Október (2007 október)
Válogatott idézetek

Vénül a föld, elmúltak már a nyári szépségei, a gyep fonnyadt s a fű az árnyékban még déltájt is nyirkos, bársonypuha párnája hűvös, és a mohok nehéz, dohos levegője ülepszik meg rajta.
Kopár a pusztaság s hallgatag. Jön, megy a szél fölötte, egyre dudorászgat, egyhangú nótákat fütyörészget. Lágyan fújja álmosító dalát.

Nézem a mulandóságot, és bágyadt tekintetem előtt a szelíden ringó, lágyan hullámzó tenger képe jelenik meg. Mintha a föld színe felett áttetsző fehér fátyolszálak libegnének sűrűn, habos kavargással. A gyengén csillogó fehérség egybefolyik, ezernyi sugárvékony fonál köti össze a laza, könnyű leplet, ami felülről nézve, szinte láthatatlan. De ha oldalt esik rá a tekintetem: akkor itt van megint a végtelen, finom szövedék, amelynek csalóka tükrözése a fodrosodó tófelületre emlékeztet. Mintha alatta mélyen következne valahol a fonnyadó zöld. Mintha csakugyan tengerfenék volna az a mélység, s a moszatok színét kapkodná fel az odáig furakodó sugár.
Ami így csalogat s a képzeletemet mulattatja: csodás finomságú pókháló. Beborít a pusztán mindent. Ráfonódik kóróra-bokorra, avarfűre, ellepi a gyepet s áthajlik lenge szövetével az árkon. Amerre fordulok, megcsillan a ragyogó Napban az áttetsző patyolat. A szél végigszalad rajta s akkor a gyenge háló elkezd hullámzani, remegve hajladozni. De a szél is alig talál rajta testet, amibe kapaszkodjék, amit játszva simogathatna, szeszélyesen megcibálhatna. Hiába fekszik neki, a fehér tündérszálak rögtön engednek, elnyújtóznak, félreállnak, földig ereszkednek, s amint a levegő áramlása megszűnt: visszaigyekeznek előbbi helyükre, rugalmasan lendülnek, sorakoznak, elhelyezkednek rendre.

Amott hoz valamit a levegő! Nem is a szél, mert most éppen pihenőt tart a bujdosó fuvalom. Nem érezni legyezgetését. S az a valami mégis száll-száll, mintha szárnya volna. Egy kis fehér vitorla közeledik felém embermagasságban. A havasi hó sem tisztább, nem is szűzibb. Mintha egy kiterjesztett szárnyú meghalt pille hullana lefelé nagyon lassan, a kifáradt gondolat erőtlenségével. Mintha holt menyasszonya fátylát tépte volna széjjel a fájdalmában megőrült vőlegény, s földobálta volna az ég felé: hadd szedjék össze az angyalok s legyen köntöse Szűz Máriának.
Száll, száll az ökörnyál odakint a puszták szellőjárta síkján, s fennakadozik az útjában nyurguló kórókon, amelyeken el-elmarad belőle egy kis fehér fátyolfoszlány, a többit meg viszi a szél tovább.

Az új vetés zöldjén október verőfénye ragyog. Itt van a vénasszonyok nyara. Már nem forró, csak langyos, mint a kialvó szerelem. Az ég derűs kékségére is mintha egy kis szomorúságot igyekeznék rácsempészni a földi hervadás, amely a fák lombozatát rikítja, tarkítja, és zörgősre szárítja a kukoricaszárat.
Gyönyörű ez a magyar ősz, amikor a letarolt mezőkön elterül az isteni nyugalom, és a virágzás buja bokrétái már emlékezéssé válnak. Csak annál jobban megörül a szemünk az égszínkék katángnak, az itt-ott még pirosló pipacsnak, a sötétlila-kék szarkalábnak, a bágyadtan fehér székfűvirág egy-egy csomójának.

Az ég borultas, szomorú, nincs napsugár, amely verőfényt csúsztasson a hervadásnak indult lomb közé; minél sűrűbb a gally, a bozót, annál nagyobb benne a homály, amely déli időben is alkonyati szürkeségnek tetszik. A tüskebokrok lehullatták már a levelüket, valamennyire ellátni köztük: ott szeli egymást keresztül-kasul a vadcsapás, féllábnyi keskeny ösvénye az erdő egy utat járó gyermekeinek. Madárnak nincs ott már szállója, ami fészek néhol kisötétlik a gallyon, régen üres az, korhasztja a belecsurgó esővíz, átjárja, megtépi a hűvösödő szél, a szárnyas gazdák valamennyien kiköltöztek belőle az erdőszélre, ahol közel érik a tarlót, a tengerit, a kendert, csak éjszakára surran még vissza a bátrabbja, amelyik nem találja nagyon is ridegnek ezt az elbúsult környéket.

Reggelre kinyílt az ég csatornája. Milyen gyönyörű szép eső!
A városi ember nyilván kinevet, neki az eső legfeljebb jó lehet, amikor már nagyon kínozza a kánikulai forróság. Nem lát egyebet az esőben, mint ruhát rontó vizet, amely megkotyvasztja a kiállhatatlan locspocsot, a sarat.
Nem ilyen az erdőt mosó áldás!
Csendesen potyolja a falevelet, a száraz avart, mintha milliárd mákszem kopogna, gurulna, görögne végig a gallyakon, lassanként cseppé gyűlik itt-ott az apró harmat, s megkövéredve pereg le a levél hegyéig. Onnan azután addig nyújtózik, kívánkozik lefelé saját súlyának az erejével, amíg hirtelen el nem ereszti a levél csücskének utolsó reszelőfogát is, és fényes gyöngyszemként pottyan a cserje aljára, ahova jön utána jobbról-balról százával-ezrével a társa.
Az ilyen cseppben nincs más, mint tisztaság, amíg össze nem keveredik a földi salakkal. Ha felszívná a Nap, nem maradna egy porszem sem utána, legfeljebb valami kis vízbefúlt levelész-bogár holtteste, amit lesodort az ágról a váratlan áradás.
Látni, amint a felhő helyenként jobban megereszti millió parányi zsilipjét. Ott az ég egyszerre elszürkül, az erdőre sűrűbb, nehezebb köd borul, amelyből a szélroham nagy hirtelenséggel kiszakít egy-egy lebbencset, az azután egyszerre szétporzik a fák koronája fölött. Ugyanakkor közésuhint a szél a lombnak is és megrázza a fürdőző leveleket.
Mintha egy mogyorót törnének mellettem egyszerre, olyan kopogás támad mindenfelé, a sok kövér csepp mind leszakad a földre. Megkönnyebbül utána a gally és kiegyenesedik, a visszatérő nagy csendességben megint csak a harmatos eső mákszemhintéshez hasonló pettyegését hallom.
Az ősz szépsége terül el mindenfelé. Sötét erdő hegynek emelkedő sűrűje szegi a rónát, piros levelű csipke-bokor terem az alján, hova-tovább megszaporodik a tüskés fa ligete, mely körül hamvas kökény kéklik és szederbokor fekete gyümölcse hívogat.

Bársony István nyomán