Az első hó (2006 november)

A sárga őszre jön a szürke ősz.
Amikor a sárga ősz minden levelet elhervasztott s minden fűszálat megbágyasztott, akkor következik a szürke ősz, amely teljessé teszi a föld sorvadását.
Elszabadulnak a fagyos szelek, bánat dala sír belőlük. Mintha a sírok mélyéről kelnének ki, szomorúsággal megterhelve zúgnak, gyászdalokat búgnak. Ha éjjel hallom, azt hiszem, mélyálmú szellemek nyögnek, akik sötét átok nyűge alatt nem tudnak szabadulni a rájuk rozsdásodott mozdulatlanságtól. Pedig csak a szürke ősz szelei zúgnak, búgnak.
Meztelen holttest a föld ilyenkor, a halál meztelensége pedig rettenetes.
A ravatal szelíd dísze nélkül irtózat ránézni azokra a ványadt tagokra, amelyek a kórház boncolóasztalát juttatják eszünkbe, ámde a sárga lánggal égő viaszgyertyák, a mélabút lehelő koszorúk megszépítik az elmúlást, s csak szomorítanak, de nem ijesztenek meg. A síron túl terjedő érzületek jelei azok, egy-egy kapocs az élő, meg a holt világ között. A szürke ősz már nem ad koszorút a szegény halódó földnek. Rideg a kép, amit ilyenkor kínál a magas hegyek csúcsa. MInden kopár ott és egymásba folyó. A sík vidék formátlan üresség, amelyen ha átsüvít a szél, nem hajladoz nyomán ringó kalász; az erdő zűrzavaros pusztulás hazája, ahol nem a zöldnek, hanem a barnaságnak van elsötétülése.
Eljön a dér és beszívja a fonnyadó fű végső erejét; eljön a fagy és kővé mereszti a föld felületét. Zihálva fut az ördögszekér a tar mezőkön át, s amint szélszárnyú boszorkánykölykök hajszolják erre-arra, útközben lassan pozdorjává szakad.
Halvány rétek avarja egymásra hajlik s meglapul; jól látni közte most a picinyke ösvényt, amely az alját szeli. A mezei egér néptelenné vált sétaútja az.
Kaszálók hajlatában megtiprott sás zörög; nincs élet, aszkóros sárgaság futja el. A megvagdosott sáslevél szára sebforradást mutat; csetlik-botlik benne a lépés; nyöszörgő nyüzsgés hallik ki a megbolygatott gazból, amíg minden kórója vissza nem foglalja régi helyét.
Lesz-e vége a nagy kietlenségnek? Szétoszlik-e a szürkeség, amely ebben a sivatagban az ünnepet is hétköznappá teszi?
Irigy köd, gomolygó pára borít a völgyben mindent.
Annak a szépséges tarkaságnak, amit a nyári nap mutatott valaha, vége van. A keleti rege helyett, amelynek akkor színtere lehetett volna a ragyogó tájék: most a skót hegyek bús világa vesz körül, amelyben haragvó bűbájjal van tele még a hallgatás is.
Fagyos november hangulata száll a lelkemre, nem tudok szabadulni tőle; de azért jólesik ott kint a komorság is, hisz' nem belső kényszer beteges szülötte, csak az elmúlásban rejlő szomorúság külső jele az.
Az éjjeli fagy, a hajnali dér elvégezte már feladatát; megtépte a lombot, sárgaságot lehelt mindenre, aminek a föld nedvességében van élete; a növényország minden gyermeke el van készülve a halálra, vagy legalább a hosszú álomra: jöhet a tél.
.
.
Fenn az égen, a nagy ürességben utazik a kicsi vízpára.
Sok millió társa siet vele, viszi valamennyit a rohanó levegő, nincs megállásuk, nincs pihenésök; az örök mozgás ez, a születéstől a meghalás percéig.
Az ember látja, nézi a kék ég vándorát: milyen fehér felhő! Milyen foszló semmi! Egy kis káprázat a levegőben, ami sohasem tér vissza.
Utazik a kicsi vízpára.
Elsuhan a rónák s a fényes vizek felett; száll a magasba, egyre magasabbra; könnyű kis teste vágyva repül a ritkuló tér felé, ahol sokezred magával is csak annyinak látszik, mint egy szippantás szivarfüst...
Vége a rabságnak, ami a nagy tengermedencékben foglyul tartotta az apró vízcseppeket. Egymásba olvadva, szorosan összekapaszkodva hullámmá nőttek ott, s minél többen voltak, annél jobban korbácsolhatta őket a vihar...
Megbolygatta az úszó hal, habbá gyúrta a tengeri hajó; egy pillanatig sem lehetett ura saját magának.
Most? Felszabadult, száll fenn az égen, mint a vizek lelke.
Nem kergeti a szél, hanem viszi; a vihar nyila, a villám őbenne születik meg; magas útjában csak vágyó tekintet kísérheti...
Pipálni kezd az ég, foszlós felhőt ereszt, s nagy füstgomolyt fúj a tájék fölé...
A puszta hallgat, az erdő hallgatódzik. A puszta alig mozdul, halkan piheg didergő álmában; az erdő szaggatottan sóhajt, mintha visszatartott lélekzete loppal szökdösne ki tüdejéből...
A felhő lomhán hömpölyög az égen; utaznak benne a kicsiny vízparányok; ki tudja meddig, ki tudja merre? ...
S a téli éj borulatában, a nagy csend közepett, halk nyüzsgés támad a felhő fagyos útján.
A borzongó ködparányok itt is, ott is pattogni kezdenek; keblük megnyílik, mintha fehér virágot rejtő bimbó volna. Apró csillagként szikrázik ki a felhők harmatából a fagyos fehérség; pici villámok milliárd villanása szaggatja pehellyé az ég vizét.
Vajúdik a felhő, születik valami: repülő pihe lesz a mozdulatlan bábból.
Az újonszületett pillék elkezdik libegtetni kicsi szárnyokat; szállnak jobbra, szállnak balra; körüllengik egymást fent és alant.
Új világ ez, egy hóparadicsom, ahol örökös a farsang. Amint az éji sötétben kinyílik a hó csillagvirága, nyomban bokrétává sereglik, úgy vonul végig rajzó sokasággal az égen.
A könnyű páránál könnyebb a hópehely; szellő fuvalma is elég, hogy táncos lepkeutat írjon le a légben. Megfeszítve csillagszárnyait, elbujdosik a néma raj között, ezren futnak vele egy irányban, s ezren jönnek szemközt, kitérve neki. A nagy bálban járja a légi tánc, komor zenét dúdol hozzá a szél...
A sötét föld már várja a tél virágát; sziklakemény a rög, a fák megannyi csupasz kísértetek, sírva szökik közülük a szél is. A nagy kietlenséget hadd borítsa el a hóvirágos dunna... (részletek)

A novella teljes egészében az Erdőn, mezőn című kötetben olvasható
( Első megjelenés: 1893 karácsonya, majd 1900; 1904; 1927)