Mese az irigy gólyafiúról

Szépen kitavaszodott az idő, a nap pompásan sütött, verőfény csalogatta ki az embereket a szabadba, elkezdett virágzani a fa, a mező. A vándormadarak közül azok is megérkeztek már, amelyek többnyire későn szoktak jönni, amikor már bizonyosak lehetnek felőle, hogy nem éri itt őket a tél vissza-visszatérő hidege, fagya.
Egyszer csak vendége érkezett megint annak az ócska kéménynek a faluban. Nem is annyira vendége jött bíz annak, mint inkább régi lakója érkezett vissza a tengeren túlról, vándorlásaiból. A gólyapár, mely évek óta ott költött a fedett kéményre rakott fészekben, hazakerült.
Mikor pedig a gólya megjön, akkorra ugyancsak előrehalad már az esztendő. A gólya nem nagyon siet ide hozzánk, mert finnyás madár, hamar megárt neki a hideg, a szél. Csak akkor boldog, ha jó meleg nyári időben fogdoshatja a láp szélén, meg a mocsarakban a békát, vagy a gyíkot.
Amikor az idő ősz felé fordul, a gólya az első madár, amelyik elbúcsúzik tőlünk. Szent István-nap táján, augusztus huszadika körül készülődik a nagy útra, és szeptember elején alig akad itt-ott belőle. Kivált, ha kissé meghűl a levegő.
Ez a mi jó öreg gólyapárunk régóta ott lakott egész nyáron át Benkőék alsó házának a kéményén. Abban a házban sohasem tüzeltek, így füst nem zavarta a jó gólyákat, költhettek bátran a háztetőn.
Tavaly, amikor egy hajnalon megérkeztek, a mamagólya mindjárt nagytakarítást kezdett a fészekben. Apagólya, aki erősebb létére nem volt annyira elfáradva, egyre hordta fel a vesszőt, rőzsét, puha füvet, szalmát, amivel a fészket a mamagólya szépen kifoltozta, megújította.
Időközben meg-megpihentek s elkezdtek kelepelni nagy boldogan. Örültek, hogy valahára itthon vannak. Mégiscsak jobb itt, mint a tengereken túl. A Nílus szélén, ahol afrikai tartózkodásuk alatt laktak a télen, rabló kajmánok ólálkodnak; a gaz közt mérges kígyó bujkál. Azután az már túlságosan is nagy melegség, ami most ott van. Abban megsülne a tojás a napon, megzápulna, agyonfülledne, ott költenie sem lehet a szegény madárnak.
Mégiscsak jobb itthon, ahol az emberek is szívesen látják a gólyát, s örülnek neki, ha a nemzetsége szaporodik. Szaporodott is nemsokára. A mamagólya öt szép tojást rakott a fészkébe, és kiköltötte mind, ami bizony elég ritkaság, mert a tojások közül rendszerint elromlik egy-kettő, úgy hogy három, legfeljebb négy kis gólyánál több alig akad egy-egy fészekben.
Meg is gyűlt egyszerre a gólyacsalád baja. Kivált eleinte, amíg a kis gólyák egészen picinyek voltak. A mamájuk alig távozhatott a fészekről; féltette őket, hogy megfáznak. Ha meg nagyon meleg volt, akkor attól tartott, hogy napszúrást kapnak. A jó öreg apagólyának kellett utána látni nagy szorgalommal, hogy legyen mit enni a nagybélű családnak. Amit pedig az öreg a fejébe vett, azt meg is valósította.
Egyre-másra járta a lápokat s akkora vizisiklókat hozott a kelepelőjében, hogy fél méterre kicsüngött a szájából. Na hiszen volt is lakmározás, el lehet képzelni. A mamagólya felszeletelte, kis darabokra tépte a hosszú kígyót, s úgy dugta a pompás falatokat mindegyik gyermekének a torkába. Hát még később, mikor a kis gólyák kezdték maguk is tudni, hogy mi a jó, s miképpen kell hozzányúlni az ételhez!
Akkor már a mamagólya is otthagyogatta őket, elment vadászni, három-négy kövér kecskebékával tért vissza. A kisgólyák egész lakodalmat csaphattak volna, ha nem veszekednek mindig azon, hogy kié legyen a zsákmány java része.
Különösen egy volt köztük, egy fiú, aki nagyon is önző természetű volt. Már egészen kicsi korában mindig azt leste, hogy merről jön valamelyik öreg. Rögtön felnyújtogatta kitátott száját, s így sokáig éppen kétszer annyit kapott, mint a többi, míg az öregek a dolgot észre nem vették.
Az öreg apagólya csak megcsóválta a fejét, és elkezdett dohogni magában: Kepele! Kepele! Kepele! Kepele!
Ami alkalmasint azt jelentette: hogy te nagybélű, te telhetetlen.
Hanem ezzel a kis Kepele semmit sem törődött. Ő csak megmaradt továbbra is falánknak és irigynek. Minthogy pedig az anyja - az Isten tudja miért, - csakugyan jobban szerette, mint a többi gyerekét, ennél fogva az apagólya hiába bosszankodott. Tudtán kívül, a háta mögött mindig csak Kepele kapta a legjobb falatokat.
Már meglehetősen megnőttek a kis gólyák, szép sűrű fehér tolluk lett, a szárnyuk vége fekete, hosszú csőrük piros. Meg is okosodtak lassanként. Mindig figyeltek arra, mikor apjuk meg anyjuk beszélgetett, mikor estefelé csendesen megültek a fészek mellett. Csak még repülni nem tudtak. Hanem a nyelvük már úgy pörgött, ha vitatkozni kellett egymással, mint egy nagyé.
Egyszer egy forró júniusi napon az apagólya leugrott a fészekről a kémény tövéhez, ahol árnyék volt, s ott szétterítve a szárnyát, pihenni kezdett. A kisgólyákat a nagy melegben elnyomta a buzgóság, elszunnyadtak. A mamagólya valahol kint vadászott a mocsárban.
Mikor a kis gólyák felébredtek, nem látták a kémény tövében hűsölő apjukat, azt hitték, hogy elment ő is a lápra. Elkezdtek hát beszélgetni. Az öreg gólya véletlenül tanúja volt ennek a beszélgetésnek, mely nagyon meglepte.
Azt mondja az egyik kis gólya, egy karcsú gólyakisasszony:
- Vajon mi jót hoz ma megint az anyánk?
Felel rá egyik testvére:
- Akármit hoz, abból te nem eszel! Hisz tudod, hogy minden a Kepeléjé, amit ő talál.
Közbeszól a harmadik.
- Már az igaz. Ez a Kepele olyan köztünk, mint egy kiskirály, a múltkor még a csirkét is egymaga fogyasztotta el.
Felsóhajt halkan a negyedik:
- Azért a csirkéért én még verést is kaptam az anyámtól. Nagyon szerettem volna megkóstolni, s hogy hozzácsipkedtem, mama jót csapott rám az orrával.
Csak Kepele, az ötödik hallgatott. Elterpeszkedett a fészekben s majd’ kitaszította belőle a többit. Valósággal zsarnokoskodott felettük.
Ez már sok volt apagólyának. Felugrott az árnyékból, és egy szökéssel a fészek szélén termett.
- Micsoda csirkéről beszéltek ti itt? - kérdezte.
A kis gólyák szörnyen meg voltak ijedve. Egy se mert szólni. Kepele reszketett. Ez egészen más hang volt, mint amilyet túlságosan gyengéd mamája szokott használni.
Az öreg gólya rászólt a kisleányára, - neki titokban az volt a kedvence, de sohasem árulta el.
- Mond el kicsikém, mi van azzal a csirkével?
- Jaj apuska, hadd ne szóljak. Én nem akarok vádaskodni.
- Na hát szóljatok ti, fiúk! - Rivallt az apagólya a többire.
Azok is mind sírni kezdtek.
- Mi nem vádoljuk be az anyánkat!
- Derék gyermekek vagytok. - szólt az apagólya meghatva. - Most láthatod Kepele, hogy milyen az igazi becsületesség. Terólad volt szó, mondd el hát magad az egész dolgot.
Kepele felállt s minden tagjában remegve így szólt:
- A minap a mama egy csirkét csípett el a házigazdánktól s felhozta nekünk. Én kaptam belőle legtöbbet, azért haragusznak rám ezek.
No, már erre mind a négy kis gólya elkezdett lármázni egyszerre:
- Mit? Te azt mondod, legtöbbet? Az egészet magad etted meg! De az még hagyján, ha anyánk úgy akarta, de hogy mered te azt mondani, hogy az anyánk csirkét csípett el? Te nem hagytál neki békét, mindig zaklattad, hogy hozzon neked egyet azokból a kis pelyhes csirkékből, s minthogy a mama annyira szeret, végre megtette.
Kepelét erre az öreg nyakon csípte, s kidobta a fészek szélére. A kis bűnös válla közé húzta a nyakát s úgy állt ott, telve félelemmel.
- Szégyelld magadat Kepele, hogy anyádat, aki érted még hibát is kész volt elkövetni, így megbántod! Most büntetésből nincs helyed a fészekben, az éjszakát itt fogod tölteni a szúrós rőzse közt.
Messziről látszott, hogy az anyagólya közeledik. Mikor megérkezett s megtudta, miről van szó, sírva fakadt.
- Szegény Kepele! Édes kis Kepelém! - zokogta.
- Hallgass! - förmedt rá az öreg gólyaapa. - Még te magad is büntetést érdemelnél. Majomszeretetből megsértetted a házigazdánkat azzal, hogy elhoztad egy csirkéjét. S ha véletlenül meglátta volna? Akkor méltó haragjában összelövöldöz, vagy legalábbis elkerget innen bennünket. Most hazátlanok lennénk mind. A gyermekeidet, akik még nem tudnak repülni, megették volna az ebek.
A mamagólya belátta, hogy biz ez mind igaz, s nem mert ellentmondani. Különben is apagólya sokkal jobban haragudott, semhogy akármiféle szóbeszéddel, vagy siránkozással meg lehetett volna hatni.
Kepele tehát kint maradt a fészek szélén. Éjjel véletlenül nagy vihar jött. A kis gólyák mind félve simultak az öregekhez. A mamagólya elkezdett könyörögni az apagólyának, hogy engedje behívni Kepelét. Az öreg elégnek találta a büntetést, s abban a reményben, hogy majd megjavul az éretlen gyermek, maga szólt ki.
- Jöjj be, Kepele!
Nem kapott választ. Még egyszer ismételte a hívást, s azután kiment maga, hogy meggyőződjék, mi van a fiúval.
Nem látta sehol. De mintha lent az udvaron siránkozott volna a szegény Kepele, s mintha körülötte a kutyák marakodtak volna.
Koromsötét volt, s így szó sem lehetett arról, hogy az apagólya lerepüljön. Aggódva visszatért tehát a fészekbe, ahol mamagólya zokogva fogadta.
-Ó Kepele, szegény kis Kepele!
Még a kis gólyák is mind sírtak.
Az öreg gólyaapa alig tudta őket lecsendesíteni.
- Ne sírjatok, - mondá. Az Isten tudja a legjobban, hogy mit csinál. Kepelét az éjjel a vihar lesodorta a fészekről, s most iszonyú félelmeket áll ki az udvaron. A kutyák ott marakodnak körülötte. Ha nem fogják felfalni, akkor Kepele megemlékszik erre az éjszakára egész életében s alaposan megjavul. Akkor reggel lerepülünk hozzá anyátokkal s felhozzuk. De ha Kepele az életével lakolna, az bizonyára Isten akarata lenne, már pedig abba bele kell nyugodnunk. Most hát ne sírjatok!
A vihar nemsokára elállt, de a gólyacsalád nem bírt aludni többé.
Alig pitymallott, már nógatta a gólyamama az öregapót, hogy menjenek le Kepeléhez. Nemsokára azután le is szálltak. Ott találták a boldogtalan gólyafiút a csűr mellett, egy sarokba húzódva. Félholt volt a kiállott rémülettől.
Mikor szüleit meglátta, sírva fakadt s kérte őket, hogy bocsássanak meg neki. Mamája csókolgatni kezdte, de az öreg gólyaapa így szólt:
- Most nincs idő az ilyenekre! Fel-fel hamar, hogy a komondorok el ne kapjanak.
S fél perc múlva hosszú orrukkal fogva a Kepele egy-egy szárnyát, fellibbentek vele a fészekig.
Ott azután volt nagy öröm a testvérek közt. Kepele fogadást tett, hogy ezen túl sohasem fog többé irigykedni, mire a gólyaapa is megbocsátott neki.
Kepele dicséretére legyen mondva, híven beváltotta ígéretét. Soha többé nem volt rá azóta semmi panasz.

*