A koronás úr
1899

Ködös őszi hajnal. Most kezd egy kicsit oszladozni az éjszaka homálya. A magasban valahol egy korán kelő gém vált át s rekedt hangon kvakkol.
Buja mezőséget mutatna a tájék, ha a köd el nem fogná a látást. A mező füve csupa lucsok, mintha nagy eső esett volna. Aki benne jár, érzi a hűvös nedvességet mindjárt.
Még csak annyit világosodott, hogy a hamvas űrben alant kóválygó ködfelhő útját észre lehet venni. Ez a hajnali köd csudálatos a nedves réteken. Erős, legyőzhetetlen. Jön, mint az éjjel után eltévedt kísértetek hada. Nesz nélkül szárnyal, keresztül hatol lombon, sűrűségen. Amire rátelepszik, az láthatatlanná válik. A mezőségeken elszórtan terebélyesedő óriás fák olyanok benne, mint egy-egy roppant nagy fekete pont, amely libeg a föld felett, le nem esik. Csak a bokrétáját sejteni a fának, a derekát nem. Nincs, ami a földdel összekösse.
Az ilyen hajnali köd a világ kezdetének a zűrzavarát mutatja kicsiben.
Mintha milliárd mérföldnyiről szemlélhetnők a nagy kaoszt, ahonnan a világ születését hirdető robbanások zaja hozzánk már el nem hat, de a hatalmas látvány mégis a mienk.
Először elkezd haldokolni az éj; a nagy és általános feketeséget a derengés egy kis szürkesége váltja föl. Abban a szürkeségben fogantatik a csudafinom köd, amely születése pillanatában csak egy hófehér lehelet. A messzeségben olyan, mintha nagyon halvány fényt sugározna magából a föld. Ez a fehéres fény a nyugvó vízre emlékeztet, aminő a tóság holdnélküli, de tiszta csillagos éjszakán.
Aztán megmozdul a finom fehérség, és elkezd emelkedni, oszladozni. Látjuk, hogy közeledik. Mintha nehéz könnyekből fölszálló párával telnék meg a légkör. Mintha fullasztó méreg terjedne szét vele a föld színén, ahova nem szabadna lehajolnunk, mert elkábulva roskadnánk össze, akár a bányalégtől.
Az ember önkéntelenül is kiegyenesedik, hogy magasabb legyen; hogy a száját ez a nehéz köd ne érje.
Azt pedig nem lehet kikerülni.
Jön felénk, hömpölyögve, lassan; már tisztán látjuk ritka szövetének libbenését. Az úszó, lengő foszlányok nyomán pedig vastag, füstös oszlopokat mutat a messzeség, amelyekből szakadatlanul pöfög ki a mindent átölelő tengernyi köd.
Ha megfordulunk, hogy elsiessünk előle, akkor látjuk, hogy késő: hisz már körülvett bennünket. Ködben úszunk; ködből meredeznek föl a nagy fák, a mezőségen végigvonul a széles ködborona s lesimítja a gyepet, a füvet, a kései virágot, amit nehéz harmatcsöppek húznak lefelé.
Egy ember áll mozdulatlanul a köd közepén. A zűrzavaros pára- hömpölygésben úgy tetszik, mintha libegne ő is, mint a nagy fák. Kétszer olyannak látszik, mint a földi ember. Feketén rajzolódik le alakja az űrbe, s amint vállára dobott köpenyében sötéten néz végig a tájon, olyan, mintha az alvilág szelleme maga volna, aki a múló éj magányában fölbukkan itt egy pillanatra, hogy megnézze: érett-e már az ember birodalma – az ő számára.
S a ködök körülfolyják őt is. De a világosság ősforrása már megkezdte a harcot a homállyal. Kelet felől ijedt mozgása látszik a mogorva füstoszlopoknak, amelyek a ködtengert ontották magokból. Mintha millió mázsás bástyafalakat döntögetne túlnan egy csöndben dolgozó titánsereg, úgy roskadnak össze fokozatosan az egymásnak támaszkodó sűrű barnaságok. S mögöttük minden percével a világosodásnak jobban előtűnik valami, aminek eddig nyoma se volt. Egy sötét vonal, amelynek tiszta körvonala csakhamar megmutatja az éj lepléből kibontakozó erdőt. Az a nézelődő ember hírtelen megindul, neki egyenesen a néma erdőségnek.

*

A köd aközben végképp elveszti erejét; egyre gyöngül, oszlik. Mögötte kérlelhetetlenül nyomul előre az ostromló sereg, a napsugarak milliárdja. Már látni egy glóriát a síkság homlokán; arról közeledik a napisten.
Az ember eltűnik az erdő árnyékában, ahol még csak kezdődik a derengés. A lomb homályos ernyővel takar ott el mindent. De már hallani, hogy suttog. Ez már az ébredés jele. Jönnek a mező felől a szellők, azok költögetik a bokrokat. A nap érkezésének a hírnökei ők. Mihelyt a fényes istenség arca föltűnik, végigrezdül a pusztaságon a gyönyör borzongása; sóhajt a rét s a lélegzete hűs szellő alakjában suhan tovább a világosság útján.
Az erdő mélyéből szaggatott, morgó bőgés hallik e pillanatban.
Az ember szinte megrezzenve áll meg. Köpenyét ledobja s egy villásfa ága közé rejti. A belső izgalom hevíti ezután. Most látni csak hatalmas, szikár, rugalmas alakját. Válláról lekapja puskáját s golyóra tölt.
Egy nagyfülű szárnyasegér csapkod előtte a hajnal kezdődő világosságában. Az éj e törpe kalandora csak az alacsony tájakat kedveli, s úgy surran el a halom alján, mint a boszorkánylepke. Szemtelenül forog a vadász körül, csakhogy le nem száll a kalapjára. Még azt a finom kis libbenést is érzi néha az erdőt búvó ember, amit folyvást rezgő szárnnyal támaszt, olyan tolakodó a kis szárnyasegér.
Nagyon rövid ideig tarthat már ez a játék. Az éjszakát még csak pillanatokkal lehet megtoldani, aztán csend és békesség minden efféle éjjeli vándornak.
A nappali élet első jeladása már ki is szakadt egy rigó torkából; veszekedve röppen arrább, hogy mit zavarják, háborgatják még ilyen jöttmentek is. Nem elég, hogy folyvást résen kell lenni a sólyom, meg a karvaly miatt, de még a róka meg a nyest miatt is?!…
Néhány nyírfa áll egy csoportban; azok derekát mintha beeste volna a hó. Szomorúan, fázósan borul össze a lombjok. Olyanok, mintha szorongó félelem bénítaná meg őket e’ közt a sok nagy óriás tölgy közt, amelyek egy-egy oldalága is kétszer-háromszor olyan izmos, mint ők.
Hull a levél rólok, csendesen, ijedős remegéssel.
A tölgyek koronáját pedig hiába rázza a szél; még alig van egy-egy bágyadt levél odafönt, amit lezárhatna; hisz csak szeptember közepe múlt.

*

A morgó, rekedt búgás ismétlődik a völgyben, aztán mintha köszörülne a torkán az a nagy állat; utána pedig fölharsan erős, uralmat hirdető bőgése, visszhangosan.
Ott van a koronás úr!
Ott, az erdő titkos, elhagyott magányába, ahol barlangos utak visznek a lombok alatt ki a gyönyörű, buja erdei legelőkre; ki a vágások járhatatlan szövedékébe, ahol a szarvas csörtetésétől döng a föld s az egymásba fonódott kúszónövények pattogva szakadoznak széjjel.
Ha a koronás úr itt megriad, szinte suhog nyomában a sűrűség, amint remek díszétől nehéz fejét előre nyujtva taszítja szét agancsával a lombot.
A koronás úrnak itt van a hazája, ebben a vadvirággal ékes és sok helyt mégis komor erdőrészben. A zurboló patak kiönt a völgy fenekére minden tavasszal; minden hóolvadás megtelíti nedvességgel a dágványt; a szúnyognevelő magányban be’ jól esik ott a nyári pihenés! Most vége annak. Most a szerelem láza hajtja az erdők koronás urát. Ősz van a hűs alkonyatok, és hűs hajnalok látják ő benne, mégis a tavasz üdeségét az elmúlt nyár tüzét.
A vén bika, az erdő dísze, megrázza tizenhat ággal ékes fejét s ledobban első lábával a selymes fűre, úgy szaglász előbb a földön, aztán a levegőben.
A Don Juan-vér úgy áramlik erei tömkelegében, mint a láva. Szétnéz az öregúr az ő birodalma térségein s maga előtt látja legnagyobb örömét, a szépséges szép szarvasteheneket; háreme karcsú dámáit, akik mind az ő parancsát lesik, az ő kívánságának készek engedelmeskedni. Elfogja a büszkeség, meg a türelmetlen önzés. Ügetve kocog félénk asszonyai közé; fölemeli fejét, nagyot fúj. Talán vetélytársat érez, vagy azt nézi éppen, hogy ugyan melyik legformásabb a sok közt. A sok szerelmi vallomástól szinte püffedt már a nyaka. A folytonos búgó nyöszörgés, az érdes bődülés kifeszíti gégéje tájékát. A hatalmas erő jeleképpen sörénye nőtt, jóval barnább az, mint teste többi része. Homlokán, mintegy őserdőből való fa száraz ága, nyúlik szét agancsa. A szemág előre tör rajta, mint egy meggörbült acélszurony; a többi szabályos rendben, ívesen hajlik el oldalvást. Szinte kormos agancsa töve a vastagon gyöngyözött. A koronás úr büszkén viselheti ezt a fejdíszt.
Kissé lehajtja most fejét; hosszan nyújtja el derekát; négy lábát megveti, úgy feszül lefelé, mint a cövek; újra kezdi az ümmögést, aztán köhint hozzá egy párt. Messze hallatszik az. Aki hallja, tudhatja, hogy ilyenkor tetőpontján van a koronás úrban a vér forrongása.
A szarvasdámák közt van egy, amelyik nem igen legelget, nem kalandozik; amelyik fülel és szimatol, mintha ő rá volna bízva a legföbb felügyelet tisztje. Csakugyan úgy is van. Az a vezérsuta; a tehenek közt a mama. Ő neki másodrendű dolog az udvarlás; az öreg úr csak hadd szépelegjen a fiatalabbaknak. Ő majd gondoskodik a rendről, nyugalomról. Résen van mindig, és a veszedelem legkisebb jelére előre vágtat, oly ösvényeken, melyeket kívüle jobban senki sem ösmer. A többi utána ilyenkor, árkon-bokron. A vezérsuta felelős mindenért. Még a bika is csak ő utána kocog, a hárem sarkában.
A koronás úrnak bolond gusztusa, hogy éppen ő iránta kezd érdeklődni ezen a szépséges őszi hajnalon. Fülét előre csapva, nyakát szinte megmerevítve, szemét vad hévvel rászögezve tart feléje.
A suta megérti s röstelkedve húzódik vissza egy pár üsző közé. Onnan rázza a fejét, mintha sunyítva jelezné: „Most ne bolondozzál öregecském, bajt érzek édes lelkem.”
Fölkapja gyorsan a fejét s oldalt neszel. Alig egy másodperc múlva kint van megint a falka élén. A vén bika is szimatol már. Egyszerre valamennyien kíváncsiságot árulnak el.
A vezérsuta nem sokat gondolkodik, hanem nagy szökéssel fordul s beiramodik a sűrűségbe.
A többi mind vele tart.
Csak a koronás úr vár még egy pillanatig. Dühösen, izgatottan, tanácstalanul néz a gyanús bokrok felé. Hatalmas büszke alakja olyan, mint a szobor. Meglátszik rajta, hogy legtöbb kedve volna szétrúgni az egész hitvány bozótot s eltiporni azt, aki a pásztoróráját megzavarta. A legvadabb farkas is kismiska volna most neki; játszva bánnék el vele. Csak egyetlen egy van, ami ellenállhatatlanul, legyőzhetetlen ijesztéssel hat rá. az az egy – az ember, - ott rejtőzik! Annak a hírét hozta meg az imént az erdei szellő.
A vén király nem bír tovább föltámadó aggodalmával; asszonyai robogása már alólról hallik, a dágványos felől. Megkapja a vágy, hogy mellettök legyen újra, s arra kanyarodik nagy hírtelenséggel.
E pillanatban teljes oldallapjával fordul a gyanús bokor felé. Onnan gonosz, kegyetlen villámlás nyilallik ki, s utána nagyot dörren. Az erdő hosszasan, panaszosan zúg-búg utána.
A koronás úr, mintha a guta ütötte volna, megrázkódik. Futna, rohanna: nem bír. Egy percig áll növekvő remegéssel. Szeme elsötétül. Valami fojtogatja. Megbicsaklik a térde, s ő összeroggyan. Feje lehanyatlik; agancsát mélyen bevágja a puha televénybe.
Mire a vadász odaér hozzá, már kinyújtózott. Szeme nyitva, de üveges. Nyelve véresen habzik. Horpasza az utolsó nehéz lélegzetvételtől még egy végsőt vonaglik.
A koronás úr meghalt. És süt a nap mégis, gyönyörűen.

Új idők 1899. II. (440-2)