Junius (2008 junius)
Részletek Bársony írásokból

Elmúlt a tavasz bokrétás szépsége, az új kikeletig vége annak az időnek, amelyben csupa vágyakozás támad mindenből; a bimbóvá fejlődő rügyből, a szomjas virágra hulló harmatból, a patak erének csobogásából.
Kívánkozom utána és mégis félek tőle, amikor bekopogtat.
Téli zimankóban, fűtött szoba szivarfüstös levegőjében hányszor imádkozom gondolatban: - bár itt volnál már, te isteni mosolygás, te ékes szerelmi vallomása a napsugártól éledő világnak: kikelet!
És mégis, ha megérzem az álmából ébredő föld szívverését, ha feltámad a völgy füvén, a búzavetésben a fuvalom: megbetegszem a boldogságtól s nem birok magammal. Fáj, hogy miért nem vagyok ott minden egyes rügy kipattanásánál, s miért nem szívhatom be lelkembe a zöldülő világ üdeségét. Azt szeretném, ha minden ősszel meghalna az ember az utolsó fűszállal, s minden tavasszal kinőne újra a porból, ifjan, vidáman, mint a virág, amelynek csupa költészet az élete s bizonyosan beteljesedő ígéret a halála, mert a lehulló szirmokat mindig követi a gyümölcs.

Elmondhatatlanul jóleső hatása van rám annak a mindent elborító zöld színnek, amelyben a június köntöse díszeleg. A teljesség és az öntudatos erő jelképe ez a hónap, s dús öltözetének minden kis ráncában megvan a nyugalmat és békét teremtő összhang, akár az árnyék csendje, akár a verőfényes táj zsibongása szülessék is meg benne. Beteglelkű embernek nem lehet igazabb orvossága, mint a júniusi zöld, amely pihenése a szemnek, televénye a reménységnek, s azzal a megállapodott s túlzások nélküli hőmérséklettel, ami körülveszi, csodás orvossága az idegességnek.

Most már nincs többé fűszaga a légnek, ami olyan kegyetlenül izgat március langyosodása idején, most már elmúlt április pongyolasága, amelyben annyi kacérság, annyi csábítás volt, május ünnepi koszorújából is kihullottak az érzéki virágok. Itt van valamennyi helyett a kárpótlás a júniusi zöldben, amelyben ha nincs is annyi bűbáj, mint amazokban: felülmúlja vetélytársait fenségben és őszinteségben.
A június a természet igazi pihenője, amelyben a föld nem zaklatja ki magából a szenvedélyeket.
Előtte jár az izgalom, utána jön a láz, ő maga a szélcsend, amelyben összegyűlik és megnyilatkozik az őserő.
A tavasz mámora, a júliusi nyár emésztő lángja, benne leli meg az elválasztó határt, amely köré amaz lerakja feleslegét, míg ez a jövő nagysága első csiráit látja melegségében megérni s kicseperedni. Zöldjének nincs többé éretlensége, de a hervadás sárgába hajló árnyalata is hiányzik még belőle. A valóságos, meg nem semmisülő életnek lehet csak olyan izmossága, amilyen a június felséges lombkoronájában kifejlődik, s ehhez az örökzöldhöz méltó az ég is, amelyet káprázat nélkül való kékségében csak a szeptemberi levegőég közelit meg néha. Ebben az ezernyi zöldben még nem gondolunk vele, hogy fordul az év; ami született, az múlik is, akár a legszebb nap.