Havas erdő
2009 január

Az igazi télnek a hó adja meg a díszét; de ez a dísz sehol sem olyan csudálatosan szép, mint az erdőben, amikor ott mindent ellep a nagyszerű dermedt fehérség, amely beborít fát és bokrot, tisztást és szakadékot, völgyet és ormot, mindent. Az új hó vastagon rakódik az ágakra, s ahol fonnyadt lombra, vagy fenyves örökzöldre hull, azt lágyan hinti meg ragyogón csillámos hóhabokkal.

Az erdő ilyenkor még a nyár zöld pompájával is versenyre kél; hát még akkor, ha a hó lepereg és helyét zúzmara foglalja el! Tündéribb kép nincs, mint aminőt a zúzmarás erdő mutat, amikor minden gallyacskán, kórón, és fűszálon fantasztikus jegecedéssel fehérlik a tél tobzódó képzeletének jégvirágos dísze. Mintha az egész erdő egyszerre virulna parányi habvirággal. Mintha tele volna rakva gyémántmorzsákból készült ékszerekkel, amelyek leheletfinoman vannak összeróva jégtükrökből, zúzmarává sűrűsödött ködök fodraiból.

Az ilyen erdőt a némasága még titkosabbá teszi.
Télen az erdőnek sokkal kevesebb hangja van, mint az év többi szakában. Tavasszal és nyáron sok a muzsika az erdőben, de a szerelmes madár őszre már elhallgat: - csöndesedik az erdő, amíg csak a tél minden dalos hangot el nem némít. Egy-egy feketerigó riadtan sikkant; az őszapókák (egy cinkefaj) halkan pörcögve hívják egymást; egy kis ökörszem surrog a havas dőlt fa alján a bokrok közé…nagy ritkán a szürke varjú erős érces károgása hallik… - itt-ott halk harkálykopácsolás; - mindez csak elvétve, ami szinte még teljesebbé teszi a rákövetkező nagy csend hangulatát…A fácánkakast felveri a sunyin vadászó róka, amely ilyenkor korán indul esti cserkészetére; a díszes zománcos szép madár robajló felszállásakor ijedt rikoltó kakatolást hallat, és tovaúszik a csipősen hideg levegőben… Éjszaka pedig, valahol az igazi vadonerdőben, felleng a farkas kísérteties ordítása, amely üvöltés is, bőgés is, és vontatott jajgatásával megborzongatja a félénk ember hátgerincét…

Hang minél kevesebb van, - de egy erdő néma beszéde mégis mindent elárul annak, aki érti. Ez a némabeszéd a nyomokból szól hozzánk teljes világossággal, csak látó szemmel kell keresnünk az értelmét. A hó kitűnő nyomtartó s az erdő lakói minden lépésöket rárajzolják. Ezzel el is árulják: hol-merre jártak; sőt gyakran azt is, hogy miben főtt a fejök, mit cselekedtek, milyen hangulatban voltak; - lassan lépkedtek-e, siettek-e, futottak-e, többen voltak-e együtt, vagy magánosan bolyongtak-e. Gyakran még azt is elmondják a nyomok, hogy fiatal volt-e a nyomot hagyó erdőlakó, vagy nagykorú, vagy talán éppen öreg; azt is megtudhatjuk a nyomból bizonyos esetekben, hogy hím állat járt-e arra, vagy nőstény; erős volt-e, vagy gyönge; kövér volt-e, vagy sovány; nyugodt volt-e, vagy izgatott; beteg (sebzett) volt-e, vagy egészséges. Néha egész történeteket lehet kiolvasni a nyomokból, és jelekből, amikor például valamely ragadozó állat véres bűnének a színhelye tárul fel előttünk.

A néma erdő beszédének a tanulmányozása olyan élvezet, amely mindenkit vonzhat; a természetimádó, meg a vadász pedig el sem lehet nélküle. S ezt a tanulmányt semmi sem teszi annyira lehetővé, mint a hó, amíg tudniillik nem túlságosan fagyos-kérges, mert az apró szironyos hómorzsák nem tartják eléggé a nyomok körvonalát, ellenben az olvadt hó a nyomokat hamar szétválasztja, de új havon, szűzhavon, minden nyom a legtökéletesebben árulkodik, beszél és magyaráz. A havon tipegő sármány, az átfutó fácán, sőt még az egér is, épp oly könnyen olvashatóan árulja el magát, mint a baktató, vagy szökő nyúl, meg a kullogó, vagy futó róka, vagy az őz, a vaddisznó, a szarvas, meg az erdőben, - de egyáltalában a havon bárhol – megforduló istenteremtménye, legyen ez maga az ember, aki esetleg mint vadorzó jár valahol a tilosban, de a nyomai, és az utána maradt jelek elmondják, hogy hol volt, merre ment, sőt azt is, hogy mit művelt.
De a lábnyomokon kívül vannak még más ilyen beszédes jelek is. Például a vadak fekvésének a nyomai a havon. Az úgynevezett ágyások és vackok. Emitt nyúl vájta volt be magát a hóba, és lyuk maradt a helyén, amikor tovább ment. Amott őzfekvés horpadása ötlik a szemünkbe a havas, aszott füvön… Rábukkanunk a vaddisznó túrására, amely árkokat vájva a hóban, veti fel az alatta levő harasztot, és földet…A vadszederbokrok zöld levelei le vannak csipegetve: ott a havon látható csapa tanúsága szerint szarvas lakomázott. A fiatal sudarfa kérge ember-magaság fölött le van hántva: ott erős szarvasbika nyúlt fel magasra, és a csersavas háncsrostokat levásta… Emitt véres a hó, és nyúlszőr – esetleg fácántoll-hulladékok mondják el, hogy a nyomát itt hagyott rókának sikerült ravasz vadászata… Kis tenyérnyomok vezetnek egy vén fáig, s ott megszakadnak; arra a fára nyest – vagy talán nyuszt – mászott fel; most is benne van az odvában, ha ugyan fáról-fára átugorva, a magasban el nem illant azóta, de ezt elárulják a vonulása irányában lepotyogó ágkéreg-morzsák, sőt a levert hó foltosan lehulló csomócskái is.

Mindezzel csak mutatóképpen akartunk szolgálni olvasóinknak arról, hogy hogyan beszél a néma erdő azok számára, akik ezt a beszédet meg bírják érteni. Maga az egész némabeszéd tulajdonképpen nagy tanulmánnyal járó klasszikus nyelvtudomány, amelynek alapos megösmerése évtizedek folytonos megfigyelése nélkül el sem képzelhető. De aki megtanulta, az előtt az erdőnek, - a földi nagy természet legértékesebb, és legváltozatosabb részének, - alig lehet titka.
Ez a csodálatos némabeszéd mindig, és mindenütt „látható” tulajdonképpen, tehát nyáron is, amikor a nyomok és jelek, új meg új tanulságokkal gazdagon tűnnek elénk s részben egészen mások is lehetnek, mint télen. – De mégis a tél csendje, és kietlensége adja meg legkönnyebb alkalmát az erdő ilyen néma beszédének a megértésére.
Éppen csak hó kell hozzá. Szép fehér szűzhó, amely minden érintés emlékét megőrzi.

Új Idők 1922. I.