Kalandos élet (2006. szeptember)

Kedves Olvasó!

A Kalandos élet novellával kapcsolatos vetélkedő nyomtatható anyag és a jelentkezési lap
letöltéséhez kattintson ide!

A letölthető dokumentum megtekintéséhez Adobe Acrobat Reader, ingyenes megjelenítőprogram telepített változata szükséges, melyet ide kattintva letölthet és telepíthet ingyenesen számítógépére.

Tisztelettel,

Bársony István Alapítvány


Kalandos élet

Reggel van, ködös, homályos reggel, csípős szél surran el a gallyak közt, érintésétől dideregve rázkódik meg a pacallá ázott lomb.

Vörös úr ott áll a nyílás szélén, amely a fiatalos erdőt a sűrű vágástól elválasztja. Kedvetlenül néz föl az égre, ahol most is szürke fellegek úsznak. Minden percben újra megeredhet belőlük az eső, pedig már elég is lehetne, hisz egész éjjel szakadt.

- Kutyának való idő! - mordul egyet magában Vörös úr, miközben úgy tesz, mint aki hallgatózik. - Ej ni - folytatja magánbeszédét -, azt hittem volna, az anyósom hangját hallom, pedig csak a gyomrom kezd korogni. Hogy az ördögbe ne, mikor tegnap este óta még egy egeret se nyeltem.
Megint föltartja fekete orrát, s abban a percben tüsszent.
- Ihol vagyok ni! Hát nem belecsöppen az orromba az eső?! Még utoljára megnáthásodom, pedig csak a szaglásom van még, ami valamit ér. Romlik a szemem, amióta öregedni kezdek. S mintha nagyot hallanék olykor-olykor.
Hirtelen megindul, s óvatosan halad a vágás szélén; nesztelenül ugorja át az útjába eső alacsony bokrot, nehogy még jobban benedvesítse amúgy is csatakos bundáját. Kutyának való idő - zsörtölődik magában folyvást, s azalatt egyre kutat és szaglálódik. - Egész éjjel a vackomban koplaltam; majd megevett a méreg. Iszen szakadó esőben csak nem lehet vadászni. Legalább menekültem hát a bőrigázás mulatsága elől.
Kissé meggörbíti a derekát, nehogy a nedves fűszálak érjék a hasát. Vöröses bundáját kímélgeti; lompos farkát emelgeti, hogy a sáros földet minél ritkábban érintse.
A fordulónál ijedten dobban meg. Valaki éppen szemközt jön vele.
- Fickó, mit rémítgetsz? - pöröl, amint megismeri Hegyessort, a fiatal leventét.
Hegyesorr az egész rókanemzetség büszkesége. Karcsúbb, gyorsabb, szívósabb minden pajtásánál. Gyönyörű vörös bundája van, s mellénye szinte hófehér. Egyik társának sem áll úgy keresztbe a szeme, mint őneki; farka végén a fehér folt úgy világít, akár a csillag. Minden rókakisasszony őérte bolondul.
- Ne gorombáskodjál, bácsikám, mert földhöz teremtelek. Emlékszel-e még Szenesre, hogy járt? - hencegett Hegyesorr.
Szenes, a rókák cigányprímása volt. Kékes-kormos mellényt viselt, s a februáriusi nászéjszakák idején senki sem tudta úgy megvakogni a holdat, mint ő. Egyszer Hegyesorr arájának adott éjjelizenét, de csúful megjárta. A féltékeny vőlegény úgy eltángálta, hogy egy teljes hétig volt Szenes munkaképtelen.
Vörös úr elképedt. Hatalmas vén róka volt, s ámbár a foga kezdett már rozsdásodni, kopni: még jól bírta az inát.
- Ejnye, te szemtelen, ide gyere hát! - ümmögte. - Majd megtanítalak!... - S mindjárt gyürkőzni kezdett.
- Nono, öregem, iszen csak tréfáltam - békítette Vöröst a megszeppent Hegyesorr. - Nem gondolnád, hogy inkább talán együtt vadásznánk? Többre mennénk. Tudok egy süldőcskét a vágás bokrai között; láttam az este, hol moszatolt, de olyan bolondul megeredt az eső, hogy abbahagytam a vadászatot. Teneked, öreg, híres jó orrod van, kiszimatolhatnád.
Vörös urat kibékítette ez a dicséret. Szerénykedve dünnyögte:
- No, ami azt illeti, nem volnánk éppen a legutolsók
Hegyesorr elfordult kissé, hogy Vörös észre ne vegye mosolygását. Vén tökfilkó - gondolta, de persze nem mondta -, ugyan mi a te orrod az enyémhez képest.

Csakugyan együtt indultak el.
Az erdő fölött párázat terült el, s nehéz szárnyon vonszolta magát arrább a ködgomoly. Milyen bús bolyongás ez, eltévedve a hajlatos völgyek közt, s kínosan próbálkozva a dombtető felé, ahonnan még lehetne tán egyet lendülni, egy szép légi utat tenni. A fehér ködalakok fáradtan nyújtóznak egymás felé; bágyadt terjengéssel simulnak össze: olvadnak egybe, s úgy sietnek tovább. Aztán a búcsúzó ködök nyomán lassan megint kisötétednek a fák, kibontakoznak a fehér homályból.
Vörös a fiatalosban lépdelt, mialatt Hegyesorr a vágásban csúszott előre, mint a kígyó. Vörös, a vén, így okoskodott: - Bolond vagyok tán, hogy magamra rázzam a bokorról az esőcseppeket! Ha talál valamit az úrfi, kiveszem a részemet belőle, azzal punktum. Tartsa szerencséjének, ha énvelem osztozhat. Hegyesorr ellenben ezt forgatja a fejében: Az öreg agyalágyultnak eszébe sem jut, hogy a fácánok ilyenkor kint vannak a ritkásabb helyeken, s ott őt jól láthatják; mind befut előle ide, elibém, a sűrű bokrok közé. Ha elcsípek egyet, megfojtom, s nem mukkanok, amíg Vörös jó messze nem lesz tőlem.
Erős, riadó, böffenő hangra lettek a rókák figyelmessé. A következő percben nagy robajjal rúgtatott el mellettük Karcsú, a deli őzbak.
Vörös lelapult, s nem törődve vele, hogy átnedvesedik a kabátja, gyorsan becsúszott a gazba, Hegyesorr mellé.
- Csitt - súgta lelkendezve -, Mennydörgőt láttam; már ráfogta a puskáját Karcsúra, de a puska csütörtököt mondott. Úgy látszik, a tölténye beázott.
- Mire nem jó az eső, látod, koma! - örvendezett Hegyesorr. Elnyújtóztak, s még beljebb loholtak a vágásba, odáig, ahol a bükkcsemeték alatt megint könnyebben mozoghattak, mert nyirkos volt ugyan az avar, de nem csatakos.
Vörös mestere volt a nesztelen járásnak, s kivált most, a megpuhult hullott leveleken, úgy lépdelt, mint az árnyék. Lidércfényű szeméből titkolt gonoszság csillogott. Most hirtelen megáll, s egy pontra mereszti a szemét. Az előtte levő bükkcsemetére ropogós, halkan berregő szárnyalással csap le egy kis madár. Különös, éles hangon, amelyről nehéz kitalálni, hogy merről jön, mondogatja: Cin-cin! Erre a berregő röpülés nesze újból hallik, s egy második, harmadik, negyedik cin-cin is jön. Valahonnan hátulról kiabál egy lármásabb pajtásuk: Cin-cin-cincserere!
Cinkék raja kalandoz itt. Hegyesorr mohón fülel, s lelkesedve sunyít. Szinte csurog a nyála. Vörös megcsóválja a fejét.
- Éretlen tacskó - bosszankodik -, mit emészted magadat az elérhetetlenért?
A bohó had odafönt bizony nem sokat törődik az éhes rókákkal. Pördülve pattognak a cinkék egyik gallyról a másikra, s folytatják csudálatosan fürge tornájukat. Végigtapogatják, megkopogtatják a legvékonyabb gallyacskát is, aztán a gally végén lefelé fordulnak, háttal a földnek, úgy vizsgálódnak, úgy keresik a rovarálcát. Szökellnek ide, szökellnek oda, előrepattannak, meg újra megfordulnak, lepkekönnyűséggel mutogatják bohó pojácás fordulataikat, pákosztoskodnak, s egyre diskurálnak: Cin-cin!...
De íme, egy éles, rémületet hirdető cin hallik, s a cinkeraj elnémul, rettegve lapul meg ott, ahol éppen van. Egy sötét kis villám suhan keresztül az alacsony vágáson, s pár másodperc múlva eltűnik, mintha kísértet lett volna. Vörös irigykedve vicsorítja a fogát, s odaszól Hegyesorrnak:
- Láttad?
- Meghiszem azt! Tudom is, mit gondoltál. Ha mi úgy röpülhetnénk, he?!
- Ühüm! - felel Vörös, és magában így egészíti ki: Mi közöm nekem hozzád?
A cinkék azalatt elhúzódtak.
- Ördög látott ilyet, hogy nappal vadászunk - kelletlenkedett Vörös. - Milyen más az, ha homály föd bennünket. A minap a tarlón, alig másfél óra alatt két pacsirtát meg egy foglyot fogtam. Vándorúton voltak a pacsirták, s a barázdában éjszakáztak. A fogoly pedig szárnyazva lapult meg, aznap lőtt rá az az átkozott Mennydörgő.
- Vagy úgy? - szól Hegyesorr, s fitymálás érzett ki hangjából. - Én a levegőben kaptam el tegnapelőtt hajnalban egy fácánt, amit az az otromba Csíkosfejű vert föl hazamenet.
- Éppen itt van a lyuka - suttogott Vörös - , ne tennénk nála egy kis látogatást? Borzék ilyenkor mindig otthon vannak.
- Nem ajánlom - felelt Hegyesorr aggodalmasan. - Csíkosfejű nagyon goromba fráter. Önző bitang. Egész lakását maga lakja, s egy csöppet sem vendégszerető. Milyen förtelmes talpa van, ni!
A borzlyuk előtt a homokos földön látni lehetett a friss nyomokat. Vörös beszaglászott a lyukba.
- Phüh! - finnyáskodott, s orrát fintorgatva húzódott el. - Nagyon bundaszag van odabent!
Hegyesorr megint félrefordult, úgy nevetett. Ó, ó, a vén bűzfi, még neki áll feljebb! - gondolta, s a horpaszát döfködte orrával.
Vörös észrevett valamit, s gyanakodva sandított fiatal társa felé. Hegyesorr hamarosan úgy tett, mintha a földön szaglálódnék.
- Mi van ott? - kérdezte Vörös halkan.
- Azt hiszem, úgy gondolom, mintha itt ment volna végig az a süldő.
Vörös odasietett, s maga is szaglászott.
- Az ám - szól kisvártatva, ámbár semmit sem érzett. De csak nem hagyhatta, hogy híres szaglása csúfot valljon a Hegyesorré mellett!
Hegyesorr kahintott. Alig bírta visszafojtani kacagását. E percben, csudák csudája, csaknem az orruk előtt ugrott ki a bokor túlsó oldalán egy nagy nyúl.
Hegyesorr vakon szökött utána, de már nem látta, merre szaladt a nyúl. Visszafordult, s rábámult Vörösre, aki egy tapodtat sem mozdult. A vén róka bosszúsan nyújtotta ki nyelvét a kölyökre:
- Bá! Mamlasz! Hát mért nem fogtad nyakon? Különben ismerem ezt a nyulat - tette hozzá kissé szelídebben -, nagyon is gyors; már egyszer kergettem.


Ha nem volna olyan nagy a borulat, világos nappal volna. De így folyvást tart a szürkeség, amit a köd növel. A nagy erdő felől varjúkárogás hallik; fekete gyászmadarak húznak arra, s megülnek a vén fák tetején. A szél lóbálja a gallyat, s hintázza vele a mogorva madarakat, amelyek szárnyukat emelgetve igyekeznek, hogy az egyensúlyt megtartsák. Egyik- másik fölemelkedik, megemlegeti még egypárszor a szárnyát, előrenyújtja a nyakát, s hangtalanul, magába fojtva mutatja, mintha károgni akarna. Az egy szürke varjú. Körülötte a feketék szomorúan gubbaszkodnak, tűnődnek, nézelődnek.
Ujjé, de nagyot durrant! A varjak közt páni riadás, keveredés támad. Kettő is kalimpál lefelé a magasból.
- Mennydörgő jár ott! - rémüldözik Hegyesorr. - Uccu, bátya, inaljunk!...
- Ne fuss, oktondi - vakkantja Vörös -, nem minket keres az most. Inkább lopózzunk csöndesecskén oda, megkapjuk a lelőtt varjakat; ez legalább biztos pecsenye. Megtanulhattad volna már Fecskefogótól; a nagy Sólyom öccsétől, hogy ahol lövöldöznek, ott nekünk is akadhat zsákmányunk.
Én mindig átkeresem este azt a helyet, ahol napközben Mennydörgő vadászik.
- Igazad van, bátya!... Ezzel is többet tudok. Menjünk! Siessünk! Bátran! Előre!
- No, csak menj hát előre. Én a nyomodban leszek, ne félj. (Legalább ha Mennydörgő még itt ácsorogna, a te ködmönödet porolja ki.)
Hegyesorr be akarta bizonyítani, hogy milyen szemfüles, és nagy sebbel-lobbal inalt végig a patakon, abban az irányban, ahol a lelőtt varjaknak kellett lenniök. De minél közelebb jutott a nagy fákhoz, amelyek a vágás szélén voltak, annál inkább inába szállott a bátorsága. Végre megállott s visszafordult. Vörös jó távolságban kullogott utána.
- Azt hiszem, bátya, legjobban tennők, ha megvárnók, amíg Mennydörgő valahol máshol lő. Akkor tudhatjuk, hogy már elment innen.
- Hm, hát az orrod mire való, híres! Az erdészt egy félórányira is érezned kellene.
- Meg is érzem máskor, de most tele vagyok a puskapor szagával.
Addig tanakodtak, hogy egyszer csak nagy moszatolást, zörgést hallottak maguk mögött. Nyomban rá erős, csengő, rettentő csaholás hangzott fel. A két róka megismerte a Rikkancs hangját. Rikkancs az erdész kopója volt. A legkellemetlenebb lármás dög széles e világon. Ha nyomot talált, azon végighajszolta az erdőt, s csaholt hozzá torkaszakadtából.
A mátyásmadarak károgva követték, szidták, hogy mit veri föl berek nyugodalmát. A rigók ijedten csacsogva rebbentek föl a magasabb ágakra. A kitanult rókák minél hamarább bebújtak föld alatt levő rejtett otthonukba, mert tudták, hogy Rikkancs elől nincs menekülés, addig hajtja az eléje került vadat, amíg puska elé nem fut.
Olyan volt a hangja, mint a halálharang. Végigcsendült az erdőn, visszhangzott tőle völgy s domb.
Az őz megriadt hallatára, s elrobogott a harmadik völgykatlanig, mindaddig, amíg a darázsdongást is jobban hallhatta, mint azt a pokoli hangversenyt. A nyúl kétségbeesve szökött, bujkált előle, hol nekieredt, és nyílegyenesen futott végig valami csapáson, hol minden erejét összeszedve ugrott ki oldalt, aztán megint oldalt, hogy megtévessze a nyomán közelgő hóhért.
- Gyerünk! - szólt Vörös úr gyorsan, amint a kürthanghoz hasonló csengő csaholásból megértette a kritikus helyzetet. - Mennydörgő alkalmasint közelebb van, semmint hittük volna. Valahol les ránk, a patak mentén. Vigyázz, Hegyesorr, én majd egy ponton félreszököm balra, te ugyanakkor ugorjál jobbra, úgy meneküljünk tovább, külön-külön. Legalább egyikünk maradhasson békén: a hóhérpribék csak nem tépheti magát kétfelé utánunk?!...
Alighogy ezt mondta, olyan helyre értek, ahol a patak iránya balra fordult.
- No, most! - vezényelt Vörös, és kiugrott balra, éppen bele a patak közepébe; ott, a csörgedező vízben vágtatott tovább gyorsan, nem sokat bánva, hogy telefröccsenti a ködmönét. Hegyesorr akkor már a megállapodás szerint jobb oldalt sunyított át a nyirkos avaron be a vágásba.
- Bolond öreg - szuszogta bujkálása közben -, hogy elvesztette a fejét; lám! … egyenest belecuppant a vízbe, pedig mennyire fél tőle. Biztos, hogy a pribék meghallja a nagy csapkodást, s őutána rúgtat.
De Vörös alig futott a patakban tíz ölet, partra ugrott megint, s egy galagonyabokor alatt meglapulva figyelte, hogyan éri el Rikkancs azt a helyet, ahol az imént elváltak ketten, s hogyan indul tovább a Hegyesorr nyomán. Az övén bizony nem is jöhetett volna a patakban. Azt elmosta rögtön a csörgedező víz.
A vén ravasz hallgatta az ideig a távolodó kopócsaholást, s végre vigyorogva ásított egy nagyot.
Azt hiszem - gondolta -, most már nyugodtan elmehetek a varjaimért. Mindkettőjüket sikerült leráznom.
Amint óvatosan szedegette a lábát, megint nagyot dörrent az erdőben, ott, amerről a Rikkancs hangja idáig hallatszott. Vörös a lélegzetét visszafojtva fülelt. Fél perc múlva megszűnt a csaholás.
- Tudtam, hogy ez lesz a vége - sóhajtotta. - Szegény Hegyesorr nyilván beleszaladt a Mennydörgő puskája csövébe. Ha baja nem esett volna, akkor tovább is hajtaná a pribék. De lám, milyen csönd van!...
Megcsóválta a fejét. Nem szánakozásból tette, hanem mert egy dongólégy erővel rá akart szállni a fülére.
Aztán lassan szaglálódva kullogott oda, ahol a lelőtt varjak már dermedten feküdtek.

Bársony István