December (2007 december)
Válogatott idézetek

A jég fagyos világa egyre közelebb.
Az alkonyat szürkébb, mint rendesen, láthatatlanul futja meg útját a Nap, sejtett fénye alig dereng ki a felhőköpeny ráncai közül; még este sem volt s máris itt az éj.
Fekete éj, amelynek minden órája egyformán sötét.

A puszta hallgat, az erdő hallgatódzik.
Az apró harmatok búsan lapulnak össze, leszáll rájuk az éjben növekvő hidegség.
A felhő lomhán hömpölyög az égen, utaznak benne a kicsiny vízparányok, ki tudja meddig, ki tudja merre.
S a téli éj borulatában, a nagy csend közepette halk nyüzsgés támad a felhő fagyos útján.
A borzongó ködparányok itt is, ott is pattogni kezdenek; keblük megnyílik, mintha fehér virágot rejtő bimbó volna. Apró csillagként szikrázik ki a felhők harmatából a fagyos fehérség: pici villámok milliárd villanása szaggatja pehellyé az ég vizét.

Vajúdik a felhő, születik valami. Repülő pille lesz a mozdulatlan bábból.
Az újonszületett pillék elkezdik libegtetni kicsi szárnyukat, szállnak jobbra, szállnak balra, körüllengik egymást fent és alant.
Új világ ez, egy hóparadicsom, ahol örökös a farsang. Amint az éji sötétben kinyílik a hó csillagvirága, nyomban bokrétába sereglik, úgy vonul végig rajzó sokasággal az égen.

A könnyű páránál könnyebb a hópehely, szellő fuvalma is elég, hogy táncos lepkeutat írjon le a légben. Megfeszítve csillagszárnyait, elbujdosik a néma raj között, ezren futnak vele egy irányban, s ezren jönnek szemközt, kitérve neki. A nagy bálban tart a légi tánc, komor zenét dúdol hozzá a szél.
Ha két ilyen fehér pillangó szárnya összeér, egy pár marad a kettő, úgy repül tovább, a tél gyönyör nekik, nem vágynak lankasztó napsugárra, így is elfárad lassanként a raj s libegve, karikázva ereszkedik alá.

A sötét föld már várja a tél virágát; sziklakemény a rög; a fák megannyi csupasz kísértetek; sírva szökik közülük a szél is. A nagy kietlenséget hadd borítsa el a hóvirágos dunna.
S a fekete éj egyszerre csak népessé válik mozgó parányi alakokkal. Lassan libegve hull le egy pehely, utána jön a többi millió, szédelegve, visszakívánkozva. Óvatosan ereszkedik le egyik a másik után s itt lent szétterjeszti kifáradt szárnyát a felhőből született selyempille.
A tél e világító piciségei elborítanak mindent, a homályból egyszerre mintha szürkület derengene. Hull a finom csillagpehely egyre, most már testvérét látja mindenütt a földön, bátran száll le közé, mint a madár a hívogatóhoz.

Esik a hó, befejezte útját a vízparány. Hallgatva hinti el magvát a téli felhő, addig szitál, addig ritkul majd, amíg átlátszó fátyollá nem változik, rostjai közt akkor lesüt a holdvilág.
Fogy a szálló pehely, a sok kis hócsillag idelent egy testté változik, mint a tengerek ölében, széles, puha hótakaróvá sűrűsödik a repülő pára.

Harangoznak. Az ércnyelv szavát hallgatja minden. Mintha ígérne, mintha biztatna, mintha vigasztalna. Repül, repül a csengő zúgás, körüljárja a falut, a mezőket, míg bele nem vész a nagy síkságba s el nem nyeli a szilveszteri éjszaka.