Vén asszonyok nyara (2008 október)
1902

Sárgul a falevél; forogva-libegve hull le a galyról.
A nap szelíden ragyogja be a falusi kertet, ahol az ősz édes hangulatát szívom magamba.
A tövissel borított sövényen sok veréb sütkérezik; többnyire mezei verebek. Egyenkint szálldosnak le az elhanyagolt veteményes táblák közé, ahol sok a paraj, de néhány szál kender is akad. Kis idő múlva ropogós zajjal röpül fel valamennyi, s megül a tüskés sövényen, hogy alig pár percz múlva újra kezdje a gaz és a dudva közt a lakmározást.
Ez is mutatja a valóságos őszt, a mezei verébnek ez a falusi sáskajárása. Amíg a nyárból tart, addig ez a kis fekete-tokás jött-ment inkább a külső földeket látogatja. Az útmenti vetést kedveli, tizedeli. Aratás után lassan-lassan közelebb kívánkozik azután a kertekhez, a hol szeptemberben már ugyancsak otthon érzi magát.
Most újra megriadtak! Mind-mind felröppen s apró szárnyával megropogtatja a levegőt. Elkeveredik közéjök a házi verebek egy kósza csapatja is; valamelyik vén hímveréb éktelen csiripelésre gyújt, amit utánoz a többi. Ez az én falusi hangversenyem.
A nagyhangú dalnokok közé folyvást új jövevények kerülnek. A gyümölcsösből jönnek, ahol érik már a szilva. A nagy diófa ritkuló lombja közt látom a szállásom mohos nádfedelét; a sövény egy jókora résén kinézek az udvarra s épen a gémes kútra esik a szemem. A vödör a kút kávájába van akasztva s egy fehértarka galamb nyújtogatja bele a nyakát: iszik.

Ez az igazi idill. A szöllőhegy (tulajdonkép csak domb) itt van a szomszédságban; ott húros rigók szálldosnak, nyugtalanúl. Dézsmálják a termést. Nekik a szöllő a legkedvesebb csemegéjök. Szüretig dőzsölnek itt, azután elbúcsúznak; mennek erdei hazájokba.
Nagyon jó itt most, ebben a csöndes kertben, ahol nincs más élőlény, mint bogár, meg madár. A gyümölcsös táján valami remek sárgaság lendül felfelé; az nem hulló levél, amit a szél sodrít. Hisz teljes szélcsend van e pillanatban. Az egy hím oriolus, a sárgarigók egy díszpéldánya. Nincs is több, csak ez az egyetlenegy. A többi már elhúzódott innen, megkezdte lassan a vándorlását. Annál érdekesebb a sárgalevelű fák közt ez a bolygó aranymadár, amelynek a szó szoros értelmében nincsen párja.
A gólyafészek már régen üres. A kémény nem füstöl. Az őszi fonnyadás elhatalmasodott mindenen. Még a méhes környéke sem olyan élénk, mint a nagy virágnyíláskor; pedig ott sohasem szűnik az altató, egyhangú zummogás.
A méhes környékén látok valamit, ami megállít.
Kert van ott a kertben. Száraz napraforgó-kóró övezi a méheknek szánt virágot; a laza kerítésre délignyitó futott fel; lilakék tölcsérének a széle szemérmesen türemkedik be a nap udvarlása elől.
A virágágyak tarka dísze buján hajladozik össze; lilás őszi rózsa, kék szarkaláb, sárga szalmavirág, fehér kenyérmorzsa... s egy délcegen, pompásan viruló vörös georgina.

A vörös georgina mozdulatlanul mosolyog fel az égre; a szélcsöndben még a fűszál sem leng körülötte. A jólét nyugalma látszik a szép virágon.
Mintha az érzés nélkül lévő szíveket utánozná: él, vérbő egészséggel. Ragyogó, duzzadt, gömbölyű arcza emlékeztet a színpadi kifestett szép arczokra.
Mintha semmit sem kapna a földtől, a melyen a fájdalmak teremnek s a melyen a mulandóság mindent megérint.
Csupán csak szép, melegség nélkül, illat nélkül. Nem vágyom letépni. Pedig ha vadrózsát látok a meredek lejtőn, utána kapaszkodom.
Megcsodálom a kert legszebb, magányos virágát s mintha titkos szózatot hallanék aközben, amely a georgina kebléből fakad: " Mért szeressek, mért epedjek? szenvedés a szerelem. Bánat nélkül, könnyek nélkül jobb az élet, szebb az élet én nekem" !
A száraz kórókerítés mögött egy iromba tyúk kapargál, az is hallotta, mert nagyon figyel. Most elkezd kotyogni, fészket kapar a porban s beleül.
Épen odasüt a nap. A tyúkocska megborzolja a tollát, le-lehunyja a szemét és halkan kurrog. Az otthonosság minden jó érzése és dicsőítése van ebben az egyszerű magánbeszédben.

Egy kis mézcsináló gyanúsnak talált s ugyancsak körülröpdös. Itt laknak a veszedelmes fullánkos vitézek, akik a vendégtől nemigen kérdik: honnan jön, merre megy; hanem megkergetik, ha nincs ínyökre a látogatás. Elég, hogy izzadjon az ember, az már ok a finnyás hadseregnek, hogy megnehezteljen. Hát még ha fokhagymás rostélyost ebédelt valaki! Ezzel a jeruzsálemi illattal ugyan jó lesz nem settenkedni a méhes körül, mert aki teszi, megemlegetheti a magyarok istenét.
Bedörzsölöm a nyakamat, arczomat, kezemet egy marék zsályával; az nekik kedves, attól lecsillapodnak; barátságos hangulat ébred tőle bennök. Most már megvan az engedélyem, hogy közéjök mehessek.
Járhatok-kelhetek bátran a kaptárok közt; benézhetek az üvegtáblás megfigyelő kasokba; nem haragudnak; engedik, hogy bámészkodjam, mézet csinálni tanuljak tőlök. Itt folyik a nagy munka előttem, nézem, hogyan készül a gyönyörű, szabályos sejt; hogyan vastagítják a nyílások peremét, holott a sejt belső fala sokkal vékonyabb, gyöngédebb annál, amit a külső sejtnél mutat.
Felséges munka ez: örökkön-örökké virággal csókolódni, czukros nektárt lopni és hazahordani. Ha az emberek is így dolgozhatnának! A munkás méh éli a világon a legszebb életet. De azért mégis szomorú ez az élet, mert nincs benne szerelem.
A munkás méh se fiú se leány; csak gondos, pontos hivatalnok, aki inkább megtoldja a munkaidejét, semhogy elvenne belőle.
Hanem az igaz, hogy virágnyíláskor fenséges dolga van. Mikor a baraczkfa kora tavaszszal fehérbe öltözik s a levélhajtással még alig sarjadozó galyakat elfödi az apró, sűrű, keserűmandulára emlékeztető, pattogatott kukoriczaképű baraczkvirág: a méh úgy ellepi a habzó fhérséget, hogy minden virág szívére jut nem egy, de több is; úgy rajzik döngicsélve a sereg a fa fölött.
Hát még ha az akácznyílás ideje eljön!
Az akáczvirág adja a mézek mézét. Olyankor részeg a kaptárak minden lakója a boldogságtól.
Most ősz van és a virágmézet csakúgy csipegetik-tallózgatják a méhek.

A szőllőhegy felől egyforma, ütemes csaholás hallatszik; megismerem a félszemű korcsmáros korcs kopójának a hangját. A beste-férge mindig magában jár vadászni; nem is hederít a gazdájára. Ha egyszer kisurranhat a palánkos udvarból: lába közé kapja a farkát, minthogy tudja a bűnét, s a kertek alatt láttatlanul lohol a mezőre a hasas nyulakat hajkurászni.
Ez a kedvtelése. Addig bújja a legsűrűbb kölest, mohart, kendert, amíg kiugrat onnan egy poczakos nyúlmamát. Tudja már a hunczut, hogy az elnehezedett nyúlné ilyen rejtőző helyeket szeret legjobban. A tarlót, ahol az erős süldő fekszik, ez a sánta kutya nem is járja. Neki a rosszfutó, nehéz mámi kell; azt addig-addig hajtja, amíg elgyöngül, s nem bír futni. Persze, hogy csúnya gyilkolás a vége. Nincs a faluban senki, aki annyi nyúlpecsenyét enne, mint ez a bitang Kurjancs.
Most is "passziózik". A szőllőhegyen hajkurász végig valamit. Esküdni lehetne rá, hogy az is "várandós" nyúl; a szőllő sűrűn benőtt, vadkomlós árkából verhette ki.
Puskadurranást hallok s arra elcsöndesül a csaholás odafent. Bizonyos, hogy a csősz váltotta be régi fenyegetését s ólmot etetett a orvvadász-kutyával.
"Nesze neked Kurjancs!" - gondolom magamban megelégedetten. Ennyi az egész gyászbeszéd, amit a gaz kártevő érdemel.

Fúj a tarlón az őszi szél. Fut a rónán, a szél nyomán, helyét nem lelve az ördögszekér.
S a nap süt, bágyadtan, langyosan.
Hol vagy régi nap, nyári nap, tüzes kebeleddel, forró csókjaiddal? Hol vannak az aranyködben született hajnalok? Kakukfű illata merre szállott? Mért hallgatott el a pacsirta-dal?!...
Vénül a föld; elmúltak már nyári szépségei; a gyep fonnyadt s a fű az árnyékban még déltájban is nyirkos; bársonypuha párnája hűvös, és a mohok nehéz, dohos levegője ülepszik meg rajta.
Kopár a pusztaság és hallgatag. Jön, megy a szél fölötte, egyre dudorászgat, egyhangú nótákat fütyörészget. Lágyan fújja álmosító dalát.
A homokos dombtetőn, ahol a tisztesfű apró, fehér tölcsérvirágai nyílnak, hallgatom a körülöttem rajzó méhek duruzsolását, búcsúzgatását a pusztaságtól. Mintha megérteném.
"Ma-holnap elfogy a nap" - zümmögi az egyik, - megjön a dér, a zuzmarás tél, amikor fagyos viharok zúgnak-búgnak"
"Rabok leszünk, de van eszünk, hogy gyűjtsük akkorra a mézet, mi kis cselédek, munkás parasztnépek; így hercegek sem élnek", felelget rá a másik.
A széles mezőségnek nincs is egyéb nesze. Még egy ppiske se csiri-csáréz. Üres a világ és kihalt; pedig vágyom valami édes zengzetes hangra ebben a magányban. Olyan dalt óhajtanék, amilyet még soha senki se hallott; amit nekem találtak ki; ami hasonlítana a madár énekéhez, de mégis a vágyakozó asszony sóhajtását juttatná eszembe.
Félig behúnyom a szememet, úgy nézek el sokáig a csudálatosan kinyúló messzeségbe. Amint pillámon a verőfény átszúródik, millió karcsú sugár nyújtózását látom, fel az égig. Az ég szinte remeg, mintha most mindjárt délibábot szülne. Az őszi nap felséges sárga színeket hint el a messzeségben, ahol a barna felhő köré aranykeretet fest.
Nézem-nézem a múlandóságot és bágyadt tekintetem előtt egyszerre csak a szelíden ringó, lágyan hullámzó tenger képe jelenik meg. Mintha a föld színe fölött áttetsző, fehér fátyolszálak libegnének, sűrűn, habos kavargással. A gyöngén csillogó fehérség egybefolyik, ezernyi ezer sugárvékony fonál köti össze a laza, könnyű leplet, ami felülről lefelé nézve szinte láthatatlan. De ha oldalt esik rá a tekintetem: akkor egyszerre itt van megint a véghetetlen finom szövedék, amelynek csalóka tükrözése a fodrosodó tófelületre emlékeztet. Minha alatta mélyen következnék valahol a fonnyadó zöld. Mintha csakugyan tengerfenék volna az a mélység, s a moszatok színét kapkodná fel az odáig furakodó sugár.
Ami így csalogat s képzeletemet mulattatja: csudás finomságú pókháló az. Beborít a pusztán mindent. Ráfonódik kóróra-bokorra, avarfűre; ellepi a gyepet s áthajlik lenge szövetével az árkon. Amerre fordúlok, megcsillan a ragyogó napban az áttetsző patyolat. A szél végigszalad rajta s akkor a gyönge háló elkezd hullámzani, remegve hajladozni. De a szél is alig talál rajt' testet, amibe kapaszkodnék, amit játszva simogathatna, szeszélyesen megczibálhatna. Hiába fekszik neki; a fehér tündérszálak rögtön engednek, elnyújtóznak, félreállnak, földig ereszkednek, s amint a levegő áramlása megszűnt: visszaigyekeznek előbbi helyökre; rugalmasan lendülnek föl; sorakoznak, elhelyezkednek rendre.

Amott hoz valamit a levegő, ni! Nem is a szél, mert most épen pihenőt tart a bujdosó fuvalom. Nem érezni legyezgetését. S az a valami mégis száll-száll, mintha szárnya volna. Egy kis fehér vitorla közeledik felém, embermagasságban. A havasi hó sem tisztább, nem is szűzibb. Mintha egy kiterjesztett szárnyú meghalt pille hullana lefelé nagyon lassan, a kifáradt gondolat erőtlenségével. Mintha holt menyasszonya fátylát tépte volna széjjel a fájdalmában megőrült vőlegény s feldobálta volna az ég felé: hadd szedjék össze az angyalok s legyen köntöse szűz Máriának.
Itt jön... itt libeg... itt megy tovább-tovább az ökörnyál. Az ősz e libegő fehérsége: a vén asszonyok nyarának ékessége.
A puszta tele van most vele, s amint leveszem a kalapomat, hadd süssön jobban a bizsergető nap; látom, hogy árvalányhaj-bokrétaként lenget rajta a szellő egy marékra való habos foszlányt.
Árvalányhaj pedig itt sehol sincsen. Itt a taraczkfű érdes, hosszú szárral szaporodik, de annak nincs lágy lengése. A jó kis októberi melegre megmozdul a sok rejtőző bogár; apró, molyformájú lepkék kapnak szárnyra s rövid utakat tesznek egyik fűcsomótól a másikig. Amint leszállanak; átváltoznak fonnyadt levéllé, hullott virágszirommá; életet bennök nem sejtene, aki nem tudja ravaszkodásukat. De a serregő sordély mégis meglátja a bokorról, hol pihen az alakoskodó piczi lepke s úgy csap le rá, mint a karvaly a meglapúlt verébre.
Ime, tehát ez az ártatlan sármányféle is beválik ragadozónak, merthogy gyilkol a konyhája számára. Az, hogy csak egy tücsök vagy egy nyárfa-moly élete forog szóban: mindegy. Hisz az is csak élet, még pedig bizonyosan sokkal öntudatosabb, mint ahogy a mindent lenéző, fitymáló, agyonkicsinylő ember hinni szeretné.

A sordély!... Éppen az imént érkezett meg. Valahol az akácz-fasorban gunnyasztott, pihent. A verőfény megbizsergette, kedvre derítette, kalandozásra ösztönözte. Ide jött a pusztai fúzfabokorra, amelynek zöld még a levele, mert az aljban, ahol a bokor kinőtt, mindig van nedvesség.
A hajlós rekettye vesszején himbálódzik, s ott serreg egymagában; gyönyörködik a saját idétlen hangjában; felborzolja hétköznapi köntösét, amely kopottnak, porosnak, viseltesnek látszik, pedig jóformán újdonatúj, hisz' télire csak nem maradhatott volna nyári könnyű gúnyájában. Úgy fütyörész, úgy igyekszik, hogy tetszetős hangokat szorítson ki; de biz' csak olyan az, mintha panaszkodás volna, hogy jaj de keserves annak, aki nótázni szeretne, oszt' sehogy sem ért hozzá.
A vén asszonyok nyarának nincs fülemüléje, nincs csattogó himnusza. A piros homlokú tengelicze nagy úr most; őt a dalnokversenyben nincs, aki lefőzze. Csapatostól ül meg a bogáncson s lakmározás közben czipegve vág ki egy-egy szólamot a tengelicz-indulóból. Arra idegesen, nyugtalanúl felelgetnek neki a társai, amíg valamennyi egyet nem gondol, szárnyra nem kap, csapatostól arréb nem áll, útközben is vidám, csengő daltöredékeket ismételve. Fáradhatatlan, szenvedélyes dalnok, s nincs is vetélytársa a jókedvben, a folytonos traktálkozásban hegyen-völgyön. A mezők igazi dísze, élénksége ő. Ahol egy pár kenderszál elmaradt, vagy egy árva napraforgót kint felednek: ott mindjárt hazája van a puszták e kóborló lantosának.
Most is, mintha a sordélyserregésbe elvegyülne egy áthúzó tengelicz-csapat czippanása. Mit bánja azt a sordély; - azon a nyelven nem ért, s különben is a legszebb pacsirtaszót sem becsüli annyira, mint a maga unalmas nyöszörgését. Pán sípja is csak megrepedve tudná azt utánozni.
Pedig milyen kedves tavaszszal, a hosszú tél után, amikor a sordély első csicsörkélése a kipattanó rügynek mond istenhozottat!... Most, a vén asszonyok nyarán, már nem ébresztő kikeleti szózat, hanem bús unalom az egész trillázás.

A rét hajlatában szalagosan húzódik a legtökéletesebb zöld, amit csak pázsitfű mutathat. Ott tocsogó van az aljban s ha rálép az ember, mindegyre szortyog a lépés. A pázsit hovatovább megsűrűsödik s aztán alacsony sás foglalja el a helyét. A sás közt itt-ott kákatömbök ritkás üstöke sötétlik. A környék apró madarainak itt van a fürdőjök, itt van ivóvizök. A tocsogó szélén most is pacsirta kergeti egymást; amint le-lecsapnak a fű közé, rögtön el is tűnnek, láthatatlanná válnak. Még ez a csekélyke mozgás is jól esik itt most, ebben a maholnap sivataggá váló világban. - A nyár felséges elevenségében hogy tudja az ember a legnagyobb magányt is kívánni! Akkor nincs itt szomorúság, nincs lankasztó hangúlat. Ellenben a vén asszonyok nyarának még a verőfénye is csak a szívfájásos emlékek tömegét kelti fel, hogy milyen jó volt itt valamikor, amikor még nem látszott mindenen a haldoklás nyoma.
Nagy tábla szántások, nagy tábla vetések egymás mellett. A halál feketesége mellett a reménység cseperedő zöldje. Egy csapat nagy madár hasgatja messze-messze az őszi levegőt; vadlibák azok; zöld vetést keresnek, ahová gagyogva ereszkedjenek le, ozsonnázni.
A szél föltámad s a vén asszonyok nyara egyszerre didergőssé válik. Felhő csúszik a nap alá s abban a percben fakó, komor arczúlatot mutat az imént még barátságos puszta. A tisztesfű fehér virágai mintha hirtelen megszürkültek volna. Az őszi kikirics bágyadten lilás, hidegvette.
A levegő megtelik azokkal a szálldosó fehér foszlányokkal, amelyek tépett pillangószárnyhoz, menyasszonyi fátyol darabjaihoz hasonlítanak. Mintha ezer hópehely kapaszkodnék össze s egygyé válnék; mintha százezer ilyen nagy pihe hulldogálna, de igazán le nem esnék soha; mert jön a szél és fölkapja megint, hogy elejtse megint; kergesse, hajtsa, játszszék vele.
Vége