KIrándulás az Isten háta mögé
2009 február

A Dévér meghimbálja karcsú, halformájú testét az öreg Duna hátán s nagy kanyarodással fordul be a Vág fodros, zátonyos vízébe.
A Dévér egy kis, hét vagy nyolc személyre való csavargőzös, amelynek a tulajdonosa, kapitánya és kormányosa egy személyben Feszty Árpád. A hajócska orra vígan furakodik előre, nemzeti zászlait lengeti a májusi szél, a két lóerejű játékgépecske nagy kotyogással zsörtölődik, pöfög, szuszog előttünk a fedélzet közepén, mi pedig a hajófarban palackbatteriával körülvéve éltetjük a gazdát, a májust, a Vág vízét, a mögöttünk elmaradó Komáromot, az eget, a földet, mindent.
Ilyen az, mikor a friss levegőre szabadult nagyvárosi ember nem fér a bőrébe. Kingyesre igyekszünk, egy bűvös boszorkánykörrel övezett pusztára, ahova Gárdonyi Géza, Pósa Lajos, meg Lányi Géza (a Népszínház főfőcimbalmosa) a múlt év szeptember havában csak hét napon s hét éjszakán át szakadatlanul tartó kóborlás, tévelygés és sárkánytorkában hányattatás után jutott el, mialatt tizenötször borult bele árkokba, kopolyákba a kocsijok: persze a mikor ők is benne ültek.
Mi bizony okoltunk ezen a a Stanley-féle hírhedt expedíción. Ki akartuk kerülni a kingyesi mocsarakat, ahol szekérrúd vastagságú piócák leskelődnek az odatévedő gyermekköltőkre, hogy véröket szívják. Keleti kényelemmel igyekeztünk az ígéret földjére, ahol étel ital nagy bőségében legjobb dolguk a szájtátóknak vagyon. Feszty Árpád, Kingyes örökös ura, és legfőbb mindenegyébje, maga szállított bennünket végig a Vágon az ő saját kis propellerén. Mikor Komárom alól elindultunk, megnézte az óráját s egy admirális nyugalmával és biztonságával imigyen szólott:
- Fiúk, most egy negyedötre; ha jó szelünk lesz és vihart nem kapunk, hét óra harminc perc és negyvenkét másodperckor kikötünk a kingyesi öbölben.

Összecsendültek a poharak s megdagadoztak a szívek. Ez már beszéd! Hét óra harminc perc. Gárdonyiék éjjel féltizenegykor érkeztek meg annak idején, mint Lázárok és invalidusok; minket ellenben a dal szárnyain röpít oda vacsora idejére ez a kotyogó propeller.
Jó itt ezen az édes kis hajón, amely olyan szófogadóan kanyarog a szeszélyes folyón; vitorlavászon-ernyő fogja el tőlünk a napot, de a ragyogást, a meleg sugarat, a napfürdőt mohón kívánjuk; alig akaródzik egy helyben ülnünk. Hol egyikünk, hol másikunk szalad ki a hajó elejére, s ott pördül-fordul a világ minden tájéka felé; hadd falhassa tekintetével a zöldellő síkságot, a part sűrű füzeseit, a csillogó vízzel kacérkodó halászmadarat. A Vág medre százszor is kiszélesedik, meg összeszorul utunk során; lassan sodrítja le magával a tót tutajokat s azokkal a sok-sok fehér deszkát; Szvapotluk nyírt bajuszú unokái szalmacsóvákat gyújtogatnak a tiszteletünkre, mi pedig megéljenezzük őket is amint elsuhanunk mellettük a vízen.

Édes kis magyar vizem! Milyen békésen fekszed meg most ágyad puhaságát, pedig hej, de nagyon haragos tudsz lenni, ha a szabadság szenvedélye sokáig küzd benned rabságod érzetével! Magyar vagy minden ízben; hírtelen haragod és gyors lecsillapodásod a miénknek vall, hűs kebledből mintha édes tejjel kínálnál bennünket, olyan csillapító az italod; boldogan nyúlok le hozzád, hogy megsimogassalak s a mint egy kis hullámod könyökömig szalad: olybá veszem, hogy akkor megcsókoltál.
Órák telnének így s az idők múlását észre se venném. De megriasztanak álmodozásomban. A gépben valami hiba esett, pöfögése gyöngül, lélegzete rohamosan fogy; a hajó mindjárt megáll. Pedig a gőz feszereje nem csillapodott inkább növekszik; a gőzóra mutatója túl van egy számmal a hatóságilag engedélyezett erőmértéken.
A kapitány felugrik ültéből s odakiált a gépésznek: -hamar, kihúzni a tüzet a fűtőből! Friss vizet a kazánba! Maga ezalatt nekiugrik a szellentyűknek s szabadjára kezdi a gőzünket ereszteni.
- Mi baj kapitány? - Riadozunk.
- Félre az útból, fiúk! Egy szempillantás az élet; ha nem szedjük össze az eszünket, robbanunk!
Ijedt alakok rohannak a hajócska orrába, hátul a kiömlő gőz vastag, forró, felhőbe burkolja Dankó Pistát, a cigányunkat; az istenadta egy darabig csak fől, sül, de aztán egyet gondol, s úgy tesz mint a strucc: eldugja a fejét a veszedelem elől, legalább ne lássa közelgő halálát. Kinyújtja a nyakát a vitorlavászon alól a víz felé; ami belől maradt, abba ám hadd csapjon bele az istennyila, ha már nem lehet kikerülni. Úgy rémlik, mintha ugrani készülne, pedig öt perccel ezelőtt még azon sírt, hogy olyan a teste a vízben, mint az ólom, két ölnyire se tudna elúszni.
- Cigány nem hal a vízbe! - vigasztaltuk, de most magunknak is vigasztalóra lett volna szükségünk.

Na, Pósa Lajos, meg vagy bosszulva; akik mulattunk tragikomédiádon, amit kingyesi utadban éltél át, most magunk vagyunk a pácban. Kár, hogy olyan rövid ideig tart a baj; hisz mire időnk lenne igazán megijedni, már meg is menekültünk. Tudniillik elfogyott a gőz, nincs ami robbantson, várni kell, míg új tüdőt növel magának a gép, addig meg is leli benne a gépész a hibát s megigazgatja.
Milyen jó ürügy az ivásra ez a szerencsés megszabadulás!
Tovább-tovább! Csak el a messzeségbe, bele az alkonyatba, amely csudás egével isteni panorámákat mutat nekünk. Folyvást méregetjük, csáklyázzuk a vizet, mégis megesik, hogy zátonyra kerülünk, mert ezt a bolondos Vágot, nehéz kiismerni. De az apró kalamitások csak növelik a kirándulás érdekességét, így egy pillanatra se lankad éberségünk.
Ah, mennyi gyönyör van abban a képben, ami környez! A víz színét söprő fűzfalombok, a parti erdők aljának a felséges nyugalma, perspektívája! Belátni messze a fák mögé; a rezgő nyár hatalmas; kövér óriássá fejlődik ebben az örökké locsolt televényben, s amint százával, ezrével álldogál egymás mellett: folyvást susogó lombja egy másik zöld folyóként hullámzik odafent; lent, mélyen a vízben, az erdő fekete árnyékképe látszik, furcsa merevséggel, mintha tökéletlenül lenne kifaragva fából.
Hát még az esti hangulat milyen misztikus, soha meg nem unható itt.

A táj körvonalait még tisztán látni ugyan, de életet most már csak a mozgó víz mutat. Hajónk zakatol, de mi mintha állnánk; a víz jön szemközt velünk s hozza part felől az úszó madárhoz hasonló habfoszlányokat. Közeledünk a révhez, ahol kifeszített drótkötél zárja el előlünk az utat; ott csak nagyon óvatosan szabad haladnunk, fel kell tutulni a révészt, hadd emelje meg a kötelet; ha észre nem vesszük az újnyi vékonyságú veszedelmet, nekimehetünk s akkor a kötél lesöpör bennünket a hajóról. Egyikünk a lassan besötétedő éjben ugyancsak lesi ezt a végzetes kötelet. Az ő szemétől függ a többi sorsa. A hajó lassítja haladását, az égen nincs még holdvilág, csak egy pár csillag dereng. Kilencre jár, pedig félnyolcra Kingyesen kellett volna lennünk. Kezdjük már sejteni, hogy az admirális elszámította magát, úgy látszik, mintha féltizenegy előtt aligha jutunk már a megbabonázott kingyesi tanyára.
- Rév!.. vigyázz!
A kötél nincs kifeszítve, de a folyó közepén sötétlik a komp éke, mint egy kútágas. Elmegyünk mellette, ettől fogva bátrabban haladhatunk. A víz egybefolyik az éggel a csalódó szem előtt; mérhetetlen mélységeket mutatnak a visszaverődő felhők képei. Valami tündéri fény tör fel a folyó mélyéből, amit festő ecsetje még soha nem tudott híven visszaadni. Ez már az álmok országából való.
- Tutulj! Hangzik a kapitány parancsa. Az éjszaka csöndjét megriasztja a hajócska messzire hangzó búgása; a mint elhallgat, valahonnan a magasból gémek riognak le rekedten. Ezek az éjjeli vándorok adnak valami hírt az életről, máskülönben mindenütt halotti némaság, csak a szél nyög néha a sötét part irányában, a fák lombja között.

Nemsokára csöndesen, mozdulatlanul libben meg a part mellett a kis propeller, csak a gépész marad rajta őrnek.
A bohémkaraván pedig nekimegy az éjszakának gyalog, hogy megkeresse a boszorkánygyűrűvel övezett tanyát.
Pontban féltizenegy az óra, amikor ráakadunk s megtelepszünk a martosi mintára berendezett házikó földes szobájában. Tehát mi sem érhetünk előbb célhoz hajón, mint Pósa Lajos et consortes tengelyen.



Lobogó rőzsetűz mellett hencsergünk egy nagy rakás szalmán; felettünk halványzöld csudafinomságú hálószövedék rezgőnyárfa leveleiből; egy hatalmas templomboltozat, amely áttetsző zöld kristályból van kifaragva. Azon keresztül belátszik hozzánk egy glóriát hirdető kerek fényesség.
Az a holdvilág.
Éjszaka van.
Tavaszi éjszaka a pusztán. Valahol nádasnak kell lenni, mert az imént egy szerelmes nádiveréb szólalt meg álmában, nem messzire innen. A nyirkos fű közt haris bujkál, s recsegő nádisíp-hangjával jelenti magát a párjának.
A tűz lobogása kápráztat, a felszálló vékony füst közt apró pelyhenként hulldogálnak lefelé a megperzselt szúnyogok, éjjeli lepke csapódik arcomhoz, de mire odakapok, már sehol sincsen.

Mondhatatlanul édes ez a világ, ez a levegő; az ember szeretne soha többet el nem menni innen, csak hallgatni azt a mélabús, halk hegedűszót, amivel Dankó Pista facsarja el a szívünket az öröm e mámoros percében.
A húrok sóhajtó sirámát bülbül-madár zokogásának véli a képzelet; felébrednek hallatára az alvó madarak, s félve kérdezik egymást halk pityergéssel: Melyitek énekel olyan gyönyörűen?
A szalmán egy pár boldog ember heverész, akinek ok nélkül is nagyon fáj a szíve, de akinek ez a szívfájás nagyon jólesik; aki sírni-zokogni szeretne, maga se tudja miért; csak azt az egyet érzi, hogy jó volna leborulni a földre és megsúgni ennek a leghívebb, öröktől való édes anyának mindent, ami gyötri.
A vágyak nélkül való boldogság órája volt ez.
Minden beteljesedett most, amire szükségünk volt, hogy ne cseréljünk senkivel se, aki nem részesülhet ebben a mi nagy élvezetünkben.
Pedig semmi különös dolog sem történt. Csak az, hogy ebben a kis magyar pusztaságban olyan nagyon egygyé tudtunk válni, olyan igazán testvérnek éreztük magunkat, akik épp ott voltunk.
Mikor Dankó Pista, úgy reggel hat óra felé, megbotránkozott azon, hogy sehol sem leli a villamos csengőt s nem jelentkezik a pincér, aki szolgálatára álljon; én már kint bolyongtam a Kingyes síkságán. Sipnlusz akkor fordult a másik oldalára s lehunyt szemmel esküdözött, hogy bizony gyönyörű az istenadta májusi reggel itt a pusztán.
Régóta ébren voltak a méhek s a madarak; a vityillónk mögött csakugyan ott találtam egy ívesen elnyúló nádast, ahonnan a forró nyár időszakában vadruca hozza ki a sík vízre gyámoltalan apró fiait s ott tanítgatja őket élelmet keresni a puszta szépséges úrasszonyának a szemeláttára.
Most is röpködött egy pár gácsér a fejletlen sás fölött, de hamar le-lecsapott, elbújt megint a sűrűbe; ott lehettek valahol a tojók a fészkükön.
A boldog madárszerelem korszaka ez. A nádason túl egy kis erdő terül, onnan vadgalamb búgása, gerle gurgulázása rezdül át hozzám; látom is, hogyan száll föl a magasba egy-egy hímecske s szerelmi hevületében megcsapkodja a szárnyát, úgy kering a lomb közt pihenő jérce fölött.
Az egész végtelen mindenséget nem szűnő zsongás tölti be, százféle madárszó; nem is dalolás az; hanem a felgyülemlett vágyak türelmetlen, szaggatott kitörése.

Hallom a kakukk hívogatását, üzengetését; abba beleszól a sárgarigó; látom, mily izgatottan lendül egyik fáról a másikra, mintha egy nagy aranysárga platánlevelet himbálna a szél ide-oda. A banka egyre hup-hup-hupol; a tövisszúró gébics csettegve ül meg egy kiálló gallyon s odacsalogatja párját magához. Sivítve száll el fejem fölött egy bronzvörös vércse, itt a fészke azon az óriás nyárfán, a víz iránt. Fecske, veréb, sármány, ökörszem, cinke csicsereg, cserreg, csiripol, csetteg, - mind a szerelem hangján. De a nádiveréb csapja valamennyi közt a legnagyobb lármát; azt még a szárcsa éles sikkantása se tudja elnyomni.
Elbódultan, a friss levegőtől részegen megyek neki a buja rétnek, de már a századik lépés után pocsogó vízben gázolok. Ah, ez a csalóka, gyönyörű zöld hát csak az ingovány maradéka? Mindegy! Nem térek vissza emiatt az arasznyi víz miatt. Ha a kutyatejfű kövér sárga bokrétái jól érezhetik benne magukat, nekem sem árt, hisz nem vagyok cukorból.

Végigjárom a rétet térdig érő vízben. Aki messziről néz, azt hiszi, virágok hajladoznak meg a lépésem előtt, azokon járok, pedig ez itt a gólyák és a gémek pocsogós szállása; idehúzódnak a forró júliusi és az augusztusi délutánokon, megbújnak a magas sarjúban s hosszú kígyónyakukat arra fordítják, nyújtogatják, ahonnan ember közeledik; a nyirkos réti úton lépést haladó szekér elől minduntalan fölrebben egy-egy ilyen kísértetmadár s megijeszti hírtelen szétterjeszkedő szárnyaival a prüszkölő lovakat. Most még nincsenek itt a gémek, most a családi otthon tartja lekötve őket is; messze van az az idő, amikor nomád életre kelnek fiaikkal együtt s várják a napok rövidülését, meghűlését, a nagy utazás előtt.
Ahogy visszanézek a hallgatag rétről: a reggel ködébe takaródzó tanya éppen kibontakozik az árnyékból. Ragyogó nap süt rá.
Ez hát a boldog visszavonulás rejtett fészke: Kingyes.

Új Idők 1895