A régi becsület (2007 április)

Feszty Árpádnak ajánlva





Igazán becsületesnek lenni nem könnyű: ezt mindenki tudja.

A jó mód, az anyagi rend, a jövő biztossága megkönnyíti, hogy ne lépje túl az ember azt a határvonalat, amely vagyoni dolgokban a tisztességet körülveszi. Ám sok egyéb van még ezeken kívül, ami ha mindjárt nem függ össze a tolvajsággal, sem sikkasztással, sem anyagi kártétellel: érinti az igazi becsületet.

De már a világ olyan, hogy a becsületesség fogalmát első sorban ahhoz köti: tisztakezű - e valaki. A kötelességmulasztás csak hanyagság, más feleségének a megkívánása csak léhaság. Annak még kezet adnak az emberek, aki csak ilyen fogyatkozásban szenved. De aki lop, az rögtön becstelenné válik, rá a kutya se néz többet. Az idegen pénznek kezelése tehát olyan feladat, amelyet gyöngelelkű szegény ember ne nagyon vállaljon magára. Mert folyvást a becstelenség örvénye tátong feléje.

Hisz annyi példája van a megtántorodásnak. Nehéz megélni; kevés a fizetés; sok az alkalom arra, hogy hozzányúljon a megszorult ember a máséhoz. És egy szerencsétlen napon kész a bukás, a helyrehozhatatlan veszedelem.

Éppen ezért senki se neheztelhet ránk azért a jó tanácsunkért, amit a szegény embereknek adtunk az imént. Nem mintha a szegény ember rosszabb volna, mint aki nem az. Dehogy. Csak gyöngébb. Az ördög könnyebben hozzáférhet a csábítással. Csábítás pedig bőségesen van. Az igények megnőttek s ezzel megnőtt a megélhetés nehézsége is. Ez a nehézség, ez a küzdelem, annyi csábítás a gonoszra, ahány formában jelentkezik.

A legújabb kor egyik jellemző bűne ez. Olyan, amilyen régente nem igen volt. Akadt rá példa, de nem járványszerűleg, mint mai napság. A régi embereknek hasonlíthatatlanul kisebbek voltak az igényei. Egyszerű lakás, egyszerű ruházat, olcsó szórakozás kellett nekik. Amellett jól élhetett mindenki, mert nem volt drágaság. Enni-innivaló volt tisztességesen. Most? A legnyomorultabb hivatalnok is olyan bútort mer vásárolni, két kis szobára valót, hogy az ára több, mint az ő egész esztendei fizetése. S ha még kis lakást bútoroz be, hagyján; de akinek kétezer forint fizetése van egy esztendőre, az megmeri tenni, hogy hatszáz-hétszáz forintos, sőt még drágább lakásba költözik bele. Tehát egész jövedelmének egy harmadrészét, vagy annál többet, a lakásra költi. Hogy éljen meg tisztességgel a maradékából, ha nem koplal?

Régen másképp volt, mondom. S a mai időkön eltűnődve, eszembe jut V. Gyuri esete, aki árvagyám volt a dunántúli megyék egyikében.

----------------------------

Annyi pénzzel manipulálhatott, hogy a maga vagyonkája annak egy tizedét sem érte meg. De azért soha senki sem kételkedett benne. Hisz a megtestesült becsületesség volt Gyuri bácsi. Esztendők teltek, hogy számon nem kértek tőle semmit sem (ez is a régi erkölcsökhöz tartozott), mindaddig, amíg úgy nem fordult a dolog, hogy a felsőbbséget magát is számoltatták a még felsőbbek. Ilyenkor persze rendet akartak látni, statisztikát tudni, még pedig pontosat.

Ekkor rákerült a sor V. Gyurira.

Egy szép őszi reggelen két biztos úr jön hozzá s elkezdi faggatni, hogy ki fia, kinek a vagyonát hogy kezeli, melyik pénz hol van elhelyezve.

Gyuri bácsi nyugodtan pipálgatva mondja el, amit tud. Szép lassan összeszámolgatja f e j b ő l , hogy mennyi pénzecske van rábízva az emberségére, mennyi ebből ezé, mennyi azé.

A hivatalos urak csak hallgatják s egymásra néznek.
- De hát kérjük alássan, talán tetszenék megmutatni az erre vonatkozó iratokat; számot adni az okmányokról. Aztán felmutatni a kötelezvényeket, amiket az adósoktól vett, amikor az árvák pénzeit kamatra adta nekik.

Gyuri bácsi ránt egyet a vállán.

- Ami írás az én kezemhez jutott, az ott van mind sorjában abban a nagy almáriumban. De már én csak nem adattam írást a mi embereinkkel. Becsületes az mind, meghozza az utolsó garasig a tartozását, az interessel együtt.

Ez bizony furcsa volt. Szokatlan volt. Kezdtek a hivatalos urak összébb gombolkozni. Itt, úgy látszik, kutya van a kertben, jó lesz résen lenni.

- Már minekünk pedig múlhatatlanul tudnunk kell, hogy melyik pénz kinél van? - erősítették nagy komolyan - s erről a legpontosabban meg is akarnánk bizonyosodni.

Gyuri bácsi megint csak vállat vont. Leghalványabb gyanúja sem támadt arra, hogy ezek őt itt máris elveszett embernek tekintik. Jó lélekkel, nagy flegmával kezdte elsorolni az ujján:

Mika Ferencnél van kétszáz forint; Esztegál Jánosnál négyszáz forint...

A két úr beleszólt:

- Szép, szép, mi elhisszük; de a rend miatt tőlük maguktól szeretnők hallani; aztán ha már eddig nem adtak írást, adjanak most, mert a hivatalos rend így kívánja.

V. Gyurinak ez ellen sem volt kifogása. Ahány cselédje volt, mind elszalajtotta nyomban, kit ehhez a gazdához, kit ahhoz, mindegyiket kettőhöz-háromhoz is. És várta szép csöndesen, hogy majd összegyülekeznek. Közben pedig kiszámította szépen újra fejből az egész összeget, ami kint volt, kölcsönképpen. Számol, számol, egyszer csak megakad.

- Ej! - mondja, nagyot csettintve a kezével, - egynek a neve nem jut eszembe. Pedig van annál is vagy háromszáz forintunk.

A hivatalos urak összepislogtak. Ahán, kezdődik már.

Gyuri bácsi tűnődik, tűnődik, s egyre simogatja a tarkóját a nagy gondolkodásban. Egyszer csak megszólal:

- Sebaj! - mondja, - ha interest kell neki fizetni, bejön, bizonyosan bejön. Becsületes ember ez valamennyi.

Észre sem vette, fel sem tűnt neki, hogyan csodálkozik a két beamter erre a kijelentésére. Kisvártatva rácsap a homlokára.

- Tudom már! A nevét ugyan még nem, de arra emlékszem, hogy sánta szolgálója van nekie. Az egész községben nincs több ilyen szolgálója másnak.

Kiszalad, bekiáltja a konyhából a feleségét.

- Ugyan anyjukom, - kérdi szeretettel az öreg asszonytól, - ki is itt az az ember, akinek a szolgálója sánta?

Az öreg nő félénken mondja az urak előtt:

- Patacsics Kázmérnak hívják azt, édes uram.

- Az az! A Patacsics! Ördög bújjék a nevébe, hogy olyan cifra. De a keresztneve is. Annál van a háromszáz forint, hiány nélkül.

A meginvitált gazdák pedig jöttek sorjában, egyik a másik után, s mindegyik beismerte szépen, hogy biz az úgy igaz, ahogy az árvagyám úr mondta.

- Adnak-e róla írást? Adnak-e kötelezvényt erről a tartozásukról? Kérdezték az inkvizítor urak.

- Adunk hát, hogyne adnánk! - volt a válasz minden kérdésre. - Ami igaz, igaz az írással is,

n e m c s a k a n é l k ü l.

A derék jó emberek úgy fogták fel, hogy éppen az írás által válik majd gyanúsabbá a dolog. De mindjárt bizonykodtak is erősen, hogy ők nem tagadnak le egy árva garast sem, nem bizony.

---------------------

Ez volt régen. Így volt. Egy kicsit paradicsomi volt az igaz; de vajon több biztosíték-e mai napság a billogos papíros, mint akkoriban volt az egyszerű kézadás?

Ma már nincsenek olyan árvagyámok, amilyen az öreg V. Gyuri volt. De nincsenek ám olyan adósok sem, mint az övéi voltak. Halad a világ s egyre változik.