November (2007 november)
Válogatott idézetek

Amikor a sárga ősz minden levelet elhervasztott s minden fűszálat megbágyasztott: akkor következik a szürke ősz, amely teljessé teszi a föld sorvadását.
Elszabadulnak a fagyos szelek, bánat dala sír belőlük.
Mintha a sírok mélyéről kelnének ki: szomorúsággal megterhelve zúgnak, gyászdalokat búgnak. Ha éjjel hallom, azt hiszem, mélyálmú szellemek nyögnek, akik sötét átok nyűge alatt nem tudnak szabadulni a rájuk rozsdásodott mozdulatlanságtól. Pedig csak a szürke ősz szelei zúgnak, búgnak.
A szürke ősz már nem ad koszorút a szegény halódó földnek. Rideg a kép, amit ilyenkor kínál a magas hegyek csúcsa. Minden kopár ott és egymásba folyó. A sík vidék formátlan üresség, amelyen ha átsüvít a szél, nem hajladoz nyomán ringó kalász. Az erdő zűrzavaros pusztulás hazája, ahol nem a zöldnek, hanem a barnaságnak van elsötétülése.

Eljön a dér és beszívja a fonnyadó fű végső erejét, eljő a fagy és kővé mereszti a föld felületét. Zihálva fut az ördögszekér a tar mezőkön át, s amint szélszárnyú boszorkánykölykök hajszolják erre-arra: útközben lassan pozdorjává szakad.
Halvány rétek avarja egymásra hajlik s meglapul, jól látni közte most a picinyke ösvényt, amely az alját szeli. A mezei egér néptelenné vált sétaútja az.

Irigy köd, gomolygó pára borít a völgyben mindent.
Novemberi köd ez, amely eleinte csak gyengén oszladozik s olyan a világ, mintha párával befuttatott ablakon át néznénk. Észrevenni, hogyan vastagszik, sűrűsödik, s akkor úgy elfog előlünk lassanként mindent, mint a selyembogár elől a saját gubója. Ez az őszi köd nagyon más, mint a nyári. Akkor a hűvös hajnalok lengő ködfelhői fehéren úsznak a földszínen, s gomolygó mozgásukkal olyanná tudnak válni, mintha öntudatos életet élnének. A testes ködlények az ősvilági párázatot juttatják eszünkbe, amelyet a fülledt föld lehelt ki magából folytonosan és cédrusnagyságúvá növelve vele a mai páfrányok paradicsomi rokonságát. A föld fülledő korszakának örökre vége, a nyári köd is csak a kihűlés gyermeke már, de rövid hajnali szereplésével sem szomorúságot, sem szorongást nem kelt. Inkább gyönyörködve kíséri játékát a szemünk: hogyan nyújtózkodik, úszik gyenge szelektől hajtva, és hogyan foszladozik, múlik rohamosan, amint rámosolyog a Nap.

Az őszi köd nem ilyen. Egyformán jelenik meg, mint a szürke lepel, amelyet titkos kéz borít ránk.
Még a szél is csak alaktalan rétegeket tud belőle kiszakítani, hogy arrább taszítsa. Mindössze annyi a különbség, hogy egyik réteg sűrűbb, sötétebb, mint a másik, de roppant tömegével egyformán fekszik rá mindenre. Elzárja a világot köröskörül, erőszakosan dobja fátylát a Nap elé, amely nem bír vele. A nyári köd jön-megy, vándorútjában sohasem foglal le mindent magának, mint az őszi, amely makacs és napokig is eltart.

Annak a szépséges tarkaságnak, amit a nyári nap mutatott valaha, vége van.
Az éjjeli fagy, a hajnali dér elvégezte már a feladatát, megtépte a lombot, sárgaságot lehelt mindenre, aminek a föld nedvességében van élete, növényország minden gyermeke el van készülve a halálra, vagy legalábbis a hosszú álomra; jöhet a tél.
A síkon szürke és fekete minden, kóró nyújtogatja törékeny tagjait a mezőn, letiporva a legelő füve.
A ritka levegőben egyre kevésbé melegít a nap, rövid a langyos óra, hosszú a hűvös éj.

Novemberi szelek járják az erdőséget. Azok a búgó, lassú szelek, amelyek szinte lépésről lépésre nyomulnak előre a fák között, s egyenes útjukban nem hagynak érintetlenül, megtépetlenül egyetlen bokrot sem.
Ha egyszer elindulnak a hegygerincen, végig is simítják anélkül, hogy eltévednének, erre vagy arra kitérnének, nem kanyarognak szeszélyesen, mint a nyár bujdosó szellői.
Egyetlen melódiájuk van: a szomorúság dala.
Egyetlen játékszer az övék: a hulló falevél.
Ahol útjuk visz, megpróbál tőlük elfordulni az ág, s mindenütt hallani, hogyan zizegnek rajta az egymást érintő száraz levelek.
A novemberi szél leszaggatja, elhinti lassanként valamennyit a nyirkos avaron, ott megcsapja mindjárt a földpára köde, elernyed, megpuhul, alig hallik rajta a lépés.
Ilyenkor már az erdei út füve is megfonnyad, szinte csúszós a nyirkosságtól. Hubert napjára* megjön a dér, s behinti finom olvadó gyémánttal a füvet. A csillogó jegec kifagyasztja belőle a ruganyosságot, s a fonnyadó növény most bágyadtan fekszi meg az erdő nyílásait.

* Hubert napja november 03-ára esik