A tűzköves (2006. június)


Hegyomlás, az erdők vén szelleme, megrázta a harangvirág-bokrétát, amely egy keskeny, mohos sziklapárkányon volt mellette, s tündérzenéjű csengetés csilingelt végig a sűrűségen. A Gyémántos-patak medre felől, még a harangvirágok szavánál is szebben csendülő szózat felelt: itt vagyok! Megyek már! S annyi idő alatt, amennyi a gyorsszárnyú fecskének se lenne elég, keresztülsuhant a fuvalmas levegőn Hóvirág.
A havasarcú tündérke keble még pihegett a nagy sietéstől, amint pillangó szárnyát összehajtva, megült a vén Hegyomlás szögletes térdén.
- Mit parancsol nekem az uram? - kérdezte egy kicsikét félénken, mert a szigorú szellem legszelídebb szava is zord búgáshoz volt hasonlatos, ami a téli vihart juttatta eszébe.
Hegyomlástól mindenki tarthatott, csak éppen Hóvirág nem. Hiába volt millió esztendős, mégis belebolondult ebbe a kicsike nimfába, akinek a fehérségét a fehér galamb is éppúgy irigyelte, mint a fehér felhő. Belebolondult, és így szólt magában: Hóvirágot magamnak foglalom le; ő szende, mint a csillagfény, és tiszta, mint a dér a sziklaormon. Örök szüzesség lakik benne, ő éppen nekem való. Ha a munkámból hazatérek, lesz kiben gyönyörködnöm.

S Hóvirág, a kis hiú, meghallgatta az öreg hatalmast. Elvégre neki mindegy volt. Eddig még nem dobogott a szíve szerelemtől; a tündérfiúk közül egy sem tetszett neki. Hegyomlás legalább nagy úr volt, s nem kívánt tőle mást, csak hogy a térdén üljön, mint most, s tetszése szerint gyönyörködhessen benne.
Hegyomlás nyájas akart lenni, s a tőle telhető gyöngédséggel mondta:
- Rossz hírt súgott meg Ármány, kis Hóvirágom. Valaki jár utánad és megvesztegette a fülemülét, hogy róla daloljon neked. (Hóvirág összerezzent; most már tudta, hogy miért tetszett neki ma úgy a fülemüle dala.) Ha tudnám, melyik ólálkodik körülötted a sok bitang közül, elbánnék vele; de így várnom kell, pedig most dolgom lesz. Vihar és Orkán üzent, hogy szüksége van rám. A hegyek közt ez a két gigász se tud nélkülem boldogulni. Elmegyek és nem tudom mikor látlak megint. De gondoskodtam róla, hogy addig baj ne érjen.
Karjára kapta a kicsi nimfát és felpattant vele kedves lovára, Forgószélre.

A szegény kis tündérnek még a lélekzete is elállt. A forgatagban, ami őket sodorta, semmit sem láthatott. Minden összefolyt a szeme előtt. Forgószél még így, jókedvében is kicsavart útjában néhány kisebb fát. Hóvirág azt se tudta, északnak repülnek-e, vagy délnek. Csak akkor eszmélt, amikor Hegyomlás zord hangja megszólalt a nagy csendességben:
- Nézz szét! Itt vársz meg engem! Ez itt a Tűzköves!

Hóvirág körülnézett.
Káprázatos, hallgatag völgy közepén voltak.
A völgyet buja gyep fedte mindenütt, s vadrózsabokrok virágos szalagja kígyózott rajta.
Szelíden lejtő szikladombok kínálták arasznyi vastag mohával fedett hátukat pihenésre.
Ahány szikla, annyiféle drágakő sziporkázott minden kiálló csücskén s szegletén. Piros, zöld, sárga, lilás és kék csillogást szórtak szét a kövek a verőfényben.
Egy nagy szomorúfűz eresztette le földig a függönyét; aki alája bújt: zöld homályban álmodozhatott egy gyepágyon.
Olajfa illata szállt valahonnan, nyílván a másvilágról; mert a sokkal későbbi hárs is most virágzott, hogy annál csodálatosabb legyen a csoda.
Köröskörül hegyek, erdő sűrűjével ékesítve; de út ide sehol sem vezet.
A völgyön át kristályos patak rohant bukdácsolva olyan sziklaágyban, amelynek legkisebb kavicsát is tisztán lehetett látni.
Egy század szomorúfűz állt sort itt, és ezer meg ezer leveles vesszejét nyújtogatta a surranó víz felé.
A szelíd lejtőjű mohos sziklatömbök mindegyike tündérbarlangot rejtett, amelyek egymással a föld alatt voltak összekötve.
A barlangok nyílását a sziklafalra kúszó, s összefonódó borostyánfüggönyök takarták.
A föld alatt, a titkos folyosókat milliónyi szent János bogár világította meg.
Minden barlangban más-más színű volt a beosonó fény.
Lugasok itt is, ott is. Egyszerre ért a szóló szőlő, meg a csengő barack.
Ahány sziklarepedésbe a játszó szellő besóhajtott: halkan, lágyan zendült ki onnan valami dalos visszhang.
Még a lepke szárnyának a rezdülése is oly neszt támasztott, mint az alig pendülő hárfa.
A patak egyik medencéjében akkora tündérrózsák nyíltak, mint egy-egy kicsi csónak.
Olyan szép volt minden, aminőt Hóvirág az ő régi erdeiben még sohasem látott.
Elfogta a gyönyör s lelkendezve, táncolva, mámorosan szaladt végig a völgyön.
Egyszer csak ijedten hökkent vissza.
Valami láthatatlan erő megállította és hátralökte. Amint magához tért, újra előre igyekezett volna. De nem lehetett. Az előbbi akadály most is megvolt. Nyitott szemmel s fényes nappal is vakon vizsgálódott; végigtapogatta a levegőt. És akkor megértette az érthetetlent.
Láthatatlanul finom, de annál szilárdabb a búra, amely az egész völgyet befödte.
Fogoly volt.
Ijedten nézett vissza, Hegyomlást kereste.
Messziről hallatszott Forgószél vágtatása. Az öreg tündérfejedelem ki tudja, hol járt már azóta!

*
Hóvirág egyedül volt és egy darabig a saját szíve dobogását leste. Így még sosem vert a szíve. Minthogy az ilyesmit eddig nem szokta meg, csodálkozott és félt.
Mintha a szíve gyors ütemmel kopogta volna odabent: Hóvirág! Hóvirág!
De aztán a szívdobogása elmúlt s mégis folyvást hallotta: Hóvirág! Hóvirág!
A hang után sietett. A halk és félénk hívás a patakhoz csalta. Mintha a siető pici hullámok mormolták volna egyre: Hóvirág!
Kíváncsian s egyre izgatottabban futott a gyenge hívás után, amíg csak a medencéhez nem ért.
Ott a nagy tavirózsák szelíden ringatóztak, s amint fényes szirmaik egymáshoz dörzsölődtek, a nimfa újra hallotta a titkos, bizalmas, suttogó hívást: - Hóvirág!
Nem bírt ellenállni, lepkelibbenéssel szállt bele az egyik nagy virágba, amelynek a kelyhe akkora volt, mint egy kicsi csónak.
A vízililiom kebléből bódító párázat szálldosott fel. A szegény, zaklatott, fáradt tündérke mélyen elaludt tőle.

Álmában folyvást beszélgetett hozzá valaki, akit nem ismert, de akinek édes, hízelgő volt a hangja.
- Hóvirág, ne félj, én szólok hozzád! Én, aki szeretlek! Én, aki a fülemülével üzentem neked! Én, akitől Hegyomlás eldugott!
Hóvirág, a szerelem epedve sírja a nevedet!
Én vagyok a szerelem, Hóvirág! Ismerj meg és mentsd meg velem együtt magadat is!
Forgószél sörényébe rejtőzve jöttem utánad s veled! Mert az igaz szerelem mindent mer! És én nagyon szeretlek, Hóvirág!
Sokszor láttál s még csak észre se vettél. Pedig a tündérfiúk közt a legdelibb én vagyok!
Átok alatt vagyok, Hóvirág, hogy te ne szeress!De így szól az átok: ha megteszed érte a lehetetlent, a tied! Hóvirág: én most a lehetetlent teszem meg teérted!
Figyelj ide. Ez itt a Tűzköves. A bűvös völgy, ahol a sziklák világítanak. De a fényük hideg. Hegyomlás azt hiszi, hogy ebben a hideg csillogásban a te szíved fel nem melegedhet. A völgy köré jeges levegőből fagyasztott bűbájos burát, amit senki se törhet szét; - még tündérhatalom se üthetne rést rajta. De én mégis bejutok hozzád, Hóvirág!
A föld alatt, a hegyek gyomrán keresztül furakodom hozzád, ahol a patak útja viszen!
Ha majd felébredsz, éj lesz. Világos, fényes éjszaka. Nézz a patakba s a szemedet a habokról le ne vedd. Egyszer csak megpillantasz a surranó vízben egy kis aranyhalat. Az én leszek. Fogj ki!tégy...tégy a tündérvi..
Hírtelen olyan zúgás támadt az erdőben, hogy Hóvirág nem bírta tisztán megérteni az álombeli szót. Felnyitotta a szemét s csodálkozva látta, hogy éjszaka van. Világos, holdfényes éjszaka.
Az álma élénken visszhangzott lelkében. Mindenre emlékezett. A patakra meresztette szemét s leste a vízfodrokat.
Nini, az aranyhal! Ehol jön, itt siklik el a nagy tündérrózsa mellett!
Hóvirág hozzákap. A nagy fehér rózsa olyat lendül vele, majdhogy fel nem borul. De az aranyhal megvan!

A tündérke izgatottan libbent vele a partra. Tétovázva, bizonytalanul, aggódva szorongatta, ismeretlen veszély sejtelme szállta meg. Állt, állt reszketve, amíg az aranyhal meg nem mozdult a kezében, s halkan, elhaló szóval nem mondta: tégy...tégy...
Nyílván meg akarta mondani szegény, hogy hova, de nem volt ereje. Pedig a puszta levegőn elbágyadt, haldoklott. Hóvirág megrémült. Ha az aranyhalacska meg talál halni, ő lesz az oka Nem volt mit tétováznia, hamar eldobta a patak felé s futott.
A drágakövekkel ékes sziklák felé menekült s elbújt egy barlangba. A rubinbarlangba jutott, ahol a holdfényben is piros volt minden.
Még ott is mintha egyre hallotta volna: tégy...tégy...
De hova?! hova?! És azután mi lenne akkor is? Bizonyosan akkor szűnnék meg a varázslat. Az aranyhalból egyszerre tündérfiú válnék!
Nagyon félt szegény kis Hóvirág; - és nagyon kíváncsi volt!
Százszor is elindult, hogy visszamegy és újra kifogja az aranyhalat, - de csak százegyedikre szánta rá magát igazán.
Amikor elindult, még jobban zúgott az erdő, s messziről mintha Vihar és Orkán közeledett volna. Pedig azokkal volt az öreg Hegyomlás is.
Sietnie kellett. Futott, futott.
És amint a patak medencéjéhez ért, ahol a nagy tündérrózsák nyíltak, még százszorta fehérebb lett, mint volt. A víz partján mozdulatlanul feküdt az aranyhal. Már nem lélegzett. Meghalt.
Hóvirágnak a fülébe csendült, amit álmában oly elmosódva hallott:tégy... tégy a tündérvi...
Kiegészítette: virágra! Nem is lehetett más. És ő nagy zavarában nem a patakba, hanem a patak partjára dobta szegényt. S most a kis aranyhal tündérfiúnak vége.
Szinte megkövülten maradt egyhelyben, még akkor is, amikor a hármas vész rohanvást érkezett.
Orkán bőgött elől; nyomában Vihar üvöltött, s Hegyomlás törve-zúzva száguldott utánuk Forgószél hátán, amely bőszen megragadta.
A Tűzköves fölött megpendült valami. A bűbájos búra, amit tündérfogságul gyártott Hegyomlás, összetört. A bősz öreg ordítva csapott le a völgyre.
- Ármány! Nem hazudtál! - zúgta, amint a kis aranyhalat felkapta s markának egy szorításával semmivé morzsolta.
Aztán vad dühében, mitsem törődve Orkánnal s Viharral, megkorbácsolta a paripáját s egyszer, csupán egyetlen egyszer körülrohant vele a Tűzkövesen.

*
Meredő, kopár sziklák.
Fekete, barna, meztelen kövek.
Mély katlan köztük, amelyen riadt búgással oson át a szél.
Szaggatott, barázdás testű hegyek.
Összetört, széthányt erdő.
Egymásra dőlt vén fák.
Elnyúlt faóriások, amelyek mögött ezer év van.
Őszi levélhullással járó csupaszsága a kuszált gallyszövedéknek.
Kő kövön a völgyben.
Félénken s mégis ingerülten rohanó patak, amely - hacsak teheti, - a szikla alá bújik.
Vad kietlenség nappal.
Kísérteties recsegés-ropogás, nyiszorgás éjszaka.
A vad elkerüli.
Csak a bagoly sír benne.
A kövön a moha fekete és dohos.
Minden szikla egy nagy sírkőhöz hasonlít.
Az éle, a széle valamennyinek töredezett, sötét.
Komor fekete üregek nyúlnak a belsejükbe.
Ahová a napvilág el nem ér: varangyok csetlenek-botlanak a barlangokban.
A medence, ahol nagy, fehér tündérrózsák nyíltak, hullott levéllel, gizgazzal tele; a vize zavaros és piszkos.
Csak a magas szírt tövéből fakad még tiszta forrás.
Mondják: a hegy mélyében tartja fogva Hegyomlás Hóvirágot; s Hóvirág sír-sír; örökké sír, és könnyeiből bugyog ki az a forrás.
A forrás hideg, mint a Hóvirág szerelmet nem ismerő szíve. És olyan szűzi tiszta.
Ez most a Tűzköves.