Lecke a kölyöknek (2008 november)



Ősz van és az utóbbi napokban sokat esett az eső.
Odakint egy lucsok minden; amikor eláll a csepergés, a csupaszodó fák ágairól folyvást potyog a szivárgó csepp, amivel rakva van minden gally. A síkság csupa sár; az erdő olyan, mint a spongya, amely tele szítta magát nedvességgel. A lomb pacallá vált. Énekes madár nincsen közte. Csak a pákosztos csirkefajzat bujkál a megritkult lomb között, s amint ide-oda röppen, megrezgeti a gallyat, esőt ráz le róla akkor is, amikor elállott az eső.
Szomorú a világ és egyhangú. Unalmas még a kutyáknak is. A kuvasz beveszi magát a pitvar sarkába, és összegubbaszkodva lopja a napot; az öreg Morgó, az egykor híres kopó nem leli helyét, minthogy a meleg konyhából kiebrudalták a pákosztossága miatt, pedig most rossz idekint, mert nyirkos a bundája. Ásít és nyújtózkodik; megropogtatja a derekát s rossz kedvűen nyöszörög hozzá, mintha magában panaszkodnék.
„Milyen idő, milyen idő!” – se vadászat, se semmi. Az erdész bácsi csak káromkodik és szidja a sarat, hogy lám, nem lehet miatta szállítani a fát. A puska elfeledve lóg a zöldposztós fegyver-táblán; még utoljára megrozsdásodik ebben a nedves levegőben. Minden rosszul van, semmi sincs jól. A fűrész olyan keservesen sír az udvaron, mintha őt fűrészelnék. Ezen kívül alig van más nesz; ami van is, csak ilyen holt lárma.
Vizet húznak a kútból, nyiszorog a kút-ostor; akár magától is nyiszoroghat, ha a szél belekapaszkodik. Ez csak nem az elevenség hangja. Még a tyúkok is némán gubbasztanak az eresz alatt, pedig ha verőfényes az idő; kapargálnak, kotyognak, beszélgetnek a maguk tyúknyelvén.
Jaj, de egyhangú, kiállhatatlan nap ez!
A vén kopót úgy se tűrik meg a meleg tűzhely körül; egyet gondol s megindul oldalgó kocogással; egyenest a kerítésnek veszi az útját, s nem sokat tűnődik, hanem nehézkes szökéssel kapaszkodik föl a palánk egy hiányzó deszkájának a nyílásáig, amelyen kiugrik az udvari belsőségből.
Ezzel egyszersmind kint is van a faluból, minthogy a palánknak ez a része a lókert felé esik, amerre nincs több ház. Következik a puszta, a sáros, csatakos szekérúttal, aztán nem messzire sötétlik az erdő.
Morgó átbilleg-ballag a sáros úton, ámbár maga se nagyon tudja, hogy érdemes-e a tervezett manipuláció a fáradságra. Éppen, amint óvatosan teszegetné a lábát a puha rögre, hogy elkerülje a tócsát; zajt hall maga mögött. Azon a nyíláson, ahol az imént kiugrott, egy másik kopófej kandikál ki. Csudálkozva és érdeklődve, fölöttébb élénken néz az öreg után, mintha azon tanakodnék, hogy ugyan miből akarja őt kihagyni. A kíváncsi kopófejen rajta van még a bamba kölyökjelleg, s ahogy a nyakát nyújtogatja, s a száját nyaldossa hozzá: tudni lehet, ámbár nem látni, hogy hízelegve csóválja a farkát, túl a kerítésen.
Az izgés-mozgás, amit véghez visz, csupa kínálkozó kérdés az öreghez: „én is mennék, apó! vigyél magaddal, kérlek!”…
A vén kopó majdhogy vállat nem von, olyan közönyösen fordul meg s kocogva indul az útjára. A kölyök engedelemnek veszi a közönyt s kipattan a nyíláson, mint a gumilabda. Azután aggályos kedveskedéssel inal „apó” után, akit mindenféle bolondság árán igyekszik megnyerni. Elibe fut s leguggol vele szemközt; majd körülszaladja s hebeg-nyihog hozzá, a fülét hátracsapja, vicsorgó szeretetreméltósággal mutogatja a fogát, mintha mosolyogna. Mindez lekenyerezés és megvesztegetés akar lenni, amit a vénség alighogy figyelemre méltat, jóformán észre sem vesz. Sőt, itt-ott nyilvánvalóan jelzi, hogy a bohóc-ugrándozás alkalmatlan neki, mert meg is morogja a nyakába akaszkodó kölyköt.
Az egyoldalú öröm csillapodása után végre nyugodtan mennek együtt, már amilyen nyugodt egy jóvérű kölyök-kopó lehet, aki minden lében kanál. A vén Morgót jóval kevésbé érdekli egyelőre a környék, amelyet elfog a szürke köd. Mogorván baktat a lókert gilicetüske bokrai közt, amelyek alatt megfekszik néha a tapsifüles. Átlépkedi a kiszáradt ördögszekeret, amit a kölyök bolondul megszaglász, még pedig jó közelről s aztán riadtan kapja el az orrát, ha sikerült beleütögetnie a szúrós tüskébe. Hamar elfelejti az apró balesetet, nekivágtat a vízmosásnak, az agyag-gödröknek, amelyek messziről vöröslenek, s azokat apróra kikutatja. Aközben megfeledkezik magáról, s úgy előrerúg, hogy mire észre tér, az öreget alig látja a messzeségben. Uccu, vesd el magadat! Van száguldás ilyenkor s amint utoléri a „mestert”, szeles rohanásában szinte keresztülbukik rajta.
Ihol van az erdő, ahova a vén kopó igyekszik. Az ég derültebb egy csöppet; foszlik a felhősereg; talán nem lesz már több eső. Egy-egy ponton a kék mennyország egy tenyérnyi foltja is kimosolyog a temérdek szürkeségből. A vén kopó, mintha jobb kedvre derülne: elevenebb, gyorsabb. Besurran a fák és a bokrok közé, ahol mintha kicserélték volna, úgy megváltozik, úgy elmúlik eddigi közönye. Most már minden érdekli; beleszaglász a sűrűségekbe s a vadszederbokrok alját ugyancsak kifürkészi.
Szorgalmasan „keres”. Nagy öntudattal virtuskodik; holott a kölyök most is bolond, és ész nélkül lót-fut; nekimegy fűnek-fának, ahol egeret érez, vadmohósággal kaparja szét az avart; aztán megfutamodik az orrfacsaró penészszagtól, ami a megbolygatott nedves hulladék közül árad.
Morgó azalatt a maga útját járja, s mit sem törődik a kölyökkel, amely ugyancsak megszeppen, amint hírtelen megérti, hogy lám, egymaga maradt. Meghökken, fülel, idegesen kapkodja a fejét: hol látná meg a vént. De bíz’ az sehol sincs; - itthagyta:
- Ojjé! Ojjé! – nyafkál a kölyök s első ijedtében leül, és feltutul az égre, ahonnan persze nem jön segítség. De mire való az ösztön, ami a kölyök-kopót is kimenti a bajból? Nyafogva-szűkölve kezdi keresni a vén bajtárs nyomát, s amint ráakad, úgy hajtja csaholva, hogy Morgó fölmordul magában: „ebadta tacskója, megelőzött; hamarabb talált vadat, mint én!”
Igyekszik is a sűrűségből s megerőlteti inait, úgy közeledik a hajtás felé, kis híja, hogy bele nem ütődik a vakon rohanó kölyök.
- Nohát, mi az? – kaffantja az öreg, minthogy ő nem érez vad szimatot.
- Jaj, csakhogy itt vagy apó, jaj! – örvendezik a kölyök, s agyba-főbe nyalja az öregapját, akit felültetett.

Mit van mit tenni. Morgó röstelkedve érti meg, hogy becsapták, s megint más irányt venne. Hanem a kölyök okult, s most már sehogy sem tágít mellőle. Együtt vadászik a vénséggel, akitől nagyszerű leckét vehet. Addig csetlenek-botlanak, amíg csakugyan kipattan egy nyúl az orruk előtt. Hajh! Egyéb se kell az öreg Morgónak! Megfiatalodik egy másodperc alatt s rázendíti rekedt kolompéhoz hasonló hangját; utána ered a nyúlnak, amíg látja, s ha már eltűnt, akkor következik a művész-munka, az orr föladata, a nyomról-nyomra hajtás, amit fáradhatatlanul végez a vén kopó, hogy rá sem ösmerne, aki az imént a pitvar előtt látta nyújtózkodni.
Hát még a kölyök! Azt a szerencsétlent, majdhogy a nyavalya ki nem töri a futó nyúl láttára, amitől az első pillanatban holtra rémült, hogy a másodikban már reszkető, vadászlázas hévvel vágtasson utána.
- Jaj-jaj-jaj! – nyafog nagy izgalmában, mintha nyúznák s lohol a vén kopó után, amelyet csakhamar megelőz. Akkorra a nyúl elosont s csak a nyomával árulója annak, merre próbál elmenekülni. A kölyök elfelejti kis időre, hogy mire való az orra, s bolond szűköléssel pattog ide-oda a bokrok közt, hol pillanthatná meg újra a nagyfülűt. Morgó azóta már megint a maga kezére dolgozik, s lecsillapodva fordul a nyúl-nyomon, amit ezentúl kérlelhetetlen biztonsággal követ.
Hajt-hajt a vén kopó, s mély basszussal mondogatja ütemes mondókáját: „Uff-uff!… erre mentél!… Uff-uff! Nyomodban vagyok!… hiába minden, kihajtom most belőled a szuszt, uff-uff!…”
A kölyök a hajtás után vágtat, s alighogy a vén mellé kerül, maga is hajt, csahol, veszekedett tűzzel. Most már kezdi érteni a dolgot s el-elkapja a nyúlnyom szimatját, ami mód nélkül izgatja: „Nyif-nyaf… nyif-nyaf! Hát ez az!… ha nem látlak is, utánad mehetek a nyomon! Jaj-jaj-jaj! Nyif-nyaf-nyaf!”
Hogyne zavarodnék meg a boldogtalan nyúl ettől a pokoli hangversenytől? Akármerre szökik, az istentelen lárma folyvást mögötte van. Lehetetlen meg nem értenie, hogy őt keresik, mégpedig halálra. Ösztönszerűleg érzi, hogy ami elárulja, az a saját nyoma, azt igyekszik hát eltüntetni. Hajh, ha csak a kölyökkel gyűlt volna meg a baja, annak eszén de könnyen túljárhatna. Átugraná a patakot, a kiskopó hadd maradna ezen az oldalon s hadd veszne meg a kétségbeeséstől, hogy már egy csöpp szimat sincs. De jaj, ketten vannak s a vént nem lehet lefőzni. Az, ha nyomot veszít, jól tudja, hogy nem nyelte el a nyulat a föld, hanem hogy cselt vetett a szegény hosszúfülű az ő ellenségeinek. Nagyot ugrott oldalt, egy helyből, azután még egyet, meg még egyet, jó mesze hadd essék egyik ugrás a másiktól, így bomlik meg a kopó. Az egész erdő zeng a lármás hajtástól, ami a nyomorult nyúlfi bőrére folyik. A kopók fölött mátyásmadarak riadoznak; recsegő károgással szidják őket; mondogatják, kiabálják: „ni-ni, itt vannak! Itt futnak, hogy az ördög vigye el őket!”… - Mintha a csaholás nem árulná el eléggé, merre visz a hóhéros kergetőzés! Az erdő lakóit ugyancsak nyugtalanítja ez a szokatlan harci zaj. A rókák vénje mozdulatlanul figyel földalatti vackában; dehogy jönne ki biztos várából! Eleget volt része efféle szorongattatásban s úgy ösmeri a kopót, hogy akár maga mer a hajtás nyomán kullogni a csahos kopó után.
Az üldözött nyúl mindent megpróbál, amit nyúlésszel lehet megpróbálni. Kétségbeesett futását megszakítja s a saját nyomán inal el egy darabon visszafelé; aztán kipattan oldalvást, úgy lohol tovább, surranó, lopódzó ugrásokkal. Mit bánja azt most Morgó. Amint zavarba jön: „köröz”. Régi, de biztos módszer. Rá kell akadnia így a kiugrás pontjára s az új nyomvonalra. A nyugtot nem lelő nyúl zsibbadt inakkal hordja tovább az irháját, amíg csak ki nem merül, meg nem bénul, össze nem roskad, meg nem dermed.
Kérlelhetetlen sors ez. A Morgó-féle kopókat nem lehet lerázni; hiába ugrik előttük más vad, legföljebb „szemre” hajtják, addig tudniillik, amíg látják. Azután visszatérnek régi szerelmükhöz, akit ez a nagy hűség és szörnyű állandóság a halálba üldöz.
Órákig hajtani az egyszer fölvert vadat; mi az a jó kopónak? Akár egész nap és egész éjjel bírja ezt a munkát. A rémüldöző vad sokkal hamarabb kidől, kimerül; utoljára már nem is furfangoskodik, csak fut-fut, amíg bírja. Nagy sokára elhallgat a hajtás az erdő valamely félreeső pontján. Akkorra a vén Morgó megint egyedül van. A kölyök lemaradt mellőle, minthogy időközben új vadat hajtott „szemre”. A megdermedt nyúl mellett mért zajongana most már a vén kopó? Mialatt hozzáfog a kissé szabálytalan boncoláshoz: hallgatja, hogyan üvölt a kölyök, akinek most már nincs iránytűje, minthogy csöndes az erdő, kopóhang nem cseng benne. De meg a nyomot is végképp elvesztette.
Üvölthet, ahogy tetszik; Morgó nem folytatja a leckét. Mára elég volt, s ami most következik, a hóhérlakoma, ahhoz lecke nélkül is majd ért a kölyök, ha el tudja nyomni az agyonhajszolt vadat.
Mit van mit tennie? – mármint a kölyöknek, - fölkerekedik s toronyiránt vágtat az erdőből kifelé, mert nem állja sokáig a nagy egyedüliséget. Szerencsésen ráakad a lókertre, ahol ráösmer a világra s ez visszaadja a bátorságát. Egy kóborló macska kerül az útjába, annak meredező szőrrel megy neki, s úgy kapja derékon, hogy a beste-fajzat végképpen elkésik a védekezéssel.
Hörgés, marakodás és végül a kimúló áldozat meggyomrozása következik ezután. Az egész műveletből nyilvánvaló, hogy igazi telivér, „Morgó-fajzat” a kölyök. Nagyon tehetséges, ámbár néhány leckére még rászorul.
Addig-addig fojtogatja a hidegülő macskát, amíg egyszer csak megpillantja Morgót, aki a manó tudja, hogyan terem itt olyan egyszerre. No ’iszen van öröm! A kölyök lelkendezve szegődik a vénhez s csodálkozva nézi, milyen gömbölyűvé dagadt a horpasza. A szája környéke meg csupa nyúlszőr…
- Ajha, apó, de jól mulathattál, - vakkantja a kölyök, és végignyalja az öreg kopó nyúlvéres száját.
Morgó kelletlenül, restül húzódozik a nagy bizalmasság elől s egy hangot sem szól, csak döcög lassan haza.
A kölyök követi.

Új Idők 1904.