A madarak királya (2007 március)

Az erdők-mezők, vizek és nádasok szárnyas népei közt különös izgalom támadt arra az ismeretlen forrásból eredő hírre, hogy a madárkirály ellen, a felséges Sas ellen, puccs készül.
Sem azt nem mondta meg a kósza hír, hogy kik az összeesküvők, sem azt, hogy kit akarnak megtenni a király utódjának. Csak szállott a hir szájról-szájra és szárnyról-szárnyra; mert aki megtudta, az sietett továbbrepülni vele; de a felelősséget minden hírvivő igyekezett magáról elhárítani, mert a következményeket nem lehessen tudni.
Annyi bizonyos, hogy Őfelségének több volt rosszakarója az alattvalói közt, mint a feltétlen híve, különben nem kelthette volna a bukásáról suttogó fáma azt a nyugtalan örömet, amelynek kétségtelenül megvoltak a jelei madáréknál.
Egy kicsit gyanús volt ugyan, hogy a legtöbben egy igen gyorsröptű csörgőkacsától értesültek a készülőben levő nagy eseményről; de a kacsát csakhamar túlszárnyalták a nálánál is sokkal gyorsabb sólymok, akik közt minden jel szerint legtüzesebb volt a forradalmi szellem, s ezt olyan kevéssé titkolták, hogy a filozófus Buhu, a baglyok öregapja, mindjárt az első sólyomvijjogásra igy szólott magában: az ördög vigyen el engem, ha nem ezek közt van a trónkövetelő.
Hogy történt, mint történt, a jó Isten tudná megmondani; de végül is az történt, hogy a sok mindenféle szárnyas nép azon a bizonyos úgynevezett szép napon ugyanabban az órában gyülekedett ugyanarra a helyre, ahol a dolog mibenlétéről valamennyien pontos és hiteles adatokhoz reméltek jutni.
Amikor együtt voltak, az első pillanatban a legtöbben néma meglepetéssel néztek egymásra, amiben ez volt: - nini, te is itt vagy?! Vajjon nem te vagy-e az, aki király akarsz lenni?… Mondom, mindegyik ott volt, éppen csak egyetlenegy hiányzott: maga a Sas.
A Sast, úgy látszik senki sem értesítette a nagy országgyűlésről. Akár félelemből, akár ravaszságból hallgatták el előtte az ellene irányuló tervet, bizonyos, hogy nem tudott róla, mert nem jelent meg.
Amikor észrevették, hogy a főhatalomtól nem kell tartaniok, élénkülni kezdtek s eleinte csendes zsibogással keveredett össze változatos szavuk. Azután a nekibátorodó eleven hangszerekből olyan füttyögés, vijjogás, károgás, kelepelés, riogás, gurrogás, gágogás, hápogás, rikkantás, sikkantás, csattogás, fuvolázás, csiripelés, jajongás, trillázás, korrogás, búgás, cippantás, nyerítés, dobolás, tilinkózás, cserregés, huppogás, kakukolás, pittyegés és minden egyéb madárhang keveredés támadt egyszerre, hogy a falevelek reszketni kezdtek tőle; a hangversenyző békák rémülten hallgattak el s még a siető felhők is megbokrosodva tolódtak egymásra zavarukban.
Az öreg Buhu, a nagy fülesbagoly, lesunyította pamacsfülét s keserves, riadt huhogásra fakadt kínjában. A legszájasabb vezérdaru pedig olyat krúgatott, hogy azt még a tojásban alvó csira is meghallhatta. Ez azt jelentette: csend legyen!
Hirtelen elhallgattak. Egy éleshangú zöldharkály nyomatékosan sikkantotta: - Csitt!
Az elképedés olyan volt, hogy az egész sokadalmat siketnémának lehetett volna vélni. Mindegyik a másiktól várta, hogy megszólaljon és kezdje a tanácskozást, vagy mit. Utoljára is megint az öreg Buhu volt az, akiből kitört az első szó. Bosszúsan kérdezte, csak úgy általánosságban; anélkül, hogy bárkihez is fordult volna:
- Tulajdonképpen miért jöttünk ide?!
- Te, súgta a vándorsólyom a héjának, - ez talán maga szeretne király lenni s most adja az ártatlant.
A héjja gúnyosan vijjogott fel: - A vén hülye! Hisz’ éreznie kell, hogy ha már új király lesz, azt csak a sólymok nemzetségéből választhatjuk. Egymagam többet érek…
Nem folytathatta. A törpe sólyom villámként suhant el mellette s hegyes szárnyával meglegyintette.
- Én valamennyiteken kifogok; a Sast is megverem! – hencegett.
- Szemtelennek elég szemtelen vagy! – kiáltotta utána a héja. Pedig ha elcsíplek, egykettőre kirázom belőled a szuszt.
- Ha (!) elcsípsz, - kacagott a liliputi hóhér s rögtön arrább nyilallt, mert a hosszúszárnyú fecskefogósólyom nekirontott.
A furcsa versenygést mindenki hallotta s minthogy a sólymok már szóvá- tették a királykérdést, egyszerre nyilvánossá lett a közös szándék.
- Kár, hogy a Sas lemondott. Őfelsége sohasem bántott minket, kis lantosokat, - csattogta a fülemüle gyönyörű koloratúrával.
A csiz irigyen és idétlenül szólalt meg:
- Hallatlan! hogy feltolja magát azzal a holdkóros lantpengetésével; azt hiszi tán, hogy akinek szép hangja van, az már király is lehet.
- No, ami azt illeti, hangom nekem is különb van, mint a Sasnak, - fuvolázta egy aranydíszbe öltözött koromfeketeszárnyú sárgarigó.
- Te schwartzgelb, mit akarsz te ? – ripakodott rá a vitéz túzokkakas. – Pusztulj innen! – tette hozzá nagy méltatlankodással.
- Ha ez a Góliát nem volna olyan parlagi, ebből lehetne király, - csivikélte a füstifecske. – Deli legény; kár, hogy nincs látóköre. Milyen más az, ha valaki a felhők közül nézhet le a világra!
- A kis hamis hazabeszél, - kacagott a pipiske.
- Mi is kell tulajdonképpen ahhoz a királysághoz? – gagyogta együgyűen a ludak nagyanyja és büszkén nézett körül, abban a tudatban, hogy az ő kérdése körül kell eldőlnie a kibontakozásnak.
- Azt tulajdonképpen a helyzet hozza magával, - nyilatkozott a meggondolt gólyabölcs. – Kelepelni például magam is nagyszerűen tudnék.
- Ej, terád mindenki kígyót-békát kiabál, - vihogott egy tapasztalt búbosvöcsök – hol van az a király, aki úgy bukik a víz alá, mint magam la?! – kínálkozott fel nyeglén.
- Voltaképpen én nem bánom az egész királyságot, - pörcögte egy diónyi ökörszem, - de ha már király kell, akkor legalább Sas legyen. Ő mindegyiteknél különb.
- Íme a Sas egyetlen híve, - cserregte a kotnyeles szarka és gúnyosan kiáltotta: - éljen az ökörszem!
A gyülekezet mulatott a tréfán és nevetve éljenezte az ökörszemet. A fürge kis madárkobold a farkát billegtetve vágta oda a csúfolódóknak:
- Még utoljára az ökör szemét kivánnátok magatoknak a trónra. Jobban is belétek látna, mint a Sas, aki a Napba néz.
- Az imént arra tett célzást valamelyiktek, hogy a Sas lemondott, - riogta egy szajkó. – Talán a keselyű tuja; hisz ő messziről érzi a halottszagot.
A keselyű lomhán rázta meg iromba nagy testét.
- Én egy szóval sem mondtam, - védekezett. – Semmit sem mondtam; de lehet, hogy a Sas elvénhedt, kiöregedett, vagy beteg, s már nem való királynak. Mit tudom én? Én csak azt tudom, hogy ha király volnék, harcot üzennék minden háborúnak. Minek az a folytonos veszekedés? Éljünk-haljunk békében. Aki elhullik, megesszük…
- Egymás halálára lessünk tehát, harsogta közbe a holló gúnyosan s ezzel beléfojtotta a szót a keselyűbe.
Mielőtt más valaki nyilatkozhatott volna, nagy zúgás, suhogás támadt a levegőben. A gyűlésezők riadtan kapták fel a fejüket s azután némán hőköltek vissza a Sas elől, aki hatalmas lendülettel, váratlanul termett köztük.
- Mit csináltok itt? – kérdezte messze hallatszó hangon s feleletet várva hordozta körül sastekintetét.
A madársereg úgy megjuhászodott, hogy egyetlen hanggal sem mukkant.
- Tudni akarom! – vijjogta villámló szemmel a madárkirály.
Az öreg Buhu nem vesztette el a fejét annyira, mint a többi és sietett menteni a kari becsületet.
- Felség – huhogta alázattal – azon tanácskozunk, hogyan ünnepeljük meg méltón a születésnapod napját, minthogy most leszel százesztendős.
- Csak kilencvenkilenc, - szólott kegyesen a Sas, meghatva az alattvalói hűség ily gyöngéd nyilvánításától. – De,- tette hozzá, - azért megünnepelhetitek a születésnapomat, nincsen ellene kifogásom.
A madárgyülekezet a bölcs Buhu jeladására spontán lelkesedéssel kiáltotta:
- Éljen a király!
* * *
Amikor a gyűlés oszladozott, a túzok odaszólt az együgyű vadlúdnak:
- Azt kérdezted az imént, hogy mi is kell tulajdonképpen a királysághoz. Most felelek neked pajtás. Igaza volt az ökörszemnek. Lásd, az kell hozzá, hogy a legkülönb legyen. Hogy Sas legyen.