Március (2008 március)
Válogatott idézetek

Valahára mégis olvad a hó.
Semmivé válik benne az összetartó erő, az apró jégizmok elernyednek, összezsugorodnak és egyszerre csak megpattan bennük az olvadás folyamatában egy vízerecske, amely elönti, tönkreteszi őket. A hópehely csillagos arca könnybe lábad, az ékes kis szélmalomszárnyak behajlanak, megtöredeznek, rövid haldoklás után elmúlik örökre a morzsányi fehér test, s egy cseppnyi vízzel szaporítja meg a patak erét, amely susogva-csobogva fut, kanyarog, s viszi fodros hullámai közt a hegyek üzenetét a völgyeknek.
Egy kérdés marad utána mindenütt, ami benne van a levegőben, kiül a csupasz fák ágaira, feltámad a Föld szikkadó porából: hova lett a tavalyi hó?! Nincs! Nincs! Aki megölte: ott játszik, enyeleg, kacag áldozata nyirkos nyoma felett. Ott mulat a gyilkos; az enyhe tavaszi szellő.
A hótakarójától megszabadult földre langyos eső hull, megerjeszti benne a csirát, kicsalja a füvek selyemhajú apró tündérét. Rügyet pattint a bokor vesszeje, bimbó fakad a zöld levél nyomán.

Tavasz teljességénél nincs, ami jobban izgassa az életkedvet. A természet elevensége nyiladozik a levegő gyengéd hullámában, amelynek szellő a neve. Tőle kapja ringó mozgását a fűszál, belőle terjed át a gallyra az összesimulás, az ölelkezés vágya.
Amíg a mozdulatlanság csendje borul a tájékra, hiányos addig a természet gyönyörűsége. Szellő hozza bele a lelket, a tetszhalál szoborszerűségét elfújja róla, s az ébredő szűz tiszta mosolygására tanítja. Még a virágillat édességét is tízszeresen érzi a felizgatott ideg akkor, ha nem folytonos, hanem megszakított a hatás, amelyet a röpke szellő támaszt s gyorsan tovavisz magával.

Meleg sugár és fakadó rügy zöldje kell ahhoz, hogy megrészegüljön a belső izgalomtól a pusztaságok szárnyas lakója.
Ha egyszer megcsendül az ébredő természet s a füvek párájának éretlen illatát hordozza a szellő: akkor kezdenek el dobogni a madárszívek. Akkor itt az idő, amelyben a hímmadár minden hangja és minden mozdulata megannyi széptevés, költői csengés a párja kegyéért.
A négylábú hadnál jóformán csak a nyers erő játszik szerepet a házasságkötésnél. A hímek megbirkóznak s aki bírja: marja. Bizonyos lehet hölgye vonzalmáról, amelyik diadallal marad a kűzdőtéren. Mit bánja azt az így meghódított nő, hogy immár vénecske, sőt talán vedlett külsejű a gavallérja? Az nyerte meg csupán, hogy az öregúrnak még kemény az izma, s nyers erővel felülmúlja a ficsurak fiatal táborát. A nap hőse ő, övé hát a babér.

Mily másképp támadnak az égi összeköttetések a madárvilágban! Mennyivel szabadabban választhatja párját az udvarlóktól körülvett jércike! A szárnyasok közt a nyers erő még nem biztos diadal, a jérce válogatós és sokszor ő dönti el, hogy az érte epedő hímek csapatából melyik a legméltóbb arra, hogy egy új ivadéknak legyen édesapja.

Meleg még nincs; ami verőfény megbizsergeti tagjainkban a vért, az nemhogy terhünkre lenne, sőt inkább kívánatos, mint öreg embernek a kenegetés. Az újjászületés jótékony nemtője elkezdte munkáját, érezzük már a tavasz balzsamát, minden kis szellő tele van ígérettel, aminek a beváltásában bizonyosak vagyunk; itt-ott látni egy kis folt füvet. Csak afféle sárgászöld elevenség az; nagyon fiatal még, pelyhes libának a színéhez lehetne hasonlítani.

Minél mélyebben vagyunk a sűrűségben, annál ritkább nyoma van előttünk az ébredésnek: szunnyad a természet, de már nyughatatlan, még nincs nyitva a szép tündér szeme, de már hall mindent, amit róla mondunk, s elmosolyodik rá. A rügyfakadás kora elérkezett: a korai cserjében pici rügybimbók nőnek, hasadoznak: ibolya kacérkodik velünk a melegebb, szélvédett pontokon.
A föld már nem hideg; hűvös csupán, a napos részeken pázsit cseperedik, hóvirágot sejt a kereső szem. Egy szál ibolya kék szeme mosolyog rád valamelyik bokorból, hogy eltöltsön kéjjel s lehajolj hozzá mámorodban és megcsókold, mielőtt letépnéd.
Amint az első pacsirta megcsirren a kopár mezőségen, érezzük, hogy vége a télnek, s úgy köszöntjük a felhőkbe szálló szürke madárkát, mint az édes reményt, amely jóval megelőzte a várt örömet. Dalában az élnivágyás csengése van, megcsendül rá a rónaság visszhangja, felüti szunnyadó fejét a rét füve, cseperedik a pázsit, a rügy.