Rónák világa (2007 május)

A Pestvármegye társadalmi és megyei érdekű hetilapban 1900. május 20-án jelent meg egy írás Bársony István tollából.

Rónák világa

Imádom a rónát!

Jártam gyönyörű hegyvidékeken, ösmertem az erdőség csodaszépségeit. A fák beszédét, zúgását, suttogását, az árnyéktáncot, amint a lomb mozgása táncolt. A titkos, halk hangokat, amik a sűrűség mélyében születnek, a zöld szín százféle változását, ami tarkává teszi az erdőt egymagában is.
A lomb közé szűrődő napsugarat, amely rezegve fúrja be magát a leveles gallyak közé s elpihen az erdei pázsiton. A dalt, amit fülemüle és a rigó dalol, a mélységes csöndben felharsanó riasztót, amit a bak őz hallat, ha meglepetés éri.
A halkan, mormolva surranó csermelyt és patakot, amelynek kristályos vizében pisztráng játszik, a pásztorkürtöt, ami elzúg estennet egyik hegyoromról a másikig, a szakadékokat, amelyek közt a némaság kísértetei bujdosnak. Az erdei tavat, melynek a szélét kígyóvirág kék fürtje díszíti s a tengerszemet, amely feneketlen.

Töltöttem kint a rengeteg erdőkben magányos éjszakákat, amikor nem volt más hang, csak a lángbagoly sírása s a holdat ugató róka vakkantása. Fürödtem az erdő hajnali harmatában, amikor a gallyról minden mozdulatomra cseppfolyós igazgyöngy hullott ezrével, százezrével.
Láttam a Napot, amint tüzes arcát a fák koronája fölé emelte s aranyat hintett a holló fészkére.
Láttam a Holdat, hogyan bujdosott az erdő ősfái közt, mint a szerelmes trubadúr, aki kedvesét várja az éj árnyékában.
Hallottam, amikor csöndes, csillagos éjfelen végigbúgott az erdő nyári bujaságán a vén farkas bőgése, ami jeladás a kölykeknek:
- Jövök! Hozom a vacsorát!
Ösmerem a selymesszárnyú caprimuglust, a nagyszájú szúnyogfarkast, amely édestestvére a kerti kecskefejőnek s amely az erdő susogó lombját kedveli. Számtalanszor figyelmeztem azt az öröklélegzetű berregést-perregést, amit ez a különös madár művel, ha az éj derengésében megül valamely ágon.

Tudom, minő észvesztő gyönyör az erdő lélegzetét szívni nappal, s minő szorongás betelni vele éjjel. Megloptam a vackán alvó vadkant a dugványos dohos rejtekében, ahonnan nagyot röffenve - s feketén, mint az ördög - hordta el irháját ez az erdei Belzebub, amint észrevett.
Fülemben cseng a sokféle sikkantás, csippanás, ami a vágás gazdag világából annyiszor hallik ki. Előttem most is a fácánkakas, amely tollszarvacskáit nekimeresztve udvarol iromba tyúkjának.
Cincérek, darazsak, nagy, zömök szarvasbogarak suhannak át rajtam képzeletemben, amint az erdőt járom emlékeimmel. Átélem megint azt a földrengető vihart, mikor úgy hullott a menykő körülöttem a százados fák közt, mint a tölgyek éredő makktermése. Érzem az erdő bűvölő, elandalító hatását, és a nagy rabságot, amiben mindig vagyok, ha ezer, tízezer, százezer fa közül nem tudok kimenekülni, hanem csak tévelygek közte, mint a labirintban.

Gyönyörű ez. Izgató, vért lüktető, szívet dobogtató. Az ember tele van örömmel és furcsa, legyőzhetetlen, meg sem magyarázható félelmekkel.
A nagy fák élnek, tudom! És én várom folyvást, hogy megszólaljanak.
Hátha nem tetszik nekik, hogy ott settenkedem közöttük?
Hátha megkorholnának érte, ha beszélni tudnának?
Hisz oly hatalmasok, oly tekintélyesek! Vének és mégis üdék, erősek, mint az örökkévalóság.
Mi vagyok én hozzájuk képest?
Elnyomnak, levernek, megbénítanak, nyűgbe-gúzsba kötik a lelkemet.
Hiába minden, érzem, hogy hozzájuk képest gyermek lennék, ha aggastyán volnék is.
Mit éltek át ők, és mit én?
Egynémelyik legalább ezer éves!
Árpád apánkat ez a roppant fa talán látta. Szorongó tisztelettel, leküzdhetetlen alázatossággal nézek fel rá, mintha az ősök szelleme közül jelennék meg előttem valamelyik.
Mindez szép, érdekes, szokatlan, bizarr, de fárasztó is.

Ó csak vissza, vissza innen a rónaságra, amit úgy imádok!

A rónaság az én hazám, a síkság az én igazi világom! Ahol meg nem áll a tekintetem, hanem csak elfáradva pihen a véghetetlenségen. Ahol a zöld szín tengert mutat nekem, amelybe félelem nélkül dobom a lelkemet s megúsztatom benne. Ahol nincsenek nagy titkok, csak édes bizonyosságok, mint a hű asszony szemében. Ahol a rét virágai közt járván, nem érzek többnek, nagyobbnak, tartósabbnak semmit sem magamnál. A síkság szépségei minden tavasszal újra születnek. Gyermekek azok hozzám képest. Itt én vagyok a Matuzsálem, az őskori lény, a visszatérő, bujdosó szellem.

Utamnak semerre sincsen akadálya. A Nap ragyogó fényét hajnaltól estig látom. A Hold csak a felhők között ha bujkál, de ott is tisztán kísérhetem az útját. Nem trubadúr már, aki a kevesére vár, csak vándora az éjnek, akihez boldogság lenne csatlakozni.
A puszta némasága más, mint az erdőé. A rónát járó szellők édes, pajkos lidérkék lovacskái.
A friss szénán végigterülve nézem az eget s szívom a kakukkfű párázatát. Ilyenkor jönnek a réti lidérkék, akik a lápokon, ingoványokon születnek, s a hajlós, súgva ringó nád közt laknak.
A szellő kicsalja őket az ingovány szélére, ott kékes fénnyel lobogva lejtenek nesztelen táncokat. Mint egy-egy tündérszem, úgy égnek, s kialszanak, meghalnak, ha a tündér lezárja a szemét.
Aztán jönnek fénytelenül is a szellő szárnyán. Már nem látni őket, csak érezni megborzongató, harmatos csókjukat, ajkukról a mocsár világának lankasztó erjedése keveredik bele a pusztai virágok illatába.
Fent a magasban elhúz egy éji gém s recsegő hangon kiabálja, hogy mindjárt itt az éjfél. A puszta éjszakájába belenótázik a trillás tücsök s messziről mintha kolomp rekedt kongását hallanám.

Szelíd minden és álomba ringató. A fuvalmak gyöngéden cirógatnak. Kísértet sehol sincsen. Az égen halványul a csillagraj, az azt jelenti, hogy már hajnalodik. S a hajnal meghozza a rónaság ködét, amely mintha élne, úgy libben, mozog, költözik. Egy fehér tenger, amely elárasztja a síkot s lassú hömpölygéssel takar be mindent rajta. A Nap első sugarától végtelenül finom foszlányokra szakad s megopálosodik. Mintha tejbe mártott szivárvány volna, amelynek a színei megolvadva folynának egymásba.

S jön a hatalmas, égő istenfenség, maga az ősélet, a lángok apja: a Nap!

Hallom tavasszal a pacsirtát, amely a szabadságnak égre vágyakozó dalnoka. Hallom ősszel a seregekben szálló szélkiáltót, amely dallamos póli-puli-jával mintha ébresztőt fújna a vizek környékének.
Süt rám az Isten napja s szívja a meleg föld illatát, amelyhez fogható nincs széles e világon egyéb. Ez az élet, ez a bizsergés, az az egészséges hév, amely forralja, pezsdíti a vért anélkül, hogy beteges lázat támasztana benne.
A virágos mezőn millió csillogó gyémántszem él, amiben a méh nézegeti magát. A zöld vetés hullámát ha nézem, kimondhatatlan vágy fog el, vajha habkönnyűséggel fekhetném rá arra a lendülő hullámra, s aztán vinne, hempergetne magán s én érezném a búza zöldjének selymes, puha, csiklandó simogatását.

Hogy tudnék itt örülni az eltévedt vadrózsa bokornak, amelyről koszorúsan hajlik le a virággal megrakott ág.
Hogy hallgatom a fürj egyhangú szólamát, amely folytonos szerelmi vallomás a világ minden szépasszonyának. Ó, mert a fürjecske hamis szeladon, telhetetlen Don Juan, akinek egy asszony nem elég. Mily más a fogoly, a hűség e mintaképe, amely élethalálra egy pár marad. Látni tavasszal, hogyan tipeg behúzott nyakkal, szemérmes sunyisággal a jérce a barázdában s utána billeg kényesen, figyelve, magasra tartott fejjel, izgalomtól leeresztett s meg-megránduló szárnnyal a kakas. Ah, ha egy pár nélkül maradt bús férjjelölt kerül az utjokba véletlenül, minő párviadal kerekedik abból!

Sas száll a pusztai kútágas tetejére.
A remek madár királyként néz szét birodalmán. Lassú szárnyalással, keringve emelkedik fel-fel, amíg csak annyinak látszik innen lentről, mint egy galamb.
A szabadság isteni érzése kél bennem láttára. A szabadságé, ami a legnagyobb kincs, ami nélkül nyomorult minden, az ember s az állat egyaránt.
A róna a szabadság, a korlátlanság.
A vigasztalás, az üdülés, a remény, minden benne van a szabadságban.
Ezért imádom s ezért nem tudok hasonló gyönyört ahhoz, mintha a végtelen mezőkön bolyonghatok, ahol megtalálom.

Ezért szeretem, csodálom Pest megyét, amelynek a rónaságait Soroksártól kezdve Öreg-Csertőig végigbolyongtam. Ösmerem a nagy kecskeméti pusztát, a híres Bugacot, a kiskunfélegyházi rónaságot, a nagykátai mezőket, az alpári síkot, a fülöpszállási, izsáki mocsarakat, a tetétleni, tágas, gyönyörű legelőket, a nagy szikes tavakat, a kalocsai határt, a kishartai lapályt Soltig s Akasztóig és még száz olyan pontot, ahol mindenütt síkság van, felséges rónaság. Hangulatot keltő, amiről köteteket tudnék összeírni.

Hova írnám meg inkább, mint ennek a lapnak?
Majd eljövök, meg-megjelenek időnként, s beszélek a Pest megyeieknek Pest megyéről, olyat is, amit sokan ösmernek, de amiről bizonnyal szívesen hallanak, s olyat is, amit talán nem figyelt meg valaki más is, mint én.

A rónáról, a szabadság hazájáról szólok.
Amit híven, örökké imádok.