Július (2007 július)
Válogatott idézetek

JÚLIUS

A síkon végigsuhan az enyhe nyári szél és lopkodja róla a rét illatát.
A virágos mező olyan, mintha szivárvánnyal volna telehintve.
Fátyolfelhők pókhálói úsznak odafent az éteri magasságban. Idelent egy pusztai kútgém kapaszkodik az ég felé. Úgy csüng le róla a kútostor, mintha mesebeli nagy madár csőre volna.

Július lángja önti le hevét a magasból. Az ég nagy mezősége meghalványodik tőle, mintha kiszívná kék színét a Nap. Aranylón sárgás reszkető fény sziporkázik szét a levegőben, szemet fárasztó csillogással játszik mindenütt.
A falevél zöldje megfényesedik az égi világosság sugarától, a tó olyan, mintha meggyulladna, amikor ráfekszik a Nap tüzéből született fénykéve. Szürkévé szikkad ilyenkor a fekete föld is; lankadtan hull egymásra a fonnyadó fűszál. Meghajlik a mezei virág szára; a rosszul táplált rost ereje nem elég többé, hogy a délcegség és ruganyosság lakhassék benne.
Lassú halálra készít elő az aszály mindent, aminek a nedvességben van az élete. Foltos a rét arca, ahol a gyengébb gyökerű füvet már kiperzselte a hőség. Pattogva törik a lépés alatt a tarló szalmája, csupa szomjúság, csupa epedés a föld színe.

Az erdő is szomjazik. Előttem mered egy fabálvány, ez a tölgy-Matuzsálem. Legalább ezer éves, de könnyen lehet, hogy több is. Bizonyosan látta Árpád apánkat az őshódítókkal, akik ezt a földet a mi hazánkká tették. Talán már akkor is gyönyörű szép, úgy száz esztendő körüli fiatal dalia volt ez a fa.
Elnézném az őserő e hatalmas jelképét s álmodozva hallgatom lombjai halk susogását. Mintha beszélgetnének. Mintha csodálatos meséket sóhajtanának bele a nyári levegőbe, a nagy végtelenségbe. Mintha abban a bizonyosságban, hogy a fák nyelvét meg nem érti sem az úszó felhő, sem a játszó szellő: bátran mondanának el egymásnak titkokat és rejtelmes gondolatokat, amikről nem szabad tudnia senkinek sem.
Minél tovább nézem a lomb hajladozását, hallgatom a levelek beszédét, annál jobban izgat egy gondolat, ami régóta nem hagy nekem már békét; ami eszembe jut magányos órákban, ha átadom magam valamely árnyas fa védelmének.
Lehetetlen az, hogy ezeknek a felségesen gyönyörű lényeknek, ezeknek az erőtől és élettől duzzadó teremtményeknek valaminő érzésük, valamilyen belső világuk ne legyen; ha nem is olyan, mint a többi lénynek; amelyről úgy hisszük, úgy tudjuk, hogy öntudatossággal él, mozog, cselekszik.
Ez a rengeteg alak, ez az óriási élet, amely lélegzetet vesz, táplálkozik, növekszik, fejlődik, amely ha megsebesül, beforrasztja sebét, ha pedig elveszti életerejét s kivénül, akkor végül meghal: ez csak olyan érzéketlen, öntudatlan, semmit nem élvező, vaktában létező alkotása lenne a természetnek? Csak tengődik, s teljes tehetetlenséggel tűri: had múljék fölötte az idő, az évszázad, az évezred?
Nem igaz! – zúgja egyszerre valamennyi karélyos levél felettem, mintha belelátott volna a szívembe egy láthatatlan szellem, amely aztán megsúgta a fának, hogy min tűnődik a gyarló kicsiny ember, aki megtette magát a világ urának. Pedig az egész élete csak annyi, amennyi egy ilyen tölgy átlagos életkorának a huszadrésze. Ha ennek a kolosszusnak egyetlen ága leszakadna rá, menten vége volna, gyarló és önző okoskodásával egyetemben.

A mocsarak és a lápok világában nincs még nyoma a tikkadásnak, a szenvedésnek. Káka haragoszöld vesszeje suhint végig a levegőn, sásmező sűrűsége bizsereg a csendben; összecsapja ezernyi kardját, melyek súrlódását inkább lehet látni, mint hallani. Túl rajta, fel-felsóhajt a nádas. Gyönyörű ez a júliusi idő a lápon, a hínáros vizek hallgatag világában.
Pár hónappal ezelőtt még egy nagy nászterület volt az egész sötétzöld síkság, a sűrűben hangoskodott az egymást űző, ingerlő, szerelem tüzétől fűtött viziszárnyas. Március hónapja már élesztette bennük a szerelem ösztönét, április elárasztotta édes kívánsággal valamennyit, s a teljesült vágyak boldogságában elhallgatott a lázas berzenkedés, lecsendesült a nászt követő hajsza. Ingó-ringó nádszálfonatú fészken csillapodott le bennük a mézeshetek telhetetlensége.

A június már teleszórta a lápot újonszületett elevenséggel. Amikor már nincs fészek, amelynek az alján érésben levő tojás rejlenék, akkor úgy megszaporodik a mocsár lakossága, hogy alig marad meg egymás mellett civakodás nélkül. Megindul a vándorlás. Eleinte csak az úszósport járja. Amikor még nincs elég ereje a szárnynak, hosszú sorban vonul egymás után a család. Elöl szeldeli a vizet az öreg tojó, körülötte már nem kelletlenkedik a legényéletre kényszeredett gácsér.
Más világ az, amikor szárnyra kelhet a vízimadár. Akkor felszabadul a határokhoz kötött rabság, megnő a végtelenségért való rajongás és egyetlen vágy tölti be a szíveket: felszállni a magasba ! Úszni a szellős levegőben, megismerkedni a felhőkkel, tudni, érezni, mit jelent az igazi szabadság !
Ekkor már július lángja önti le hevét a magasból.