Április (2008 április)
Válogatott idézetek

Április van, a gólyahír már teljes pompával nyit a mocsaras tájakon. Ő a koratavasz leglármásabb, leghiúbb virága. Gyönyörűséges, fénylő sárga színével tündököl, mint a Nap, izmos, kövér levele szinte bokrosan nyúlik egymás felé, amint a barna mocsárvízből kiemelkedve, sűrűsödik. Az aranysárga virágok ezrei lepik el ezt a buja zöldet, amely nagyszerű búvóhelyet kínál most a párzó vadrucáknak, meg a vizek cigányának, a hóka szárcsának.

Tavaszodik. A mezőn élénkzöld színnel cseperedik az új fű, dagadozva surrog tova medrében a patak. Szeszélyesen sodródik egymásba odafent a felhő, habfehéren, göndören terjeszkedik az egyik, sötéten, árnyékos arccal tornyosul alatta a másik. Mintha ez a mogorvás barnaság szerelmes volna abba a hókeblűbe, úgy furakodik hozzá, úgy veszi körül lassan, biztosan. Amaz kacéran szabódik, kibontakozik az erőszakoskodó ölelésből, két puha, párnás karral próbálja eltaszítani a tolakodót.
Mindez káprázat, érzéki csalódás. Innen, a mezőről, úgy látni, hogy mindjárt hatalmába ejti a szürke felhő a patyolatba burkolt ködöket, pedig a valóságban messze vannak azok egymástól. A fehér felhő magasabban úszik, azt ragyogó sugárral hinti meg a nap. A barna, füstös arcú éppen az árnyékába került, attól tűnik olyan szomorúnak. Még sírva is fakad, titokban ejt egy-egy harmatcseppet, de arról ebben a remek tavaszi ragyogásban senki sem tud. Csak a gyönyörű fiatal füvek néznek fel örvendezve, meglepetten, nekik mannahullás a felhő permetező könnye.

Fenn a tetőn még egyre rázza április a havat, míg idelenn már dús harmatot hint el a hűs hajnal az erdőn, rohamosan fejlesztve a növényvilágot s kijátszva vele a növénytan ingatag tudományát. Mert még mindig bőven virít az ibolya s a megkésett primula mellett hajlong a korán kicseperedett székfű. Szarvaskerep ereszti szárát a sarjú fű között, fa és bokor betölti lombdíszét, megéled a vén tölgy, a hársfa koronájára mintha zöld árnyék borulna, árva vadgesztenye szélesedő leveleit csattogtatja a szél s bent a kertekben orgonafa lilaszinű fürtös virága himbálózik az utak szegélyén. A kései bükk megsínyli az északi oldalt s ugyanakkor a délin mogyorófa és vörösgyűrű bokra vetekedik a fehérvirágos kökénycsemetével. Írisz és vadzsálya gyarapszik a dombon, sás veri ki fejét a laposok mélyén, gyöngyvirág nyit a nyirkos parton s a fagyal vesszeje szétnyíltában összekeveredik a leánysoméval. Az erdő szélén szederinda fut szét, beljebb egy másik bokorrá fejlődik, sűrű szemet hány ki a vadrózsa s fehérhímes a föld az erdei szamóca virágától.

A gólyahír sárga virága pásztásan borítja a rétet.
A gyönyörűséges aranyvirág büszkén, kacérul kínálgatja ragyogó szirmait a napnak. A tavasz bizsergető melege végigrezdül a virággal borított laposon, ahol remek színnel sarjadzik a friss zöld.
A fonnyadt tavalyi lápfű közt látszik már a zsombék új köntöse. A laposok szélét sűrűn fedi az idei zöld. Mindenütt tele van a föld nedvességgel. Ahol a pázsit szőnyegesen terül is: besüpped a laza talaj a lépés alatt s szivacsosan ereszti ki magából a szortyogva-cuppogva feltörő locspocsot.

Az ember tele van örömmel és legyőzhetetlen, meg sem magyarázható félelmekkel. A nagy fák élnek, és én egyre várom, hogy megszólaljanak. Lehet, hogy nem tetszik nekik, hogy ott settenkedem köztük? Hátha megkorholnának érte, ha beszélni tudnának. Oly hatalmasok s tekintélyesek! Vének és mégis üdék: erősek, mint az örökkévalóság. Mi vagyok én hozzájok képest? Elnyomnak, levernek, megbénítanak, nyűgbe-gúzsba kötik a lelkemet. Hozzájuk képest gyermek vagyok, ha aggastyán volnék is. Szorongó tisztelettel, leküzdhetetlen alázatossággal nézek fel rájuk, mintha az ősök szelleme közül jelennék meg előttem valamelyik.

Csak vissza, vissza innen, a rónaságra, amit úgy imádok!
Ahol meg nem áll a tekintetem, hanem csak elfáradva pihen a végtelenségen. Ahol a zöld szín tengert mutat, melybe félelem nélkül dobom a lelkemet s megúsztatom benne. Ahol nincsenek nagy titkok, csak édes bizonyosságok, mint a hű asszony szemében. Ahol a rét virágai közt járva, nem érzek többnek, nagyobbnak, tartósabbnak semmit sem magamnál. A síkság szépségei minden tavasszal újra születnek. Gyermekek azok hozzám képest. Itt én vagyok a Matuzsálem, az őskori lény, a visszatérő szellem.