Gyuri bácsi (2006. július)

Amikor a tavasszal meglátogattam Ida néniéket, a jó öreg asszonyt magából kikelve találtam. Pörölt Gyuri bácsival, az urával, aki szelíden tűrte a szemrehányásait.
A kertjükben találtam őket, ahol már nyílott az orgonavirág és a mező felől édes illatok szálldostak errefelé. A nagy kert veteményes részében néhány napszámos leány dolgozott is, nem is, ahogy jól esett neki. Világos kacabajkájukban olyanok voltak, mint a mákvirág, amely sorjában van egymás mellett s az egyik fehérben játszó, a harmadik lilába játszó, egyik sem egészen határozott színű, de mind csupa üdeség, gyöngédség mint a harmat. Ida néniék vidéken laknak, gazdálkodnak és elvonultan éldegélnek, kivált amióta egyetlen fiuk, a kis huszárhadnagy, valahol az orosz harctéren fogságba került.
Borzasztó idők voltak azok. Jól emlékszem, mert éppen akkoriban kelt híre a végzetes satanovi csatának, ahol egy egész magyar huszárezredet söpörtek el az oroszok géppuskái. A szegény Palkó gyerek is ott tűnt el, és eleinte mindnyájan azt hittük, hogy ő is azok közt volt, akik szép fiatal vérökkel öntözték a satanovi mezőt. Bizonyosságunk tulajdonképpen nem volt, de akik azt a csatát átélték, úgy beszéltek róla, hogy azt az ember ökölbe szorított kézzel, csikorgó foggal, könnyes szemmel hallgatta. Még a legreménykeltőbb természet is sötét lemondásba komorodott attól.
Ida néni olyan volt, mint az őrült. Étlen-szomjan és álmatlanul tördelte a kezét és járta a templomokat, de imádkozni nem tudott, csak nyögött és a halántékát simogatta. Gyuri bácsi ennek a rettentő anyai szenvedésnek a láttára elfeledte a maga nagy kétségbeesését és fűhöz-fához szaladgált valami bizonyosság után.
Egyszer, hetek múlva ragyogó arccal került haza, lelkendezve, örömkönnyek közt ujságolta Ida néninek, hogy hála a jóságos jó Uristennek, nem esett el a fiu, hanem fogságba került. Többen is látták. Nem is volt benne abban a fergeteges rohamozásban. Oldalvédnek volt kiküldve és ott esett az oroszok kezébe, akiknek a húszszoros ereje előtt le kellett tennie a kardját. Mindezt nagy részletességgel és nevekre hivatkozva mondta el Gyuri bácsi és folyvást hálálkodott aközben a jó Istennek.
- Megyek! – kiabálta azután – megyek rögtön a haditudakozóba, megyek Pestre, nem nyugszom addig, amíg meg nem tudom, hol van, merre vitték.
Ida néni boldog megkönnyebbüléssel, lélekzet után kapkodva:
- Erigy lelkem, erigy édes öregem, tégy meg mindent, mindent! Az életem, az eszem, a mindenségem függ tőle, hogy sikerrel járj, erigy!
És azután megint eltelt egy pár hét, kínos, szorongó, de már reménykedéssel vegyes izgalmak közt, amikor értesítést hozott Pestről egy külön staféta, hogy a Pali gyerek csakugyan fogoly és Vlagyivosztokban van, oda vitték, ott őrzik a háború végéig. A külön embert Gyuri bácsi egyik régi jó barátja, egy ezredes küldte ki hozzájuk az írott jelentéssel! A két öregember egymás nyakába borult s úgy sírt, hogy még a „staféta” is velk zokogott. Azt persze megvendégelték, tejbe-vajba fürösztötték, még a lába nyomát is áldották, úgy bocsátották vissza az ezredeshez, ezer hálálkozással.
Ettől fogva megváltozott az öreg házaspár zaklatott élete. Nyugodtabb lett, megint normális lett. Kivált amikor végre, megint csak hosszú hetek múlva, megjött az első hadifogoly levelezőlap arról a rettentő távolságról és maga a fiú, a saját kezeírásával jelentette, hogy él, még csak meg sem sebesült, és hogy a honvágyon kívül semmi baja sincsen.
Ida néni leborult az ágya fölött lévő kis feszület elé és ott áldotta sokáig az Istent, a kegyelmest, az irgalmast, aki az ő szívének szörnyű félelmét ilyképpen legalább enyhítette. Él! Él! Ez az egy hang, ez az újjongás harsant végig az ő számára a mindenségen. És mindjárt nekiült, írt. Levelezőlapokat írt Vladivosztokba, de az urával címeztette meg. A francia címirat zavarta, attól tartott, hogy rosszul egészíti ki, pedig ha rosszul adresszál, akkor a fiú majd nem találja megkapni. Bizonyosan sóvárogva várja szegény a hazai híreket. A mama levelét!
Gyuri bácsi hűségesen címezgette az ilyen leveleket, azaz: levelezőlapokat. Mert csak azt lehetett küldeni. De ilyet azután minden áldott nap. Ő maga is írt, vagy legalább hozzáírt valamit a mama leveléhez. Ida néni mindig hagyott egy sornyi helyet őneki is és el nem engedte, hogy apa is írjon a fiának. A levelekre megjött időnként – bizony nagyobb időközönként – a megnyugtató válasz Vlagyivosztokból, a világ végéről. De hála Istennek, csakhogy jött, ha ritkán is, és ha meg is látszott rajta, hogy a fiú nem írhat szabadon, amit akar. Mert hogy igen egyformák voltak a levelei. – „Jól vagyok, egészséges vagyok, effélék voltak azok a „hírek” melyek hazajuttatását az orosz hadicenzura megengedte. Ebbe még Ida néninek is bele kellett nyugodni.
Azóta nagyon nagy idő telt el s a háború folyvást tartott. Tehát a levelek folyvást jöttek-mentek. De Ida néniben tartja a lelket a reménység, meg az imádkozás. Amikor legutóbb meglátogattam őket, nem imádkozott, hanem pörölt Gyuri bácsival. Épp arra érkeztem.
Nahát nem borzasztó? – kezdte Ida néni. – Ugyan mit szól hozzá kedves öcsémuram? – Most hozza az uram a Pályi Ditta eljegyzése hírét. És még csak meg sem botránkozik, úgy beszél róla, mint valami nagyon természetes dologról, de hisz’ ez rettenetes!
Zavartan keresgéltem emlékezetemben, hogy ugyan ki is az a Pályi Ditta és hogy miért legyen olyan rettenetes, hogy eljegyezték. Gyuri bácsinak a közbeszólása térített eszemre.
-Jó Isten, - mondta az öreg úr – az a fiatal leány nem hibás. Gyerek volt még, amikor Pali udvarolt neki, hisz’ Pali is gyerek volt, a korát nézve most is gyerek. Most múlt huszonhárom éves. Huszonegy sem volt, amikor elfogták. A leány azóta sokat változhatott. – Az olyan gyerekszerelem nem tartós, az idő pedig telik-múlik, senki sem lesz fiatalabb, mindig csak idősebb. Mert kérték, hát megy. Jóravaló derék ember a vőlegénye. Nem kell félteni a mi Palinkat, ha visszakerül, igazán el lehet majd róla mondani, hogy minden ujjára kap kettőt is. Hagyjuk békességben azt a Pályi Dittát…

Ida néni azután megmutogatta a Palika levelező lapjait, mind sorjában voltak, aszerint, ahogy érkeztek, szalaggal összekötve az egész csomó. Elfeledkezve csókolta meg a csomagot előttem.
Végigvezetett a kerten. Ez itt a Palika rózsafája, ennek a virágát szereti nagyon, - ott van az epertábla, azt mindig Palika dézsmálgatta, másnak nem is jutott róla. Higgye el, mondta, enni sem bírok. Egy falatot sem bírok lenyelni, hogy rá ne gondoljak, a legjobb falatot mindig ott hagyom a tányéromon, neki.
Egész délután Palikáról beszélgettünk. Azaz hogy csak a néni beszélt. Gyuri bácsi szórakozottan hallgatta. Ő már sokszor hallgatta ugyanazt.
Estfelé elbucsuztam tőlök, készültem a vasútra.
Ida néni elém tett egy levelezőlapot.
– Írja rá a nevét, írjon valamit Palikának. Majd én folytatom. Úgyis éppen írtam volna már neki.
Örömmel teljesítettem az óhajtását, Ida néni melegen hálálkodott. Amiikor elbocsátott, gratuláltam ahhoz, hogy olyan szerencsésen jártak Palikával a szerencsétlenségben, ami mégis érte a fogsággal.
-Csak már ez a leány, ez a Pályi Ditta, ne tette volna ezt a csúfot velünk! Sóhajtotta.
-De hisz’ megmagyaráztam már, dörmögte Gyuri bácsi, aki azután elkísért a vasútra.
Szép kis sétánk volt vagy negyedóráig. Ráértem, hogy neki is mégegyszer gratuláljak.
A rozsföldek hullámzó zöldjéről bánatosan fordította felém a szemét. – Tele volt könnyel az a két szomorú szem.
Megállott s azt kérdezte: - Te sem találtad ki az igazat? Te sem sejted? Hisz’ Palika csakugyan elesett Satanovnál.
Végigfutott rajtam a borzongás. Nem mertem szólni. Csak rábámultam az öreg emberre.
-Én eszeltem ki a fogságba jutását, hogy meg ne őrüljön az a szegény asszony, én találtam ki a módját, hogy hogyan kaphasson levelezőlapokat „Vlagyivosztokból”. Hamisítvány az mind, az orosz nyomtatástól kezdve a Palika kezeírásáig. Azokat a leveleket mindet én írogattam, én írogatom. Gondolhatod mit érzek aközben és mit érzek akkor is, amikor beszélgetünk ezekről a levelekről, meg amikor a feleségem válaszait megcímezem és postára adom. Muszáj postára adnom, mert a postaembert is meg kell csalnom, mindenkinek azt kell hinni, hogy Palika csakugyan fogoly és Vlagyivosztokban van. Ha tudnák az emberek, hogy mi az igaz, akkor előbb-utóbb elszólná valaki a feleségem előtt s az – ugye – katasztrófa lenne. Egyetlen szerencsénk, hogy itt élünk az Isten háta mögött és hogy erre sohasem jár senki sem azok közül, akik tudják, hogy kik nem jöhetnek vissza soha többet a satanovi csatatérről. Az a szegény kis leány, az a Pályi Ditta, az tudta, mindjárt tudta, el is siratta. Palit mindjárt meg is gyászolta, de arról a feleségem nem tudhat. Lásd, ebben élek én…
Nem tudtam, mit mondjak. Minden olyan üres és banális lett volna, ami sajnálkozás. Csak simogattam szegényt és aközben facsarodott a szívem.
Gyuri bácsi legyintett.
- Ez még hagyján. – De mi lesz, ha majd egyszer vége lesz a háborúnak és akkor Palikának haza kellene a fogságból jönni? – Mi lesz?!!…Ha csak meg nem halunk addig. – tette hozzá olyan arccal, amelyre ennek a mentő lehetőségnek az elgondolása a remény örömét rajzolta.
Még amikor a vonaton ültem, akkor is ettől a riadt kérdéstől sajgott a lelkem: mi lesz akkor?!