Tanu nélkül (2007 január)
(Egy kis bajusz alatt mosolygó humor Bársony Istvántól)

Csengődi Mihály, az útkaparó beköltözött Vidám Rozália házába és minthogy igen csöndes természetű, szótlan ember volt, egy darabig némán tűrte, hogy Rozália asszony - akinek rettentő nyelve vala - nap-nap után, már kora reggel beléje akaszkodjék, és valamiért, akármiért pörpatvart kezdjen vele. De amikor a felesége arról panaszkodott, hogy íme, no lám, még a gyereket is piszkafával kergeti a ház rossz lelke, és a kicsike nagy ijedtében elesett, betörte az orrocskáját, a frász is majd hogy ki nem rázta. Erre megutálkodott a helyzettől Csengődi Mihály. Hozzá illendő komolysággal előkapta Rozália asszonyt s jó sort vert rajta, hogy csak úgy pufogott. Minél jobban kiabált gyilkost Rozália, annál kiadósabbak voltak az érzékeny simogatások; és miután Csengődi belefáradt a komócióba, eleresztette a ház asszonyát, mondván: Most pedig elmehetsz Rozi az utadra, de ha újra kezded, én is elverlek megint, hogy békességben éljünk valahára.
Rozália elkékült, mint a kékítő és első dolga volt, hogy beszaladjon Lendvára a járásbírósághoz panaszt tenni. Mutogatta változó színű foltjait, amiket Csengődi potyolt rajta; dicsekedett is, hogy más ember leánya belehótt volna; csak ő bírhatta ki. És nem kevesebbet kívánt, minthogy ahány útkaparó van a vármegyében, azt mindet akasszák föl, de nyomban; először és legsürgősebben persze Csengődi Mihályt, akinek a kötelet ő hadd szorítsa meg egy kicsit a nyakán.
A tekintetes bíróság azután meg is idézte Csengődit és kérdőre vonta a tárgyaláson, hogy mit cselekvék ezzel a nőszeméllyel.
Csengődi csak bámult és azt kérdezte nagy csudálkozással:
- Én-e tekintetes bíróság? Nem tettem én nekije semmit sem.
Vidám Rozália - aki mint panaszos ott volt és hallotta ezt az infámiát - olyat sikoltott, mint a páva, amikor esős időt érez. Nekiment Csengődinek és ki akarta a szemét kaparni.
- Micsoda? Hogy nekem semmit se tett? Itt vannak a kék-zöld-lila foltok még most is rajtam! Olyan vagyok, mint a szivárvány: tessék csak idenézni!
És kezdte magáról ledobálni a réklit, amiben a tekintetes bíróság alig tudta megakadályozni; hisz' a látlelet már megvolt és újabb bizonyításra e részben nem volt szükség.
Miközben visszabújt a félig levetett réklibe, egyre kiabálta:
- Hát nem olyan ez az ember, mint a zsivány? Csak tessen ránézni, még a szeme se jól áll! A rossz baj vegye elő minél hamarább az akasztani valót!
Csengődi csöndesen felelt rá.
- Ne őccsön-káccson már annyit, még megharagítja a tekintetes járásbíróságot!
A tekintetes bíróság méltán haragudott a lármás nőszemélyre és azzal volt kénytelen hazabocsátani a feleket, hogy - miután nincs az esetre tanú - a tagadással szemben nem büntetheti meg az útkaparót.
Gondolni lehetett, milyen különböző kedvvel mentek azután hazafelé ketten.
Rozália nem szűnt átkozódni, szitkozódni, és a pokolra kívánt minden bíróságot, amelyik föl nem akasztja az ilyen zsiványképűt, mint ez itt: ez a Csengődi, akit a rossz baj érjen utól.
Az lett a vége, hogy amikor hazaértek, Csengődi megint elővette a kenderkötelet, amit erre a célra tartogatott és végigsimogatta vele Rozáliát; tanúk nélkül, mint ennek előtte is.
A lendvai tekintetes járásbíróság elé így kerültek ezentúl átlag hetenként egyszer, mert Rozália mindannyiszor vitte a hátán a szivárványt mutogatni és folyvást vetkezett a törvény előtt; sajnos tanúk hiányában a régi eredménytelenséggel.
Már az egész környék tudott erről a különös pörlekedésről, és - mi tagadás - az osztatlan rokonszenv a ravasz útkaparó részén vala, mert Vidám Rozáliát senki sem szívelhette az ő nyelvének miatta. Szállóigévé is kezdett válni, ha valaki arról panaszkodott hogy megverték: Mutogatja ám a szivárványát, akár Vidám Rozi.
De azért a Rozi szája minden veréstől csak jobban kinyílt; most már csak azért is. Ha a bíróság nem tud igazságot tenni, legalább hadd egye a méreg, hogy már megint azzal a fránya Csengődivel van baj, akit senki sem érhet tetten.
Egyszer - jó sokára - a véletlen szerencse könyörült meg Rozálián azzal, hogy máshová rendelték az útkaparót, akinek tehát el kellett költöznie.
- No Rozi - mondta azon a napon Csengődi Mihály az ujjongó nőszemélynek, aki útravalóul megint a rossz bajt kívánta neki - hadd verjelek meg utoljára; és hogy ne szidj annyit, nem is tagadom tovább. Elmehetsz, bevádolhatsz; megvallok mindent a bíróságnak, még a régi veréseket is vállalom most már. Nem bírja el a lelkiismeretem, hogy éppen sehogy se lehessen igazad, amikor pedig igazad van.
Elővette a borjúkötelet, s szokásos módon elkente vele Rozáliát, aki soha még ilyen csendesen nem fogadta a csípős ütlegeket. Hisz' most már valahára kiderül az igazság, s elégtétele lészen.
Amikor készen voltak, Rozália mindjárt sürgette is, hogy most aztán egy kettőre: igyekezzenek ám befelé Lendvára, amíg a bíróság ott találódhat a hivatalban. Csengődi bólintott s szófogadóan ment Rozi után, aki sugárzott a boldogságtól. No, csakhogy... egyszer mégis!...
Az út mentén volt a Becsali-csárda. ( Lehet, hogy nem így hívták, de csárdának jobb nevet ennél igazán nem tudok.) Amikor odáig jutottak, azt mondja Csengődi:
- Hallod-e te Rozi! Fizethetnél egy porció italt, ha már magamra vallok miattad! Úgyis ott tartanak a bíróságnál nyomban, ki tudja mikor ihatom egyet a kedvemre!
Rozália ujjongott a gyönyörűségtől és szívesen fizette a megkívánt porciót, még biztatta is Csengődit: Igyék kend, hogy a rossz baj érje utol kendet!
Csengődi ivott és amikor túl a csárdán a kiserdő sarkához értek, szelíden szólalt meg:
- No Rozi, én nem tehetek róla, de búcsúzóul megverlek még egyszer; ez azután igazán az utolsó porciód lesz!
És úgy cselekedett, ahogyan mondotta.
Rozália azt sem tudta már, melyik vállát rángassa jobban, úgy sajgott rajta a legújabb szivárvány. Csak az vígasztalta, hogy végre lógni fog ez a zsivány; mert ilyet becsukni sem érdemes; cask minél alaposabban végezni vele, mindörökre.
Sürgette Csengődit:
- Jöjjön kend, jobban jöjjön! Még el találunk késni.
El is jutottak Lendva alá, sőt be az első utcába, ahol megállott Csengődi.
- Hallod-e Rozália....
- Mit ácsorog kend? Út közben beszéljen! Most csak igyekezzünk!
- De hátha én talán mégse mennék egészen a bíróságig... Gondolom, okosabb lesz. Nem szívesen lát minket a tekintetes bíróság, hidd el lelkem!
Rozália előtt elsötétült a világ.
- Jaj, hogy kend nem akar odajönni? Jaj, hogy a mennydörgős mennykő simogassa meg kendet, hallja-é!
És minthogy látta a kaján mosolyt az útkaparó arcán, az mindent elárult neki, hogy tudniillik keservesen és gonoszul becsapták. Nem bírt tovább az indulatával, nekiugrott Csengődi Mihálynak és vércsevillyogással kezdte kikaparni a szemét.
Az utca nyomban összefutott és nézte, mi folyik itten. Csengődi szelíden tűrte, amit tűrnie kellett, csak annyit mondott sejtelmesen és célzatosan:
- Rozi, ezt látják ám...
De még mennyire látták! Százan is.
Amikor a tekintetes járásbíróság előtt panaszosképen jelent meg Csengődi, - hogy ővele milyen csúfot tett Vidám Rozália - tucatjával volt rá tanúja.
El is kellett ítélni Vidám Rozáliát súlyos becsületsértésért, sőt kis híja hogy rágalmazásért és könnyű testi sértésért is nem vonták kérdőre.
De ezt már maga Csengődi sem kívánta, ennyire nem vitte rá a lelkiösmérete.
Hanem olyat még nem hallott a világ, amiket tárgyalás után Vidám Rozália mondott Csengődinek hazafelé menet, - de most már tanu nélkül.

Tarka mesék 1908