Január (2008 január)
Válogatott idézetek

Fagyos csillagvirág kavargó milliárdja ereszkedik le lassan. Díszes szemfedője készül a földnek.

Napsugaras puszták végtelenje, erdős hegyormok csodaszép világa, hova tűnt el rólatok az illat, az élet?
Mivé lett az egzotikus pompa, mely millió virág hímes bokrétájával szórta tele nemrég tereiteket? Hol van az egykori fény, hol van az egykori zaj?
A lápok szélén befagyott gólyahír rajzol fantasztikus virágokat a zsombékos mocsár vékony jégkérgére, fent a bércen havasi rózsa mellett porlik a gyopár; a napsugár gyér olvadást erjeszt körülöttük, egy réteggel vastagabb lesz tőle éjjelente a jégmezők páncélja.

A tél fagyos tündére suhant át a földön s eltakart mindent puha, selyemlágy hóköpenyével. A sűrűn szállingó bokrétás pelyheket karikázva libegteti a szél, úgy rakja le lassan, rétegesen az egész világra. A téli hajnalnak nincs rózsaszíne, nincs költői bája, igézete.
Szürke köd gomolyog a föld felett, nem tör át rajta a Nap sugara.
A puszta szem is állja a vörös fényt, mely csak paródia a nyári Naphoz képest. Lassan felhőbe gyűlik a köd, a téli szél felkapja, gyúrja, összegöngyölgeti, majd szeszélyesen széttépi ismét, s foszlányokban húzza maga után.
A napsugár becsúszik a pára repedésén, ostorcsapásként suhan el a ropogós havon, fényes csíkot írva maga után. Kurta dicsőség! Az első ködgomoly, mely föléje borul, elfogja a fényt, árnyékot hint rá: nyom sem marad róla.

Még az imént fel-feljajdult a szél, most unos-untalan megakad a repülő pehelyben, prüszköl és kavarog, s amerre fordul, magával rántja csepp kísérőit mindenfelé. Végül behúzódik a fák alá előlük, megül csendben a bokrok között, ott zörög, moszatol még egy kicsit, mialatt a hóköpeny megbénítja, lenyűgözi az apró gallyakat.
Attól fogva még nagyobb csendben hull tovább a hó, betemeti a keskeny barázdát, elsimítja az apró halmokat, megfekszi a síkot, elfogja rajta a mozgás hangját, neszét.

Ködpárnái közül kikelve, szétnéz a hajnal a fehér világon.
Fehér habtenger simul előtte a végtelenségig, de a hullám fodra mind megfagyott. Felületét élőlény nem járja: messziről egy havas jegenye fehér vitorlaszárnynak látszik, amelynek a mozdulatlansága illik a hótenger szélcsendjéhez. A tiszta hó még érintetlen, egy nyom sem látszik rajta a rónaságon. Csillogva veri vissza a kelő Nap fényét, amely hideg csókokkal illeti, el nem olvasztja, mindössze káprázatosságát növeli meg.

Télen a legcsendesebb, kihaltabb az erdő.
Nyáron, ha idejöttem, susogó beszéd hallatszott mindenütt, a szellőjárta bokrok csintalanul csiklandozták egymást, a nagy fák szeretettel cirógatták végig a kérges ágakat, élet volt itt, pihegő, lüktető.
Tél évadján csupaszok a gallyak, redves ágak merednek az égbe meztelenül, mohos fatörzsek fogadnak a hóban ácsorogva, mint egy ármádia fekete kísértet.
Tetszhalott, mozdulatlan faóriások, megdermedt, vézna facsemeték.
Megpattan egy-egy száraz ág, leválik róla egy darab kéreg, vagy egy törött gally s lekalimpál a magasból a hóra. Lent nincs az ütközésnek hangja, a puha hó nesz nélkül temeti magába a múlandóság ajándékait.

Most már nem fekete a gally, hanem csillogó fehér, mintha ezüstöt izzadt volna a fa. Minden ág kisarjadzott itt fehér rüggyel, fehér virággal.
A néma erdő mintha tejjel meglocsolt rengeteg volna. Dúslombozatú, cifra páfrányok fedik a domboldalt, de ha hozzájuk érek, egyszerre lehull az egész habalkotmány s vékonyszárú, összesodrott gaz van előttem.
Recéslevelű, hatalmas faóriások hajtják egymásra láthatatlan ágaikat, a felséges lombdísz, amely sokkal gazdagabb, sokkal ragyogóbb a nyári zöldnél, elfog mindent, betakarja, ami azelőtt csupasz volt. Most csak a buja tenyészet mesteri utánzata látszik, fagyosan, hófehéren.
A zúzmara üdén csillog a legkisebb gally bogai közt is. Kristállyá változott csodaszép világ ez, egy tiszta lélek jéggé fagyott imádsága.