Május (2008 majus)
Válogatott idézetek


Bokrétává változik a föld, az égbolt csupa derű, csupa mosolygás, nem marad más a téli gyászból csak az emlékezet.
Az erdőségben összeborul a lomb, a langyos levegő ránehezedik a feltörő párára s visszanyomja. Szellő nincs, ami oszlassa a nyirkot; megerjed a földre hullott gally, meg a kidőlt fa gyökere; abból kicseperedik a földi penész, megülepszik rajta a mohcsira, s puha, dohos, zöld bársonnyal terít be mindent a föld színén; abba azután belesüpped az ember, az állat. Néhol arasznyi magasra emelkedik a sűrű moha, s halotti csendben nyújtogatja szét ágbogait. Olyan az, mint egy elátkozott, parányivá törpült őserdő, amelynek smaragdszínű, csodás alakzatú világából kihaltak a lakók.

Ugyanekkor a szikla vékonyka eréből kievickél a páfrány hajlóssága, majd elkezd szaporodni a kövek felett a hegyi moh, az elszórt korpafű. Lándzsa alakú apró levelének nem árt a hajnali hűvösség, a déli forróság; viszontagságra születik, abban él. S a hegytetőn, a völgy sötét ölében titkos mozgás, örök nesz változó, elhaló zenéje kél.
A rét felett, a zöld alapra tarka bokréta képe rajzolódik. Sárga sugár, fehér sugár rakja le a legtöbb virágra a színét, mintha a Nap, meg a Hold vetélkednének a földi szépségek tulajdonáért. A növényország előőrsei: a békafű, az írisz helyet adnak az új szépségeknek; hosszú kocsányán hervadozva virít az elkésett primula. Illatát kínálja a fűszeres kakukkfű, amely ezervirágú telepén kitárt keblére várja hű lovagját. Liláspiros ajka örökké csókra áll, s a méztől, amelyet róla összelopkod, megrészegül a méhlovag.
Mi ez a nagy átalakulás, ami ékességekkel gazdag trónt emel a földön a szépség istenasszonyának?

Hajnalban, alkonyatkor, az éjfél csendes órájában szól a fülemüle, csattog, dalol; majd’ meghasad a szíve. Jércéje némán ül a fészkén, s álmodva hallgatja a bűbájos hangokat. Nincs más nesz, csak a visszhang szava, a sűrűségek sóhajtása. Hajnalban, alkonyatkor, versenyre kél a mesterrel a barátfülemüle. Trillája édes futamában kacér gyönyörűség van, de semmi láz, amelynek a lángja átszállna a hallgatóra. Rózsabokor, orgonafa, egyképpen csalogatja; a harmatos virág szívén fényes zöld bogár teszi kíváncsivá, hogy odaszálljon, ott folytassa dalát. És mindez ilyenkor, a teljes pompa gyorsan múló napjai alatt.
Megtölti az érzés a föld elevenségét, elöntik a vágyak az állatot is, hát még az embert! Mi ez, amiből tengere buzog a földi szépségeknek? Mi ad virágot a mezőnek, árnyékot a fának? Bárányfelhőt mi csal az égre?

Megfelel rá ujjongva a szívem, a lelkem: a május ez, az isteni, a virágos május!

Amíg csak annyi az egész, hogy a Nap elkezd langyosan verőfényezni s port szikkaszt a téli sárból; amíg a sugár mindössze a hegyek havát olvasztja meg, s a hűvös éjszakák után is kicsalja a cserjéből a rügyet; addig kötve hiszünk még a tavasznak.
De ha a kék mezőt olyan hozzáillő kékesszürke felhő fogja át odafent, amelynek a párázatából lassan omló ködoszlopok borulnak a hegyek ormaira, s az így támadó sötét páratömegek elég sűrűk arra, hogy fészket rakhasson bennük a mennydörgés és kiköltse a cikázó villámot; ha már az égi vizek tömörülő harmata közt ívesedni tud a szivárvány; ha a megérett felhő langyos esőben permetez szét a lomb felett: akkor bátran feléledhet a legfélénkebb, legparányibb rügy is. Akkor nincs többé dere az éjszakának. Meleg eső táplálja, füröszti, izmosítja a természetet, s bátran bízhatunk az újjászületés korszakában.

A szerelem lopódzik be azzal a csepp vízzel a növény ereibe. A finom rostok, a gyengéd sejtek mintha mind teleszívnák magukat belőle, a továbbfejlődés, a megszaporodás vagy legalább a meggyarapodás erejével. Mindezt a tavaszi eső teszi, amely langyos, mint a könnycsepp és sűrű, mint a hajnali harmat. Lekívánja ezt az esőt a magas égről minden, ami idelent van, a felhő pedig szívesen enged a kívánságnak, s alig érinti keblét egy gyenge légáramlat, már lehullik megkuszált köntösének egy-egy permeteggé változott foszlánya.
A jó meleg napsugár nem hagy el bennünket sohasem. Annak a lángja melegíti meg a szíveket, abból a melegből terem az erő meg a kedv, amely fészket épít, annak a sugárnak a fénye csalja ki a pillangót bábköntöséből.
Amikor a májusi zöld utolérhetetlen pompája elterül a mezőn, nincs ott olyankor nyoma a fakó bágyadásnak. Június tüze kell ahhoz, hogy meghalványodjék a kalász s érésnek induljon a mag, a halványodás első jele pedig intés már arra, hogy múlik lassanként az esztendő, a lekaszált rétek fonnyadt virágai sejtetik is már haldoklásukat a széna alatt.
A májusi csendben még teljes békesség lakik a mezőn, még csak gyönyörködni jár ki a gazda a susogó gabona környékére, ahová mi is kikívánkozunk.
Mosolygó nap hinti melegét a réti növényre, s a tiszta levegőben lepke evez negédes libegéssel.
Pacsirta fúrja be magát a kék mennyországba, s amikor dalának vége, lebukik megint a vetés közé, ahol a párja várja.