Augusztus (2007 augusztus)
Válogatott idézetek



Lefele fordult az esztendő.
Amikorra már megszoknám, hogy a gyönyörűség zöldjébe van öltöztetve minden, aminek fű, fa a neve; amikor azt hinném, hogy a nyári Nap forrósága csak az egyre megújuló, egyre növekvő élet forrása, egyszer csak arra ébredek, hogy egy gondolattal mintha meghalványodott volna a földre boruló reménység színe. Sárga levelet látok a fán, megtépve, kuszálva a gally, a lomb. A Napisten csókjától megszületik a lassú hervadás, és nincs olyan harmat, amely megakassza gyógyító hűvösségével a fonnyadó növényzet elmúlását.
Ma még csak sejtés az egész. Észre sem igen veszi, akinek csordultig van a szíve. Augusztus tüze elől ugyanúgy az árnyékba menekül, mint a júliusi nap hevétől. Sűrűségek csendje felüdíti; csupa zöldet jár mindenütt a tekintete; látni sem akarja a hervadást, ami elvétve eléje akad. Pedig nem véletlen az már. A természet rendje nagy lépéssel haladt előre; a vég kezdete megmutatja magát.
Ha ráhull a hajnali harmat, azt hiszem, sirató könnycseppjét látom a természetnek. Mint amikor kicsordul a szép asszony szemének drága gyöngye, ha az első fehér hajszál kísértete ijeszt rá tükréből.
A mélabú lehelete érint.
Ma még tele vagyok életkedvvel és rajongással az egész világ iránt; szándékosan kerülöm a nyomasztó gondolatot, hogy a hanyatlás lejtőjére jutott immár szépséges templomom: az erdő, a mező. Kijárok bele imádkozni, bár tüskét hordozok a szívemben, melynek a sajgását nem is akarom észrevenni. Inkább beletemetem magamat a lekaszált sarjú puhaságába, s kérdezem a szénává fonnyadó mezei virágtól: Igaz-e hogy nincs már bimbót fakasztó üdesége a harmatnak. Igaz-e, hogy nemsokára már csak emléke lesz az illatnak a mezőn. Lehetséges, hogy mindabban, ami most még a kacagó élet színével pompázik, benne van immár az elmúlás csírája?

Ki törődik most ezzel?
A gazdaembernek csupa öröm, csupa jutalom, amit lát. Esztendős fáradozása kamatját szedi most, ha végigtekint a sárga tarlón, eszébe jut a kincs, amivel a legjobb édesanya, a fekete föld kifizette a ráfordított gondoskodást.
Az eleventől duzzadó rónán kukoricaföldek pásztás zöldje tarkállik szanaszét; puha még a tengeri levele. Alig zizeg, ha a szél belekapaszkodik.
Csak a rét ne volna olyannyira fonnyadt! Csak ne hajlana meg annyira a fű dereka a sorvasztó aszályban! Hiába látom helyenként olyan izmosságát a zöldnek, mintha örökké tartó elevenség volna, ott van mellette a marhajárta mező, amelynek a letaposott füve soha nem emeli fel többet a fejét, elfekszik az apró repedésben. Belemossa az eső, lenyomja a Nap, meggyengíti, erjeszti a harmat. Ami új füvecske kibújik a gyökér hajtásából, csak csenevész sarjú. Nyújtózkodik, kapaszkodik, ahogy lehet; jó szerencse, ha egy kis eső segíti az erőlködésben, s megpuhítja a földet a töve körül.

Szerelem dalát nem dalolja többet a madár. Ha megszólal a pacsirta, szokás az inkább, mint epekedés, ömlengés. A tengelic, a kenderike fészekaljnyi fiával hurcolkodik bogáncsról bogáncsra; pittyegve szólítgatják őket, el ne maradjon egy se a csapattól. Csattogó nótára majd csak a szeptember fakasztja újra, amikor a langyos levegőben kedvre derül az idei kifejlett költés, s könnyebben tanulja meg a szép éneket.
A madaraktól csak az elégedettséget tanulhatnám, sürgés-forgásuknak nincs egyéb célja, mint élvezni az augusztusi terített asztalon termő gyümölcsöket. Nincs semmi aggály, semmi gond. A tarlón akad a gerlicének elhullott kalász, a repceföld lapálya csalogatja a vadgalambot, az erdő hűvösében pihenője van a vadnak.
A legelőn egyre cicázik, moszatol az ürge. Ülepére ül és hosszan kinyújtózik az ördögszekér hervadó bokra mögött. Fordít egyet karcsú derekán, megsejti a suhanó sólymot, s füttyentve inal a lyukába.
Jólesik még a kánikula is odakint.
Élvezem augusztus jóságát, örömét, de azért nem tudom többet feledni, hogy lefele fordult immár az esztendő, falkástól jár már a túzok a kopár tarlókon.

Bársony István nyomán