Szeptember (2007 szeptember)
Válogatott idézetek




A magyar ősznek nincs párja sehol az egész világon!
Nekünk tulajdonképpen nincs is tavaszunk, amiért pedig annyira tudnak a költők lelkesedni; a mi kikeletünk csak hajnali álma a természetnek; alig ébred fel benne a megújhodás, egyszerre kicsap belőle a túlságos életerő, a nagy hév, a nyár.
Minálunk áprilisnak valóságos kánikulai tüze van néha, alig nyílik a barackvirág, már vége az igazi tavasznak, amely felséges, egyenletes langyosságával simogatott körül. Az erdőt kivéve nagyon is süt mindenütt a május; a június már igazi nyár; azután két hónapig tartó Afrika következik ránk. Alig várjuk, hogy elkezdjen hervadni a világ, s a szeptemberi napok derűje eleméssze a kiállhatatlan melegséget.

De az ősz gyönyörű! Ragyogó és tartós: csupa arany, csupa lágy fuvalom az egész mindenség, amikor a mi földünk elkezd menyasszonyává válni a halálnak. Meg nem unnám, hogy a fák levélhullásában gyönyörködjem, meghengergődznék a fonnyadt levélágyon s hallgatnám, hogyan potyog a makk.

*

Szeptember hűs hajnala virradt az erdőségre.
Az égen egy-egy fehér szegélyű felhő úszik, amit bíborcsíkkal övez a ráhulló napsugár, a földön hullámzó párák foszladoznak, amíg meg-megfekszik az erdő tisztásait.
A magas, száraz avarfű meghajlítja nyirkos derekát, a cserje lombozatáról nagy cseppekben, szinte koppanva hullik az összegyülemlett harmat esője.
Szeptember vége: lassú hervadás. A természet kifáradt a teremtés munkájában, pihenni vágyik; az égen nincs már káprázata a délibábnak, simán hajlik el fölöttünk a tiszta szemhatár.

*

Szeretem az ősz szomorú mosolygását, jobban, mint a virágos tavaszt, meg a buja nyarat. Kikelet kacér tarkasága, nyári lomb hűvös árnyéka nem olyan kedves, mint a szeptemberi gyenge napsugár, meg az a némaság, mely a levélhullással együtt száll le a földre.

*

Hull a falevél, vége a nyárnak. Múlandóság sejtelme mindenütt, mellyel kibékít a feltámadás hite; melankólia a levegőben, ahol búsan fütyül immár az őszi szél. Odakint sarjúboglyák apró kúpjai borítják a mezőt s a kenyértermő televény letarolt síksága sárgállik ki a barna szántás közül.
Szeptember, ez a legszebb szépsége az ősznek, elmúlt. Az élet összeölelkezik benne a halállal s az enyészet csókja meghalványítja a fa lombját, elfonnyasztja a réti gyepet, kiaszik tőle a partos domboldal avarfüve és elpirul az alkonyati égalj. Hűvös, harmatos, csillagos éjszaka következik rá. Későn támad a hajnali verőfény, korán megnyúlik a fa árnyéka, a pusztuló, hervadó növényvilágnak nincs szüksége többé meleg napsugárra.

*

Vége a kánikulai forróságnak, kezd a nap egy kicsit később kelni, korábban nyugodni. A mezőn bolyhos ködöket látni korán reggel, az erdőben száraz leveleket ráz le az alkonyattal feltámadó szél.
Mintha az első őszi hónappal valami csodálatos, kedves, kívánatos bágyadás szállna az egész világra. A megfonnyadt rónaság fáradtan terpeszkedik el a messzeségbe, odatartja hátát a mosolygó napnak, amely nem bánik már kegyetlenül vele.
A szeptemberi alkonyat már elkezdi játszani azt az aranyozó játékot az erdőn, amit csak az október tarkasága tesz igazán szemkápráztatóvá.
A domboldalak sűrű berkei közt gyenge halványodás jelentkezik, egy-egy kis rozsdafolt, amelyen ércfénnyel törik meg az ég aljáról visszaszökő sugár.

Bársony István nyomán