A vad fiúk (2006 október)





- Na hála Istennek! Megy már megint!.. megy már a ' vén gonosz ', a szívtelen! Hát nem itt hagy magamra? Öregségemben, betegségemben! Jaj, hogy érné is már valami odakint, oszt menne el a kedve az örökös kódorgástól, a hiábavaló szünetlen vadászattól! Mind megétetem a kutyáit; meg bíz' én, mihelyt fel tudok kelni.
Kövér, piros, nehezen lélegző asszonyszemély volt, aki így beszélt. Nagy karosszékében ült, és szuszogva majszolt egy tepertős pogácsát. Előtte volt még a tányéron vagy egy tucat.
A 'vén gonosz' csöndesen szedegette a holmiját, a vadásztarisznyát, a töltényeket, a puskát meg a kis kulacsot, s miközben egyiket a másik után magára akasztotta, halkan mormogta:
- Ne duzzogj, virágszálam; hát nem eleget ültem melletted harminc esztendő óta? Még csak húsz évet várj, oszt megüljük az aranylakodalmat; csak ne duzzogj, tubicám!
A néni azt nézte nekivörösödve, hogy mit vágjon a kötekedő ember fejéhez! De nem volt a keze ügyében semmiféle alkalmatos tárgy sem. Felugrani nemigen tudott a kövérsége miatt. Ez volt a betegsége.
- Jaj, minek is vagyok ilyen kódus; jaj, minek is vagyok! - sopánkodott, s mohóbban fogott hozzá, hogy eltűntesse a pogácsákat. Tele szájjal hadarta aztán: - Megöl ez az ember, megöl a vén gonosz a lelketlenségével.
Ezt már a kis öreg félfüllel hallotta csak.
Kint járt az udvaron, s lármásan hívogatta össze a kutyákat. Corkára fogta valamennyit. Voltak vagy négyen; telivér kopó mind; fényes fekete szőrű, sárga szemöldökű, rezes orrú.
Kettő kölyök volt, kettő öreg. Az öregek csak megmaradtak volna mögötte a láncon, de a fiatalabbak szörnyen bomlottak; azok mindenáron hajtani akartak rögtön, s nyefegve, lihegve rúgtattak előre, nagyokat rántva gazdájukon.
Ha az öreg Csiga nincs, tán nem is bír velük. De a haragos, morgó kani, a kutyák nesztora, fel-felmordult, ha megsokallta a kölykek fickándozását. Mert 'iszen őt is rángatták azok, nemcsak a gazdát. Ahányszor Csiga felhördült, a kölykek sunyítva lapultak meg s elcsöndesedtek kis időre.
A vén gonosz megsimogatta a mord kopót. Csiga lomha kedveskedéssel nyalta végig a simogató kezet. Nagyon szerették egymást. Talán azért is, mert sánták valának mindketten. A kis öreg bicegett, s ennélfogva futni nem volt szokása. Csigának még szopós korában történt valami baja; megfeküdte egyszer az anyja, s attól elferdült az egyik hátulsó lába. Sohasem lehetett hát olyan gyors, mint a többi; összeillett a gazdájával.
Mentek, mendegéltek. A kis szürke ember nagyokat lélegzett s el-elmosolyodott. A mamára gondolt, aki odahaza egyre szidja. Milyen jó is, hogy nem jöhet utána; nem engedi a hája!
Andalogva ment át a lókerten, az erdő felé.
Gyönyörű idő volt. Az apró tüskebokrok levelei kezdtek már ősziesen tarkállni, sárgán és pirosan. Kellemes, egyenletes szél fújt. A bokrok tüskéje közt fehér pihék libegtek. Erre járt a juhász, s a tüske megtépte a nyájat; gyapjúfoszlányok röpködtek a levegőben.
Tudták már a kutyák, hogy a domb alatt, ahol a nagy fák sűrűsödtek, kezdődik az ő mulatságuk. Dudásnak szinte dülledt a szeme, úgy vonszolta, húzta a többit. Csuda, hogy meg nem fulladt, úgy fojtogatta magamagát a lánccal.
A kis öreget egészen kifárasztották. Még Csiga is mintha előre kívánkoznék. Egy ürge futott be előttük a lyukába, attól a kölykek szűkölve nyiffantak egyet-kettőt. Most már éppenséggel nem bírtak magukkal. Dudás fulladozva ümmögte; eressz, eressz! Cigány ravaszul sandított hátra, s amint a corkát rángatta, megkérdezte halk vakkanással a gazdát: Hallod? Hallod? Néni, az anyjuk, folyvást az öregember lába elébe fordult, nem lehetett tőle lépni. Csiga egyre morgott, szidta türelmetlen a kölykeit.
- Eh, ördögadtái, hát eriggyetek! - förmedt rájuk végre a vadász, s leoldotta róluk a corkát. A kopók egy szempillantás alatt faképnél hagyták. Még Csiga is kedvtelve bicegett lefelé, amerre az erdő sötétlett.
A kis öreg magára maradt az erdő szélén.

A sűrűség visszhangzik.
Bent, valahol a völgy szívében messze-messze hajtanak a kopók; éles diskantot vág ki a kölyök, mély baritonnal tartja a taktust a vén. Valahonnan egy kétségbeesett hang hívó rivalgása hallik: - Tauu! ide te! Ide tee!
A favágók összenéznek s nagyot nevetnek. Egy suhanc utánozza a hívást, mint a szajkó: - Tauu! Ide te, ide tee! Az okosabbak csitítják: Vigyázz, még beléd lőnek! Aztán megunják, hogy törődjenek a kopócsaholással; végzik a maguk dolgát csöndes pipaszó mellett.
A kis szürke ember bújja a hegyet; gördül le, mászik fel, mint egy eltévedt ördögszekér, amelyet láthatatlan sátánfiak dobálnak, gurítanak. Nincs pihenése; negyed század óta egyre méregeti az erdőt az elejétől a végéig, s aztán megfordítva a végétől az elejéig.
Ez az ő mulatsága, öröme, boldogsága, mindene évtizedek óta. Ha embert lát, elkerüli. Neki azért tetszik legjobban a föld, mert bicegni lehet rajta. Jó, hogy futni nem tud; akkor kiszaladna tán a világból is.
Megáll a dombtetőn, ott egy kicsit kifújja magát s azalatt fülel a hajtásra. Még a szemével is hallgatózik. Tekintete merőn követi a hajtás irányát, amíg el nem fogy a csaholás, a buffogás, a vakogás; amíg a kopóhangversenyt el nem nyeli a völgy, az erdő, a sűrűség.
Bizonyos, hogy őz van a kutyák előtt, erős bak; az viszi, ragadja magával a kopót. Az Isten tudja, mikor fordulnak vissza. Hátha el lehetne csalni róla legalább valamelyiket, az aztán kereshetne itt közelebb nyulat. Tauu! Ide te kopó! Te kopauu!
Nagyon is messze találtak elkalandozni; semmi sem használ most.
A kis öreg belenyugszik, kicsihol, rágyújt, megy előre, moszatolva, bogarászva. Most már nem a vadászatban leli gyönyörűségét. Most már minden gondolatával imádkozik: a füvekhez, a fához, az erdei virágokhoz.

Melegen süt az őszi nap. Az öregecske kigombolkozik, hadd fújja a szél, nem árt az ezután, ha eddig nem ártott huszonöt esztendeig.
Huszonöt év!
Ezek a fák mind cserjék voltak akkor. Sok erdei tisztást benőtt azóta a makkról növekedett fiatal fa. Sok helyen meg kikopott, megkopaszodott az erdőség üstöke. Csak a csend volt akkor is olyan édes, olyan állandó, mint most.
A jó Isten tudná, hol járnak a kopók. A kis öreg megszomjazik, ráér lemenni a laposba; ott van a felséges, tiszta vizű forrás.
Tán ebédelni is lehetne itt. A nap nem mutat ugyan delet, de az órája azt hazudja, hogy megvan már tizenkettő. Haj, haj, ez az óra!
Akkor vette, amikor megházasodott.
Akkor vágta először a földhöz, amikor kisütötte a falusi doktor, hogy csak hízik a felesége, semmi egyéb baja nincs neki.
Pedig úgy megörült, hogy már gyerek lesz a háznál. Nem is volt, nem is lesz.

Egy nyírfán szarkafészek feketéllett. Üres volt már; a vén szarka rég kiköltötte, felnevelte, elvitte a fiait. De mégis látott egyszer valamikor családi boldogságot az a fészek. A kis öreg gyerekes haraggal kapja a puskáját, s beledurrant.
A fészek megbomlik, s néhány apró gally potyog le belőle; permetezik a rőzseforgács a fáról, a szétlőtt gallyakat sóhajtva rázza le magáról a lomb. Ami leesik, belehullik a parányi tóba, amely a fa alatt egy kis mélyedésbe gyűlt össze esővízből.
Legjobb itt kint, annyi bizonyos. Otthon a felesége olyanná vált már, mint a jófajta uborka: savanyú, szinte csípős. Napestig zsörtölődik.
Csitt! Mintha jönnének a kopók! Talán fordul az őz! Dehogy, dehogy; csak a sánta Csiga maradozott el a többitől, az vakog. Keresi a gazdáját, a kis öreget. Vagy talán még azt sem. Hisz' az nem igazi hajtás; hiszen csak úgy ugat, mint a haragos kuvasz, ha kerget valakit.
A kis öreg feltápászkodik, és kíváncsian indul a kopó felé. A hang kivezeti az útra. Éppen jókor, hogy lássa, amint egypár csavargó beugrik a gazba a kutya elől.
Az erdei úton valami elmaradt. Szándékosan hagyták ott ijedtükben? Nyilván így lesz.
Egy rozzant talyiga volt ott; Csiga, a sánta kopó, nem mozdult mellőle, jókedvűen ugat, s barátságosan csóválja a farkát. No, ezt már meg kell nézni.
A kis öreg úgy siet, ahogy csak tud. Hát uramfia, mi nincs a talyigában? Két csöpp gyerek fetreng ott rongyok közt, fel-felkacagnak a kutyaugatásra, s az ég felé nyújtogatják parányi kezüket.
A 'vén gonosz' hitetlenül bámul meglepetésében. A rakoncátlan angyalhangok úgy megcsiklandozzák, hogy nem állja mosolygás nélkül ő sem. Odapillant, odahajlik az aprószentek fölé. A két kis fogatlan fickónak se kell egyéb: megmutogatja rózsás ínyét, s csibecombjaival úgy megrugdos, úgy megevickél, hogy az öregember ijedten kap feléjük.
- Ejnye kis lurkója, még kipottyansz ebből a hintóból!
Aztán eltűnődik: vajon miféle vándormadarak ezek? Apjuknak, anyjuknak aligha jó a lelkiismeretük; most bizonyosan itt leskelődnek a sűrűben valahol.
- Hej, emberek, vándorok! Elő kell jönni frissen, héj, Hiszen nem bánt ez a kutya! - Így kiabál a kis öreg nagy hangon.
A visszhang mintha felelne valamit. Más bizony senki sem. Még utoljára tetszik a jöttmenteknek, hogy ráakadt az apró csemetékre valaki. Kitelik tőlük, hogy itt hagyják gyámságban, dajkaságban.
Most már kicsit haragszik is, amikor követeli, hogy: - Idegyertek hej, gazemberek! Itt ne hagyjátok ezt a két gyereket! De magában inkább aggódik, hogy mi lesz akkor, ha vissza nem jönnek.
Annyi szent, hogy szép história lesz.
Hiába hallgatózik, nincs vigasztaló mozgásnak nesze.
A bokrok közt rigó szól, itt meg a két apró vadember felelget egymásnak gőgicsélve. A vén Csiga lefeküdt a talyiga mellé, beállt komondornak.
A kis öreg bebiceg a sűrűbe, amerre a két csavargó eltűnt. Megpróbálja nyomozni őket.
Süt a nap, folyvást melegen süt; a pillék táncórája ez az idő! A tisztásokra gyűlnek tarka csoportokban.
A bozótból kinyilallik a csalánmadár éles rikkantása; attól felsír az egyik piciny ember.
Simogatja őket gyöngéden, vigasztalva: Ej, ej, ti apró imposztorok! Tetszik neki, ahogy gőgicsélnek s öklüket mohón dugdossák pofácskájukba.
- Éhesek vagytok tán, csókafiak?
Tarisznyájába nyúl, s izgatottan keresgél valamit, amivel megkínálhatja váratlan vendégeit. Nincs bíz ott egyéb egy darab kenyérnél; de az szerencsére elég puha. Mindegyiknek a szájába rak egy-egy csipetnyit, s olyan boldogan nézi, hogy majszolják a kis krokodilusok!
Azok hálásan röpdösnek feléje. A kis öreg megcsipkedi őket; az egyik elkapja az ujját, s a szájába viszi, szopogatja. A szürke ember azt hiszi, hogy a másik azért ühmeget, mert neki is cucli kell. Odakínálja hát annak is a kezét. Csinos családi kép.
A kis öreg majd kiugrik a bőréből, hogy ilyen jól megy minden, s gyámoltalanul takargatja a csöppségeket. - Még megfázhatnának!
Hagyján a fázás, de az éhség! Ilyen cuclival nem sokáig lehet biztosítani a békességet. Egyszerre, mintha összebeszélt volna, elkezd keseregni mind a két piciség. A kis öreg ijedten kérleli őket, de minden hiába most már. Csak enni! Csak enni!
Nincs más hátra, meg kell ragadni a talyiga rúdját, s indulj dinnye, lódulj zsák, hazafelé. A 'vén gonosz' beáll csacsinak, s húzza elszántan a talyigát.
- Itt csak nem hagyhatom őket? - förmedt dühösen Csigára, mintha mentegetné magát.
A két gyermek szépen elszundít a rázásra, zörgésre. Amint valamelyik szepegni kezd, a kis öreg újult erővel rugaszkodik neki, s danol hozzá: Nono, ej no, csicsíja-babája!
Végig az erdőn, végig a völgyön, végig a mezőn a madarak mindenütt dallal kísérik.
A pillék mind odagyűlnek a talyiga köré.

Otthon összecsapja a kezét a kövér asszonyság.
- Ugyan kié ez a gyönyörű két gyermek?
- Vad fiúk, úgy fogtam odakint - feleli a 'vén gonosz' incselkedve. Aztán az asszonyka ölébe teszi mindkettőt.


Szól a puska 1901