Téli holdvilágnál (2008 december)

Odakint mélységes csend van.
A téli éjszaka némasága és fagya egyformán dermeszt. Bűbájos fehérség lep el mindent; a hó mintha örökre itt akarna maradni, úgy megfekszi a földet, a fát, a házat.
Ebből a nyugalmas, a halál erősségét hirdető fehérségből végtelenül finom fény sugárzik.
A rengeteg hó csillog-villog a holdvilágnál. S a hold udvara felől oszló köd terjed, amiben egybeolvad az ég meg a föld, a fehér fény mintha egyformán szűrődne felülről lefelé s alulról felfelé.
A téli holdvilág nem remeg, mint a nyári felhők közt bujdosó.
A nyári holdvilág az ég kalandora, aki mintha titkos utjait tervszerűen járná s vágynék rá, hogy felhőköpenyébe takarózva surranhasson át a kék mezőkön. A téli holdvilág más.
Igazi halott az. Világító emlék. Üresnek tetsző fény, amely mintha üstökösök elhullott kévéiből volna összegöngyölítve.
A hó felett gyengéden úszik valami lehelet. Abból reggelre zúzmara lesz. A holdvilág változatlan, jéghideg arccal néz le a magasból s meredt tekintete mindenüvé elér.

*

Az erdészház ablakának a felső részén besüt a holdvilág; az alsó üvegtáblát függöny fedi. Halk mozgás nesze támad a szobában, ahol nem szükséges világot gyújtani; eleget látni a nélkül is.
A mozgolódásra felrezzen valaki.
- Mátyás, az istenért! Mit akarsz? Hova készülsz?
A kászálódó ember megcirógatja az álmából riadt asszonyt.
- Aludj békén; mondj egy Miatyánkot és megkönnyebbülsz.
Ugyanaz a jelenet, talán már századszor. Ugyanaz a kétségbeesett kérdés: - „Mátyás, hova készülsz?” – Pedig jól tudja már azt a szegény asszony. De éppen azért aggódik és reszket. Azért riadozik. Azért van szüksége a Miatyánkra.
A Hold besüt a kis szobába, s derengő világítással mutogatja meg, mi van ott.
Először is egy ember, aki gyors kézzel kapkodja magára a ruháját, mint akinek sietős a dolga. Azután az aggódó, gyötrődő asszony, aki félig felöltözve feküdt az imént az egyik ágyon, de azóta talpon van, s a gyorsforralóval bajlódik. És végül – egy bölcső. Abban jóízűen szuszog egy apró legény.
Most mindnyájan hallgatnak.
Csak az asszony sóhajt egyet-egyet, azt is csak elfojtva. Sietve siet, hogy amire az ura elkészül, odanyújthassa neki a csésze meleg teát.
Az ember szelíden dorgálja: Ej-ej, feleségem, ellehettem volna a teád nélkül is. – De azért szürcsöli, megissza. Jól is esik neki. Megszokta már.
Ugyanígy van mindig. Akárhogy ügyel az ember és óvatoskodik: az asszony megérzi, észreveszi, kitalálja este, hogy lesz valami az éjjel. Amikor a ház körül a legnagyobb a csend: az ura fölkél, mintha láthatatlan kéz keltené, s megy ki, a kietlen éjszakába, a még kietlenebb erdők magányába.
Ettől eltéríteni, erről lekönyörögni nem lehet. Nemcsak a kötelesség, hanem a szenvedély is kergeti kifelé. Az asszony mennyit sír emiatt! Mennyit kérte összetett kézzel, hogy ne vágjon neki minduntalan a veszedelemnek.! Nem a vadállat veszélyes ilyenkor, hanem az emberállat. Az, akit az ura éppen ilyenkor keres, az éj titkos némaságában, az éjféli csendben, amikor a vadorzó a legnagyobb biztonságban gondolja magát.
Az erdész kicsit hamarabb fekszik le ilyenkor. Máskor nem siet úgy. Eljátszogat a kis emberrel, aki a szakállába markol s nagyokat visít hozzá. Mama alig tudja őket ráncba szedni, olyan lármát csapnak. A nagy ember is gyermekké válik; összebújnak, hancúroznak, lármáznak, kacagnak, birkóznak. S mindig a nagy ember a gyengébb.
De amikor a gyerek se kell: az asszony tudja, mi lesz. Az ember elalszik; ő meg ébren marad. Csakúgy ruhástól dől le, hogy készen legyen, amint szükség van rá. És mégis, amint a mozgás, moszatolás megkezdődik: első ijedt, kétségbeesett szava:
- Mátyás, az Istenért, mit akarsz?
Mit akar!… Mintha tőle függne. Mintha egyáltalában bizonyos volna a Földön valami. Az erdő sötétjében ezer fa mögött ezer halál leselkedhet rá, s ezt jól tudja ő is, az asszony is.
A nagy bizonytalanságban egyetlenegy vigasztalója van a szegény erdésznek: a Miatyánk.

*

Néz-néz a távozó ura után. Hallgatja, hogy ropog lépése alatt a hó, s attól úgy kétségbeesik. Miért van egyáltalában nesze a lépésnek? Miért nincs minden este szűzhóhullás, ami elfogná a legkisebb zajt is? S amin úgy lehetne járni, ahogy a pillangó jár a virág bársonyszirmán.
Az ember halad tovább. Jól ismert utakat jár. Nappal és éjszaka, esti és hajnali szürkületkor egyaránt végiglépdelte már ezt az ösvényt. Tulajdonképpen ösvény sincsen, csak hó. Gyönyörű fehér hó, amelynek a világító szűzlapja beszél.
Csakugyan esett egy kevés új hó. Éppen elég arra, hogy befedje a régi nyomot s megmutassa az újat. Az ösvény is ott vonul alatta; más meg se látná, észre se venné.
A téli holdvilág süt és dermeszt. Az éj kísértete messziről feketéllik a havon ebben a nagy világosságban. Nem szabad most fedetlenül hagynia magát. Amint az erdőt eléri, a fák alá húzódik; ott vonul tovább a fekete árnyékban, s a hiúz szemével ügyel ezer jelre.
A nagy fák még lombtalanul is úgy borulnak össze, hogy hólabdával rakott gallyaikkal, meg kolosszus testükkel árnyékot tartanak. Hát még a fenyves, ahol a sötét, zöld sátor örökös.
A tűszilánkok közé most még sokkalta nehezebben furakodhat a sugár, mint ha nem nehezedne a hajlott ágra vastagon a hó!
De odakint, túl a fák határán, csak annál tisztábban látni mindent. Az erdő mellett húzódó nyomokat; azokat is, amelyek ide bevezetnek.
A magányos ember mögött egy állat lépdel. Egy automata lény, amelyet a gazdája legkisebb mozdulata is úgy kormányoz, mintha villanyos összeköttetés volna köztük.
Ez a lény egy szálkásszőrű vizsla. Egy csúf, de okos állat. Tüskés, foltos, egészében deres szőre úgy borzolódik, mint a vadkan sörtéje. Azon át nem hatol a hideg. Arról a bokrok leszakadó hava anélkül pereg le, hogy a kutya csak megrázná magát. Nem volna jó ide a finnyás kísérő, amelyik didereg, vacog, nyafkál, amelyik minduntalan meg-megrázkódik, izgul, liheg. Ide a megtestesült nyugalom és önfeláldozás kell. S ez a „szálkásszőrű” ilyen. Csak eggyel törődik: nem parancsol-e vele a gazdája. A szeme folyvást rajta. Figyeli, hogyan lép; nem int-e hátra: nem hallott-e olyan pisszenést, amely halkabb a szitakötő szárnyrebbenésénél.
Ha a gazdája megáll, ő is megáll. Ha a gazdája indul, ő is indul. Jól tudja, mikor lépeget gond nélkül az erdész, s akkor ő veszi át a fáradhatatlan figyelő szerepét. Ahol a szeme s a füle semmit sem mond neki: ott száz őrszem éberségével van résen az orra. A legkisebb gyanús jelre elébe oson a gazdájának, akit máskor csak hűségesen követ. Ez annyit jelent: „vigyázz!” S az erdész abból, ahogy a kutyája jelez: tudja, vajon vadról van-e szó, vagy valami rosszabbról.
Ha embert érez a kutya, akkor a farkát a lába közé csapja s úgy kuporodik le, mintha bújnék, vagy mintha ugrásra készülne. Hangot nem ad: félelmet nem ismer: vár. Várni mesésen tud. Van egy szisszenése az erdésznek, amire ledobban, elnyúlik, megmered, úgy marad mozdulatlanul, órákig is, ha kell. És van egy cuppanó hang, aminek a hallatára még a medvét is megtámadná, hang nélkül, elszántan, halálmegvetéssel.
Ahányszor éjjeli kirándulásra megy az erdész; a felesége mindig beszélget ezzel a kutyával.
- El ne hagyd a gazdádat! Védd meg az uradat!
A hű állat csak néz rá, és egy kicsit csóválja a farkát. Azután megy az ura után.
Ilyen társ nélkül szívszorongató volna a kóborlás odakint, téli holdvilágnál.

*

Az erdész lesi a nyomokat, amelyek körülötte vezetnek. Nem a vadakkal törődik; azt még a téli hold is csak közelről tudná megmutatni. Egy ponton végre feltűnik valami, ami érdekelni kezdi. Széles, lapos bemélyedés, egyenletes távolságra, szorosan a fák mellett bujkáló kanyargással.
Ezek bocskornyomok!
Az erdész a szálkásszőrűt lesi. Az nyugodtan, közönyösen megy el a nyom mellett. Bizonyos hát, hogy régi nyom az. Itt a fák védelmében, a csekély új hó nem lepte el.
Az éj kísértetei óvatosan lopódznak tovább.
A Hold süt, s az erdő hangtalan magányában minden kis neszt észre lehet venni. Ha egy száraz gally halk roppanással válik le törzséről: ha a fenyves valamelyik túlterhelt ágáról lecsúszik egy lapátra való hó; ha az összekuporodott bokrok egyik ága rugalmasan pattan a helyére. Azt az ágat valami, nagy valaki, félretolta, amikor a bokrok közt átvergődött.
Keskenyen húzódik a fák közt egy fehér szalag; hófödte lapályos medence az. Nyaranta pompás erdei legelő. Most sivár üresség. Legmélyebb pontjain valamikor patak csörgedezett. Most befagyott s mormoló hangja teljesen elnémult. A téli Hold oda is bekukkant, s ahol egy tenyérnyi tiszta jeget talál: annak a tükrében nézegeti magát.
Az erdész megkétszerezi itt a figyelmét.
A legjobb vadváltó ez, itt a határ a szomszédságban: minden vadorzó e tájt van lesben, ha szerét teheti.
Itt a lövés dörejét elfogja a meredek domboldal. Itt már kezdődik a mély sűrűség, ahol se vadat, se embert nem lehet üldözni.
Itt feketéllik a kopasz fejű tölgynél az intő jel, a korhadt kereszt; egy szomorú emlék tanúsága. Valakit lelőttek a vadorzók ehelyütt.
A szálkásszőrű előresurran… Farkát behúzta. Elnyúlik, mint a menyét.
(Ohó!!…)
Egy teljes percig mélységes némaság.
Az erdész mozdulatlanul áll s nesz nélkül csúsztatja le válláról a puskát. Szeme mindent átkutat, amit elér. Az erdő fái mögé kandít; a bokrok alakját lesi: nincs-e rajtuk valami természetellenes.
A szarvasok boglyájáig semmi.
A medencés lapály mellett, a sűrű fiatalosban van a szarvasok boglyája. Csupa felséges lóhere-széna. Szigorú télen a koplaló vad életmentője.
A szálkásszőrű megkapja a jelet s hason csúszva indul. Egyenesen neki annak a boglyának.
Az erdész semmit se lát; de a kutyájában bízik. Az soha meg nem csalta.
Sehol semmi; még egy áruló nyom se. Pedig már ki kellett lépni a világosságra, ami elég nagy baj. Aki a sűrűben lapul, az ide jól láthat. De a sűrűség mindent elrejt.
A kutya mereven lapul, folyvást jelez.
Nincs mit gondolkozni. Hiszen van itt még valaki, akiben bízni kell. Nem az erdész, ő most a teljes világításban tehetetlen. Hanem a jó Isten.
Előre, előre!
A szálkásszőrű úgy sunyít neki a boglyának, mintha gyorsaságával akarna ott lepni valakit.
Az erdész szíve dobog. Bizonyos, hogy a boglya táján van a láthatatlan veszély, talán oda fúrta be magát valamelyik a hiénák közül, s ott lesi a szarvast.
Aki a másikat előbb észreveszi, azé az élet, azé minden.
A másiké? Talán a halál, az örök eltűnés. Vagy rabság.
A meggyorsult lépésektől jobban ropog a hó. Az erdész tudja, hogy az is baj. Most már lihegve fut; most már csak a gyorsasága segíti, hogy gyanútlant lepjen meg.
Éles dördülés morajlik végig az erdőn, ebben a pillanatban. Az erdész füle mellett süvítve zúg el a célt tévesztett halál.
A boglya teteje megéled, s valami lehemperedik róla, aztán talpra ugrik s vágtatni kezd.
Az erdész megismeri a téli Hold remek világításában. A sánta Gyorák, a környék legveszedelmesebb vadorzója.
A „szálkásszőrű” parancsot se vár; némán rohan a gazember után, s úgy rántja le, mintha sebzett róka volna.
Két perc múlva vaskarperec van Gyorák csuklóján s vékony lánc a nyakán, amin ha egyet rántana az erdész, hanyatt buktatná vele akár a legerősebb embert is.
Egy felesleges szó sem esik.
A vadorzó szuszog, fúj, de hallgat.
Az erdész meglöki: „Előre!”
Mennek a boglya felé, vissza. Ott az erdész megáll, körülnéz, vizsgálódik. Egy ágbogas fiatal juhar van a boglyához támasztva. Azon ment fel Gyorák; úgy várta az aljba az óvatos szarvast.
Az erdész csak erre kíváncsi.
Mennek tovább, haza.
A szálkásszőrű megint ott lépdel hátul és lesi, figyeli, nem parancsol-e valamit az ura.
Ő az egyetlen, aki az egész ügyet befejezettnek veszi, s egy cseppet sem izgul.