Az éj titkai (2006. augusztus)
1916

Meg akartam lesni az éjszaka titkait s egy estémet az ébren álmodozásnak szántam.

A nap már lement s a nyugati égbolt alján ritkás felhőzet közül pislantott vissza Phoebus Apolló, amint fáradtan dőlt le a szemhatárra. Esteledett, s a piros alkonyat úgy halványodott jobban-jobban, ahogy a kihűlő vasérc, amelyet a kovács izzófehéren vett ki a tűzből, de addig kalapált, amíg a fehérből piros és azután kékesfekete nem lett.
Most éppen ezen a harmadik színváltozáson volt a sor. A mindegyre gyengülő égalji pirosságba belekeveredett a lila szín, ami hovatovább elhomályosodott s lett belőle egy darabig enyhe zöld, azután ez is barnára sötétedett.
Az erdő homorú horpadásában álltam egy dombra kapaszkodó sűrűség tisztásán. A terület mindenütt sík volt, csak itt emelkedett belőle az egyetlen kis magaslat, amelyről messzire elláthattam. Előttem buján gyepes út szelte át az erdőt, azon már régóta nem jártak szekerek. A sűrűségen túl gabonatáblák terültek, felváltva krumplival, tengerivel. A vetés már érett volt és fakósárga hullámokkal ringott. Egy-egy learatott sáv világított közte mozdulatlanul.
Messze a dűlőutak felől porfelhő szálldosott lassan, lomhán. Ott a mezei munkából hazaigyekvő parasztszekerek zörögtek, kattogtak. De ez a nesz is hovatovább gyérült. Egyszer csak egészen megszűnt. A puszta magányát semmi sem zavarta. Az egyetlen hang, amit eleven élet hallatott, egy társait kereső szürke varjú torkából károgott szét.
És még valami! A kondás pattogtatta valahol az ostorát, amint a kocáit a major felé terelgette, de sem őt, sem a kocáit nem láthattam a fáktól. Az ostor is egyre kisebbeket szólt. Végre elnémult. Csend lett. A mezőség felől egy pár vadgerlice sietett villámgyors repüléssel haza az erdőbe, mintha elkéstek volna és most észrevétlenül akarnának éjjeli szállásukra lopódzani.
Az utolsó, aki még mozdult, láthatatlan volt. Lágyan, könnyedén szállt el felettem. Meglibbentette a bokrokat és halkan susogott hozzá. Az esti szél volt az, amely éppen felébredt…
Harangoztak valahol.
Több volt már nyolc óránál, de a harangozó ma úgy látszik nem ért rá korábban. Amikor ráér, akkor kongat. Tőle átveszi a jeladást a másik, a harmadik falu harangozója is. Hadd legyen mindenütt nyolc óra egyszerre.
Megvárom, amíg az utolsó kongás halk rezdülése is elvisszhangzik. Olyan ez, mintha éjjeli bogár zúgott volna a fejem fölött.
Azután: csend! Olyan csend, hogy a szúnyogzummogás is megzavarja.
Várok és nézelődöm. Mozdulatlanul hallgatózom. Egyik negyedóra telik a másik után. Érzem hogyan közeledik a fátyolszárnyú éj, amely nemsokára ráborul itt mindenre. De most nemhogy elálmosodnám tőle, hanem még éberebbé változom. Hisz’ éppen az ő titkait lesem. Hogyne hallanám meg, amikor az erdő mélyéből meglehetős nesszel jön valaki?! Jön és kifelé tart; nyugodtan, de mégis óvatosan közeledik. Lépésében van valami a bujkálás tétovaságából. Amikor az erdő széléig jut, megáll.
Még bent van ugyan a fák közt, de már kiláthat a pusztára és figyelheti a nagy és általános békességet, ami itt mindenen elömlik. Sehol sincs mozgás, sem pedig más élet. A jövevény mégis sokáig vár, nem siet kifelé. Megszokhatta a bizalmatlanságot, s a velejáró óvatos türelmet. Egy örökkévalóságig tart, amíg végre-valahára hisz a csendnek. Akkor megmozdul és kilép.
Éppen oda, a szőnyeges fűvel borított gyepútra, ahol csak aratás után járnak a szekerek. Ott áll a nagy szarvasbika, mintha fekete gránitból volna kifaragva. A nyáréji varázslatban életre kelt a szobra.
A holdvilág már ott bujkál a fák közt s ő is csodálkozva nézi az éjszaka vándorát. A szarvas délceg alakja sokáig mozdulatlan. Talán észrevett valamit, ami nem tetszik neki? Vagy figyel valamire, amit az erdő előlem eltakar?
Szárnyasegér csapong körülöttem, elsurran a szarvasig, ahol a kísérő szúnyogok közül szedi ki a dézsmát. Onnan visszatérül anélkül, hogy az erdők kósza leventéjét megzavarta volna. Sokáig állunk, ácsorgunk, várunk. Mindegy. Énnekem ezt nem szabad megunnom. Csakugyan a szarvas az, aki a hosszas pihenésbe előbb belefárad. Megindul s a puszta felé lépdel. Lassan emelgeti a lábát, és halkan teszi le. Végül mégis csak kint van az erdőből, s a vetéstábla fakó hullámai felett látszik sötét alakja, mintha úsznék.
E pillanatban ráesik a holdfény, s attól megcsillan vörhenyes csuhája. Távcsövemmel kísérem amint a magas rozsvetésben arrább-arrább vonul, s útjában a kalászok hegyét csipkedi ínyeskedve. Koronás feje el-eltűnik a rozs közt. Agancsa még éretlen, ahol a vetésből kilátszik, mintha száraz gallyat himbálna a szél.
Megy és távolodik. Most már bátran, nyugodtan veszi birtokába csendes pusztaságot. Szemközt halad a széllel, hogy minden gyanúsat rögtön megérezhessen. A tekintetem kíséri mindaddig, amíg a homályban el nem vesznek a körvonalai. Már olyan, mint az imbolygó árnyék. A táj kihalt, a mező üres, a távolban néhány fa olyannak látszik, mintha bokor volna. A szarvas arra vonul. Már ő is csak egy sötét bokornak tűnik, hogyha megáll.
Kutyaugatás hallik messziről. A szarvas nem törődik vele. Megszokta ezt a neki ártatlan zajt. A kutya a kerülő házát őrzi s a holdat ugatja. Jól tudja azt a szarvas, hogy onnan most senki nem jön ide. Ha a kerülő erre vetődnék is, csak az utakon sétál.
Kabóca pörcög valamelyik bokron. Olyan egyhangú és fáradhatatlan a mulatozása, mint a lappantyúé. Ha ketten egyszerre kezdik rá, szinte versengésnek tetszik. Vajon melyik bírja több szusszal? Melyik hagyja el előbb?
Odafent ezalatt felhőjáték folyik. A Hold arcát párarojtok takarják, s újra meg újra ellibbennek előle. Vagy tán a Hold csúszik ki mögülük? Ahányszor a fényességre felhő árnyéka borul, idelent sötétebbé válik az éjszaka. Addig-addig nézem, hogy szinte megpillantom a nagy álmodások közt ébren virrasztó éjfélt…
Mire megint a szarvast keresném: sehol sincs!
Eltűnt előlem. Elvándorolt a messze pusztaságon. Ki tudja, hol dézsmálgatja már a határ csemegéit? Vagy tán azóta túl van a határon és idegen mezőkre hajtja , űzi kalandozó vágya?
Sóhajt mögöttem az erdő és halk lélegzés nesze surran el a lomb közt.
Egy nagy szarvasbogár olyan zúgással száll, hogy azt hiszem, a szomszéd földesúr cséplőgépe dünnyög idáig. A farönk, amelyre az imént letelepedtem, különös nyiszorgással éled; annak a repedésében cincér lakik. Arcomat bársonyos tündérujj érinti! Egy molyhos éjjeli lepke csapott meg a szárnyával gyöngéden. Olyan csiklandós volt az érintése, hogy végigborzongtam tőle.
És eközben csend van! Hisz’ ezek a parányi neszek az álomországbeli hallgatást nem zavarják. Még a halkan felsíró kuvik sem csendzavaró itt. Még a pásztortanyán ugató kutyát is jól esik hallanom és attól sem vágyom szabadulni.

Rohannak a percek, futnak a negyedórák és ellépeget előttem lassan az egész éjszaka. Az imént még holdfényes vetéstáblák most fakulni kezdenek. A levegő mintha hűvösödnék. A homály mintha köddel keveredne. Hajnalodik. Még nem látom, csak érzem. Még minden csillag ragyog, de a fényük már tompább. Keleten kezdődik valami, ami hasonlít ahhoz, amivel az esti ég színváltozásai végződtek. Ugyanaz a lilával kevert zöldes sáv csúszik a sötétkék égre. Még tart a nagy csend, de a pacsirta már fent libeg a magasban és kezdi himnuszos imádságát.
S a szőlőhegy felől kurjantás hallatszik. A pásztor a kártevő éjjeli kóborlókat, a vadakat riasztgatja. Még ha nem lát közülük egyet sem, azért csak kiabál és kurjongat ilyenkor. Hisz’ a nagyvad hajnalban lakik jól másodszor abból, amit a szegény ember vetett.
Az égi lámpások hirtelen kezdenek kialudni. Már kevesebb a csillag, és percenként folyvást kevesebb lesz. A hajnal oltogatja el őket sorban, egymás után.
Keleten a lila szín élénkebb, a zöldes árnyalat pedig feljebb csúszott rajta. A pusztán nehézszárnyú ködök sompolyognak, de olyan gyenge a testük, hogy a legkisebb szellő is meghasgatja őket. Pedig a hajnali szél már felébredt s éppen nyújtózkodik. Felkelti a pusztát és az erdőt; az élet kezd ide visszatérni.
Még messze van a Nap, de a derengés jelenti jövetelét. A mezőség keble kezd előttem kibontakozni, már újra látom rajta a bokrokat.
Ohó! És még valakit, aki az éjjel szőrén, szálán eltűnt előlem.
Amott jön lassan, meggondoltan, óvatosan az én szarvasbikám!
Útban van hazafelé.
Még messze van, de minden perc közelebb hozza, erre tart. Most is csipeget, pákosztoskodik, de már nem mohón. Látszik, hogy jóllakott és most visszavágyik a védő sűrűségbe. A napvilág elől bújik, mert azzal megjön a puszta zajosabb élete.
Fejét feltartva jön. Szimatol, mint a vizsla. Meg-megáll, de azért nem tétovázik. Csak a vigyázat törvényét követi, amikor minden zegzugba benéz. Most, hogy már szinte világos van, mintha megszőkült volna. Pedig az éjjel milyen barna volt! Elnyúlva lépeget, karcsú derekát egyenesre feszíti. Jön a magas rozson keresztül és megint olyan a ringó vetés között, mintha úsznék benne. Messzelátómmal kísérem és tágra meresztett szemét is láthatom így. Orra öblösen tágul, amint a szellőt elkapkodja. Szinte hasonlít a felhorkanó ménhez.
Az erdőben egy vadgerle gurrogni kezd, ez már a közeledő reggelt jelenti. A szarvas hallja és bizalomra gerjed, bátrabban jön. Ha gyanús volna a helyzet, a gerle sem gurrogna olyan bátran.
Még egy pillanat s a nagy szarvas itt áll az erdő szélén.
Körültekint. Ez a kémszemle vége.
Most szökik egyet, s bent van az erdőben. Már csak halk zörrenését hallom pár pillanatig. Azután még azt sem.
Minden csendes.

Keleten megvillan a Nap korongjának égő széle.

*

Tovább folytatjuk a korabeli újságokban megjelent írások kötetbe foglalását. Bársony a Természet újság megszületésétől ( 1897 szeptember 01) kezdve rendszeresen publikált a lapba. Ötvenkilenc itt megjelent írása van a birtokunkban. Ezek egyike Az éj titkai (Érdekesség, hogy az első magyar állatregényt is itt olvashatták a legkorábban az olvasók1900-ban) Az író 151. születésnapjára (november 15) megjelenik a Vadászhangok, hangulatok 2, ebben többek között ezekből a tárcákból és novellákból is mazsolázunk.