcibálta édesded szunnyadozásából.
- Már megint alszol te Mátyás király restje! Mit iszol holnap, ha nem mégy a pincébe? Halálra üldözöl, vesztemre törsz, azt szeretnéd, hogy még a hegyre is én caflassak helyetted?
A sárkányhangok még jobban kísértették ma, mint rendesen. Elöntötte a méreg s jót húzott a csacsira, de mikor Bandi ijedt hőköléssel akart befarolni a venyige közé, lecsillapodott s kérlelni kezdte.
- Nono szívem! nem téged gondoltalak!
A csacsi lekonyította a fülét, meglóbálta rosszul vedlett fejét s nem törődött azontúl mással, csak a pőcsikkel, amely egyre oda csapkodott a véknyához. Máshol úgy se tudott volna beleragadni a sűrű szamárszőrbe.
Csöndes volt az egész szőlőhegy. Így nevezték, pedig a domb-mértéket is alig ütötte meg. Még csak egy gyümölcsöt szedő fehércselédet se lehetett látni, a kerülő bizonyosan valamelyik gádorban nyújtózkodott, bátran pusztíthatta a rigó a gohért.
Lépés közben nagyokat kanyarított Bandi a hátsó lábaival, úgy akarta ledörzsölni magáról a vérszívó rovart. Egy helyen egy jókora csiga mászott előttük az úton: Borbolya gyöngéden félrepiszkálta, nehogy rálépjenek.
Jószívű volt az istenadta, s ha a maga sorsára gondolt, minden gyámoltalanság meghatotta.
Mikor a csiga mellett elmentek, dörmögő hangon biztatta a nyálkás állatot.
- Csigabiga nyújtsd ki szarvad, mézet adok enni, tejet adok inni.
De biz’ a csöndes jószág nem akart neki szót fogadni, hát megint csak visszaterelődött a figyelme kedves csacsijára, azt cirógatta, dédelgette.
Nem ok nélkül szerette a csacsit.
Valahányszor az asszony megharagudott, vagy egyik vagy másik házbelin töltötte ki az indulatát. Sok verés jutott a szegény csacsinak s olyankor Borbolya csakis azt nézte, hogy amennyire lehet, ne éppen a képébe kapja a röpülő poharakat és tányérokat. Körülbelül egy fátum üldözte mind a kettőjüket.
Mennyire megbánta már, hogy elvette ezt a jómódú özvegyet!
Micsoda dolog is az, hogy minden falat ételét, minden pohár borát felhánytorgatja?
Kivált a bort, mert az igazán sok fogyott.
A Borbolya tiszte volt tudniillik a pince kezelése. Az asszony a hájától már alig tudott járni, nem tehette meg minduntalan a hosszú utat, hát kénytelen volt a pincét az édes urára bízni. Mikor látta, hogy Borbolya berúgva kerül elő a csobolyókkal, csúnyán leszidta s következő héten ellenőrzőnek elküldte vele a cselédjét is.
Akkor meg mind a ketten részegek voltak, mire megjöttek, s mi több, az egyik csobolyó tartalmát is megitták az úton.
Így már okosabb volt Borbolyát magában ereszteni.
Erős figyelmeztetések szokták a pincébe való kirándulásokat megelőzni:
- Ha leiszod magadat, elém ne kerülj, mert megfojtalak!
Borbolya oszt’ nem is került elő két napig, amíg tudniillik tartott a csobolyókban.
Őt hadd vitte volna el az ördög, de a csacsira szükség volt a háznál, mert az hordta a jó vizet, meg zöldséget kellett volna szállítania a szatmári vásárra.
Efféle zavar nemcsak egyszer történt.
A folytonos kalandozásban Borbolya meg a csacsi nagyszerűen összeszokott. A legjobb barátok lettek. Ha egymásra néztek, bátorítás volt a tekintetükben. Hasonlítottak abban is egymásra, hogy mind a ketten iszonyodtak asszonyuk rikácsoló sárkány-hangjától s mind a ketten örömet éreztek a csobolyók láttára, mert azok, - így szombat délután – ideiglenes szabadulást jelentettek a rabszolgaság alól.
Borbolya százszor megszökött volna már, ha ez az egyetlen szombat napi kárpótlása nincs, de azért a kárpótlások mellett is gyakran kitört belőle az elfojtott bosszúság.
Mikor a szőlő garádja mellett bandukolt néha, rájött a rossz óra s toporzékolva harsogta a csacsi fülébe :
- Előbb-utóbb kihoz a sodromból! Vérét iszom!
Hanem e helyett folyvást a borát itta, még a csacsit is rászoktatta; gyakran juttatott neki egy-két pohárra valót.
Nem is hinné az ember, milyen okos tud lenni egy szamár. Bandi lassanként úgy megszokta a bort, hogy holmi névnapokon bátran helyettesíthette volna a kántort.
Nyilván hozzátartozott ez is a barátságukhoz.
A remek őszi verőfény ugyancsak pörkölte őket. Mikor a galagonyabokrok közt megvillant a présház fehérsége, Borbolya megcsiklandozta a barátját :
- Siess egy csöppet, szívem!
Biztatás se kellett a szamárnak, oldalvást kacsintott Borbolyára. Ha egy mesemondó látta volna őket, azt gondolta volna: Ni itt megy Argyilus királyfi, mellette pedig az elváltozott Tündér Ilona, aki majd egy varázsló szóra visszakapja gyönyörű alakját.
Borbolya a pincénél levette a csacsi hátáról a csobolyókat s eltűnt a gádorban.
Bandinak se kellett több, meghengergőzött a puha fűben, azután őznek való pákosztossággal csipkedte meg a szőlőleveleket. De nem ízlett neki a kesernyés savanyúság, hát bevette magát az aljban fejesedő káposzta közé s ott habzsolta a hamvaskék levélfüleket s még a káposztatorzsát is megharapdálta hozzá.
Ez volt oszt’ az igazi élet.
Mindenféle apró madár röpködött a bokrokon, az ősz már becsalogatta a kis csattogó szárnyasokat a mézédes bogyók országába, a sövény rőzséje közt szünet nélkül pörcögött egy kis ökörszem, amelyet érett dohányhoz hasonló színe láthatatlanná tett a rőzse barnaságán.
A pince előtt jókora almafa terpeszkedett, vékony gallyacskáira fehér molyhos pille rakta le tojásait, a fa tetején egy pár száraz ág volt, odatelepedtek a húrosok, mielőtt le mertek röppenni a csalogató érett fürtökre.
Bárcsak örökké tartott volna minden ilyen szombat délután!
A csacsi nyugodtan legelt, egyszer csak a pincegádorból kidongott egy búbánatos nóta. Bandi ismerte ezt a hangot, lecsapta a fülét s odakocogott az ajtóhoz, azzal pedig éppen elfogta a hanyatló nap minden sugarát a pince torka elől.
- Ki van odafent, hej!…Nem tudsz köszönni paraszt? – mordult fel a kántor. Egy kicsit borízű volt a hangja, de egy csöppet sem bosszús, inkább még újra dalolni kezdett:
„Gyere be rózsám, gyere be!
Csak magam vagyok – ide be!”
A csacsinak tán megcsiklandozta egy sugár az orrát, elég az hozzá, hogy nagyot tüsszentett s élesen kivágta a magas i – t, azután meg az á-t.
- Jövök már, jövök! biztatta alulról Borbolya. Hallatszott, hogyan zörög a bádog lopóval. Üvegből valót használt azelőtt, de azt mindig össze találta törni, mire a csobolyók megteltek.
Nemsokára felcammogott a pincéből s amint a napot meglátta, nagyot kurjantott :
- Mégis szép a világ, te Bandi!
Csakhogy Bandi ilyenkor már nem elégedett meg a puszta hízelgéssel. Addig döfölte, harapdálta a kántort, amíg a kalapjába nem töltött számára egy porció italt. Bandi nagy élvezettel szürcsölte fel, s mikor a szeszecske elfogyott, nyiffant egyet s kirúgott utána.
Gyönyörűen el voltak készülve mind a ketten.
Ha ezt a kántorné asszony látta volna!
A zöld színnek még talán sohasem volt ilyen felséges egybeolvadása az érettebb színekkel. Valami nagyszerű tarkaság ömlött el a tájon, a felhők buján ölelték mezítelen keblükre a napot, amelyből magasztosan áradt szét a világon a mennyországi láng.
A két elnyomott, egymásra utalt lényt mélyen meghatotta a természet csudaszépsége, a csacsi az almafa kevés árnyékot adó lombjaira veté bágyadt szemét, Borbolya pedig könnyezve ölelte meg örömeinek s bánatainak ezt a négylábú részesét.
Még sohasem érezte annyira a szükségét, mint most, hogy szívét egy jó barát előtt egészen megnyissa, de az is igaz, hogy még egyszer sem nyakalt a lopóból olyan fenntartás nélkül való őszinteséggel, mint ezen a gohért érlelő őszi délután.
Világosan hallotta, mikor egy húros, amely éppen le akart szállni az almafára, riadozva szólt a társainak.
- Nini, egy részeg ember!
Káromkodni akart, de egy vörösszárnyú rókapillangó a torzonborz bajusza közé akadt s ott vergődött pár másodpercig. Borbolya azt hitte, hogy apró tündérujjak cirógatják s mosolyogva dadogta, hebegte.
- No még!
Semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy a fecsegő húros igazat mondott.
Még csak az hiányzott, hogy a felhők egy vén asszony alakját öltsék magukra. Borbolya a vén asszonyban a nejére ismert s fogcsikorgatva fenyegette a felhőt.
- Nem fogok tovább tűrni! Most lesz csak haddelhadd! Most lesz, ami még nem volt!
Felcsatolta a csobolyókat a csacsi hátára s nagy nehezen maga is rákapaszkodott a szegény fülesre. Az bizony nem volt bolond, hogy ennyit cipeljen, inkább meg se mozdult.
A kántor leszállt róla, s úgy vezette lefelé, botorkálva. A csacsi is botorkált. A csigabiga még akkor is ott őgyelgett az útszélen s ugyancsak csudálkozott, mikor a két pajtás eldűlöngőzött mellette.
- A mi volt, az nincsen többé! ordított Borbolya s arrább rúgta a csigabigát.
A faluban kitértek előle az emberek, a kuvaszok megugatták, a gyermekek pedig utca hosszat futottak utána, úgy nevették. Még a csacsi is rákezdte egy párszor a maga nótáját.
Már látszott a ház, ahol Borbolya lakott: a ház előtt valaki csípejére tett kézzel várta őket.
- No, mit ordítoztok úgy? Kérdezte az a valaki, amikor megállottak, talán megint berúgtatok?
Női hang volt, de sárkány torkából hangzott.
Borbolya inogva hátrált a csacsi mögé s onnan nyöszörögte dadogva:
- No Bandi! hallod-e Bandi!…szólj már te is, te Bandi!…
A csacsinak eszébe juthatott, hogy odafent a hegyen megcsiklandozta volt az orrát egy sugár: nagyot tüsszentett s megint kivágta élesen az i –t, utána meg az á –t.

*
A Víg Világ-ban jelent meg ez a novella 1897 végén.
„… csöndes, kedves, bajusz alatt mosolygó humor…”- írta róla Schöpflin Aladár.

Önnek mi a véleménye a hónap novellájáról?
Írja meg nekünk info@barsonyistvanalapitvany.hu email címre vagy küldje el kedvenc Bársony-novelláját.