Árvaság (2006 december)

Az öreg István meghalt és eltemették.
Nagyon egyszerűen temették el, minthogy a falu koldusa volt az öreg, házról házra járogatott pénteken meg szombaton, s a gyerekek jó előre mondták, amikor a mankója koppanását hallották a padlón: ides anyám! Gyün mán!
Valahogy szeretgették, kényeztették a szegény, rokkant embert, mert tudott nekik mesélni vitézi háborúkról, amit nem győz eleget hallani a gyerek.
Vagy igaz volt, vagy sem amiket mondott, de mindenképpen tetszett. Az öreg István az aprónép kedveltje volt, s ebből éldegélt, erre támaszkodott. Tudta, hogy ahol gyerek van a háznál, ott szívesen látják; kérnie se kell, csak megjelent szótlanul és eltette hallgatagon a zsákjába, amit kapott. Nem volt az egészen alamizsna, mert a mesemondás el nem maradt utána. Még a nagyok is meghallgatták, és mindenütt várták a hét végén az öreg Istvánt.
De amikor meghalt, mégis mindenki azt mondta: jól tette. MInek kínlódjék az olyan nyomorúságos ember, akinek széles e világon senkije sincs.
A temetésre a koporsóvivőkön kívül csak a pap meg a kántor ment el. Egy pár bámészkodó gyerek követte a sivár menetet egy darabig, s aközben is játszadozott, taszigálták egymást és vihogtak, hancuztak. Egy sem volt szomorú. Elfelejtették már a sok mesét.
A kicsi gyászmenetet mégis nyomon követte valaki, de nem keveredett ösze vele. Félénk szorongás és tanácstalanság látszott rajta. Amint megállott, s riadva körültekintett, szinte lesírt róla, hogy milyen nagy bizonytalansággal küzd, minthogy semmit nem ért abból, ami itt történik. Farkát behúzta, fülét sunyítva csapta hátra, úgy kullogott a szomorú úton, ahol egy árva fűszál sem zöldelt, mert tél volt, s a hó foltosan lepett el mindent; a fehér foltok közt pedig csak a nyirkos, fekete rög látszott.
Az egyik rakoncátlan gyerek végre is figyelmére méltatta és rákiabált: Pajtás, nye! Nye Pajtás, nye! Minthogy pedig a szegény állat nem mutatott kedvet a pajtáskodásra, a gyerek felkapott egy rögöt és feléje dobta. Pajtás halkan nyiffant és félreugrott; de azért ment a koporsó után, csak még messzebbről és több félénkséggel követte a közönyös gyászmenetet, amely éppen semmit sem törődött ővele.
Az elhantolást már nem várta meg a pap meg a kántor. Sietett onnan mind a kettő. A sírdomb hamar készen lett, s akkor a sírásó is a vállára dobta az ásóját és elballagott. A gyerekek régen elmaradoztak. Senki sem volt már a temetőben.
Pajtás előjött a mögül a nagy kereszt mögül, ahol eddig alázatos félelemmel megbújt, s lassan és folyvást tanakodva, nézelődve, csudálkozva lépdelt a frissen hantolt sírhoz. Ott megállott.
Nézte a sírdombot és megint lépett egy párat, első lábával már rajt' állott az agyagos, sárga rögön; lehajolt és körülszaglászta a dombocskát; azután gondolkodva, tűnődve, gyanakodva kezdte bal lábával elgörgetni a nagyobb rögöket. Majd hirtelen bátorságra kapott s gyors elhatározással, hevesen kaparta a dombot; nekifeküdt a nehéz munkának, s derekát megfeszítve, első lábával folyvást motollálta hátra az összeálló kemény agyagot, amíg ki nem fáradt belé. Ekkor abbahagyta és panaszosan, szinte siránkozva kezdett nyihogni, jajongni.
Megint csak nézte a sírdombot, és most már hogy egymaga volt itt élő, mindjobban elmúlt a félése; körülszaladgálta a föld szagát terjesztő hantokat. Megtorpant, fülelt, lefelé hallgatózott, mintha azt lesné, nem hallja-e alólról öreg gazdája hívó szavát: Pajtás, te! Kutyus, te! - ahogy mindig szólt hozzá szeretettel.
Merthogy igazán nagyon szerették egymást.
Az öreg Istvánnak senkije sem volt más hű barátja, mint Pajtás, és ennek a sovány, deres kuvasznak is csak az öreg koldus volt valakije. Együtt járták a koldusutakat és Pajtás - a vézna, elkényszeredett Pajtás - felborzolt szőrrel állt helyt, valahányszor a nagy, veszekedett falusi kutyák megrohanták gazdáját, aki nemigen tudott védekezni, s akire a koldusszag miatt igen haragudtak. Nem volt a környéken olyan komondor, amelyikkel párbaja ne lett volna már ennek a girhes kolduskuvasznak a gazdája védelmezésében. Ilyenkor Pajtás nem értette a tréfát, sem az alkut. Mint a rongyos futóbetyár, akinek nincs veszteni valója, s akit csak a vakmerő bátorsága tehet félelmetessé; úgy ment neki minden ellenfelének, gondolkodás nélkül.vad elszántsággal és kérlelhetetlenül. Az örökös vitézi mérkőzés olyanná tette, mint a gladiátort. Megszokta, hogy harc nélkül nem lehet meg, tehát úgy harcolt, akárha ez lett volna egyetlen feladata. S a szakadatlan viaskodásban minden cselfogást pompásan begyakorolt; verte vele ügyetlen ellenfeleit. A mókus fürgesége, a hörcsög vakmerősége, a menyét acélossága s a vidra őrlő, morzsoló marása mind benne volt.
Csak az embertől félt, ahogy az ilyen alázatos kolduskutyához illik, akinek alamizsnából kell élnie a gazdájával együtt. Amint a parasztudvarokba befordultak, mindjárt a gazdája ócska, rongyos szűre alá osont. Onnan leste: vajon nincs-e rá szükség, nincs-e harapós kutya a háznál, amelyik orvul támad.
A legkisebb gyermek is elverhette, megtépázhatta; nem is menekült, nem is nyiffant. Tűrt békén mindent, nehogy a gazdáját, szegényt kikergessék valahonnan roszkedvű, békétlen kutyája miatt.
S ha visszakerültek a faluvégi elhagyott viskóba, ott szépen összebújtak éjszakára. Egymást melengették. Pajtás akkor is őrködött. Ő feküdt az ajtó felől, ahol a küszöb mellett a patkányok be-belátogattak. Jaj volt annak, amelyiknek Pajtás nekiugrott.

*
Az árva kolduskutya egyet gondolt, s farkát behúzva loholt visszafelé a temető keveset járt útján. De csak megállott űjra és visszanézett. Aztán hirtelen nekiiramodott, hogy csakhamar lassítsa futását s lehorgasztott fejjel ácsorogjon. Nem tudta, mit csináljon. Nem bírt megválni innen. Mintha valaki folyvást hívta volna: Pajtás, te! Kutyus, te! De vajon hol hívják? Hátha ott, a kolduskunyhóban kiabálják a nevét.
Vágtat - ahogy bír - haza.
Üresség, némaság mindenütt. Az ajtó nyitva, miért zárták volna be. A kunyhóban nincs más, mint egy zsup szalma, meg egy szögön lóg az öreg István zsákja. A kolduszsák, a nyomorúságnak ez a szomorú jelképe. Az is üres.
Pajtás megáll a küszöbön és hallgatózik. Hátha létezik odabenn valaki. Szimatol és nyugtalankodva tolja be a fejét az ajtónyíláson. Beljebb nem megy, hisz' most már idegen világ ez is. Egy patkány ugrik el a neszre a zsupszalma mellől, Pajtás megijed és visszakapja a fejét. Ott ácsorog az ajtó előtt és vár, vár amíg egyszercsak kitör belőle valami, ami megnevezhetetlen. Az égre vonít a kolduskutya.
A falusi kutyák felelnek a rémület e feljajdulására s Pajtást a furcsa, vad, üvöltő hangok magához térítik. Még egy utolsó reménysugár nyilall végig rajta. Hátha falujáráson van az öreg István? Hátha őt keresi, hívja valahol, mert a falusi kutyák lemorogják, ijesztgetik, szidják a koldusszag miatt, amit terjeszt?
Elrohan az árva kolduskutya, be a faluba, végig az utcákon, mindenütt arra, amerre az alamizsnás házak vannak. Orra folyvást a földön; hol érezné meg azt a szagot, ami miatt annyi baja volt már. A gonosz falusi kutyák nekimennek, lemarják, megszabdalják. Most alig védekezik, - most nem áll velök komolyan szóba - 'iszen az öreg Istvánt kell keresnie.
Sehol sincs, sehol sincs!
A gyermekek midenütt megdobálják; ha valamelyik portára bekukkan, ijedten seprűzik ki, hátha veszett kutya.
Már esteledik és esni kezd a hó. Ami nyom lehetne is, eltakarja. A fehér pillék rászállnak a kolduskuvasz orrára, amint felfelé fordítaná a fejét, hogy vonítson. Inkább abbahagyja és fut-fut, mint a bolond; neki a világnak, céltalanul. A falun túl, az országúton szekerek nyiszorognak, azokhoz szegődik, de csak elverik. Elverik mindenünnen. Hát csak lohol tovább. A kőkerítésig lohol, ahol koldusutaikon annyiszor megpihentek ketten az öreg Istvánnal.
Ott most mintha pihenne valaki.
Pajtás messziről meglátja s valami nagy örömnek, édes meglepetésnek az izgalma borzong végig rajta. Arra siet s megüti az orrát valami, aminek még jobban megörül. Az a bizonyos szag, a nagy szegénységnek, a nyomornak a szaga.
Hízelkedve, sunyítva, farkát csóválva lopódzik közelebb-közelebb.
S egyszer csak megkönnyebbülve simul a pihenő koldushoz, aki nem kergeti el, hanem megsimogatja.
Összebújnak, úgy melengetik egymást.