Csak vissza-vissza!
2009 április

Csak vissza-vissza!

Itt a március, a felséges kikelet hónapja, a kezdődő tavasz, amikor a rideg szeleket már kezdik felváltani a szellők, a fuvalmak. A tél hiába mérgeskedik, acsarkodik: nem bír már a megújhodással.
A hó olvad; - eső esik helyette; tavaszi eső, amelynek nyomán élet fakad. A márciusi hónak nincs tartóssága, ha szállingózik néha: asszonyok, leányok összegyűjtik, mert a márciusi hóból lesz a legegyszerűbb, legtermészetesebb szépítő víz, amit eltenni szokás, minthogy állítólag meg nem poshad.
A fűvek zsendülnek, megmozdulnak, nőnek. A nap szerelmes melegséggel kezdi csókolgatni a földet és belelopja az újjáébredés izgalmát, gyönyörét.
Az ég szebb, kékebb, mosolygósabb, mint akár a legszebb téli napon.
A téli ég vidámsága az a mosoly, amit a szobrok arcára vés a művész. A tavasz derűje száz változattal ékes és eleven, mint a pajkos asszony beszédes, szép szeme.
Valami, ami rossz és keserves volt, elmúlt. Helyébe jött a vigasztalódás, a reménység és a bizalom; valamibe, ami majd sokkal jobb lesz.
Az ösztönök ébrednek. A természet parancsol. A világ ellenállhatatlanul édes kényszerek uralma alá kerül. Mindent átfog az öröm vágya. A rügy kipattanása várva várt esemény. Az első új zöld a legszebb szín most, amit a szivárványtól el tudott lesni a magamagát szépítgető föld. Ez az új zöld az új életet jelenti, az új erősödést, a nagy diadalt, amit a tavasz vett a legyűrt, elvert télen.
A verőfény itt van s a hírtelen támadó borulat nem ijeszt meg. A felhő is csak a kikelet szövetséges társa, neki kedvez, az ő érdekében jön-megy. A levegő megtelik a zsendülés bűbájos erejű illatával, - a föld szagával, ami a legüdébb minden fiatal lehelet közt. Ezt csak a kikelet hordja szét, hinti el. Amint a meleg tavasz jön: a földillat eltűnik, elszéled, nem lehet többet az egész mindenségben úgy érezni, mint most. Annyira finom, annyira gyöngéd, könnyen megsemmisülő. De most itt van és felpezsdíti a vért, megmozgatja az akaratot, elszáll a végtelenbe és hirdeti a tavaszt.
Hirdeti messzeeső földrészek vándor-lakóinak is; azoknak, akik itt voltak tavaly, itt tanyáztak nálunk, akik a mieink voltak s egyszer csak elkezdtek búsulni, szomorkodni, ijedezni, mert jött az ősz, kopárodott a föld, hervadozott a mező, sárgult-kopaszodott a liget és az erdő.
Elmentek tőlünk; a komor és kegyetlen tél közeledése elkergette valamennyiöket.
Elvonultak, - vándorútra keltek szótalanul, akiknek daluk volt, még azt is feledték, némán utaztak és fájó szívvel.
És most a kikeleti szellő utánok siet s megtelíti a keblöket honvággyal.
Csak vissza-vissza! Erdő és mező vándor lakói, szép szavú lantosok, jertek! Lápok és vizek lármás népei siessetek! Mind akik itt igazán itthon vagytok, akinek ez a világrész kínál családi otthont, nektek való fészkelő helyeket: - csak vissza-vissza!
S a szárnyas vándorok, a költöző madarak megérzik a nagy változást, a szakadatlan hívást és nyugtalan igyekvéssel indulnak neki a nagy útnak, igazi hazájukba, ahol mindnyájok szülőhelye van. Egyiknek a bölcsője lomb közt ringott; a másiké valahol a lenge nádakban, ahol a tündérrózsa virít. A legszerényebbek beérték a zöldernyős barázdákkal, amely fölé a vetés fuvalmas sátra borult.
Ott boldogok voltak, oda is vágyakoznak; - csak vissza-vissza hát!…

*

Most jönnek; - most van a nagyszerű népvándorlás időszaka. Kezdetén a kikeletnek s folyamán a virágdíszbe öltöző tavasznak szakadatlanul érkeznek, jelentkeznek. A csöndes és kihalt mezőkön, a néma erdőkben minden nap múlásával észrevenni egy-egy új jövevényt, „aki” tegnap még ki tudja hol lehetett. Szaporodik a számuk; - kezdik benépesíteni az elhagyott területeket, ahol nélkülök olyan nagy elhatalmasodása volt a sivárságnak.
Jönnek már, mindnyájan, akik a mieink voltak!
Jönnek szegények, aszerint, amint a fejletlen, nagyon is kezdetleges tavasz a megélhetést biztosítja nekik. – Attól is függ; melyik milyen finnyás; mit bír ki az időjárás viszontagságából. Elsők tehát a szívósak, a bátrak, a kemény legények, akiknek kevés is elég és akik szükség esetén könnyen arrább állnak, minthogy kitűnő repülők, s amellett igénytelenek, mint a vándorcigány.
Alig tavaszodik, alig olvad a jég az állóvizek s a mocsarak környékén: már kezdődik ott az egyre fokozódó mozgalmasság. Az erdő szálfái közt is olyan suhogás kél, aminőt már régen nem hallhatott a figyelő fül.
Surrogó röpüléssel jelentkezik valamelyik verőfényes március eleji napon a seregély, és akárhányszor hófoltok vannak még az árnyékot tartó száraz cserlombok alatt, amikor a vén fák koronáján már vadgalamb csipegeti a fagyöngyöt, ez idő szerint majdnem egyetlen táplálékát.
A korai gólyahírnek, a mocsárterületek e ragyogó aranyvirágának alig zsendül a zöldje, maga a virág sehol sincs még, amikor a közelgő apró zsombikos rétek aszott, tavalyi füve közt már meglippen a bibic. Apró, sötét pontokként ülnek egyhelyben az istenadták; fáradtak s a nagy úttól nincs még játékos pajkos kedvök, mint fészkelésök idején, amikor csudás légi tánccal mulattatják egymást.
A kopár tarló gazos részeit még a „zsezse” éhes csapatai keresik fel, amikor már itt van a pacsirta, ez a korán érkező mezei dalnok, akinek annyi vesztére van a türelmetlenség; - hisz, az irgalmatlan utótelet, ravaszul és gonosz módra visszalopódzó zimankót senki úgy meg nem sínyli a hazatérő vándorok között. Ah, de ha jó isten segít és már nincs több foga a zord télnek; a pacsirta egyszersmind az első, aki a legszebb hálaimát zengi, a kéklő égbolt felé emelkedése közben.
Március közepe táján, gyakran korábban is egyszer csak meglátunk valakit, akinek a jövetelével nagy vágyak teljesülése van összekötve. Egy kis világos szürke madár ez, amelynek az öltözete ugyancsak nyárias, maga a kis madár fürge, mint a csík és minden mozdulata negédes, tetszetős, hosszú farktollait kacérul libegteti gyors mozdulatú sétája közben. Ez a barázdabillegető. A vadászok öntudatlan szövetségese. A kis áruló, amely megmondja jöttével, hogy még más valaki is érkezett ám. Valaki, akiért minden vadász-szív rajongva eped. Az erdő titokzatos szép madara, az erdei szalonka ez a vándor.
A „mórsneff” akkorra rendszerint itt van nálunk; - ha nem is tömegesen, de elszórtan. A mocsarak környékén, a nyíltabb pontokon, ahol a nap ereje jobban megbizsergette már a talajt s a férgek, rovarok, giliszták mozgó kedvét fölkeltette: biztosan akadhatunk egy-egy ilyen gyorsröpülésű, csekkentve villanó hosszucsőrűre. Az ő igazi idejök is valamivel későbbre esik, március végére, április elejére, amikor javában folyik a nagy átvonulás és némely napon százával akad rájok az ember. Az erdei sneff sohasem ilyen tömeges. Sokkal arisztokratább; fölrebbenésekor hangot sohasem ad. Némán suhan ki a bokrából s rögtön fedezetet keresve tűnik el, szárnya csapását alig hallani.
Amikor a barázdabillegető megjön: ő is itt van. Várja a kimelegedő tavaszt, hogy egy langyos éjszakán tovább vonulhasson a kék hegyek felé, ahová némelykor el sem bír már jutni, olyannyira utoléri párját a korai szerelem következménye: a fészkelés kényszere. De amíg itt van nálunk, addig ő a legérdekesebb, legnemesebb szárnyas vendégünk, akinek a kedvéért, sokszor csupáncsak hogy láthassuk, vagy hogy a szavát halljuk: estét és hajnalt kint töltünk az erdőn.
Mocsári rokonsága egészen más. Azzal viszont a napközi időben bánhatunk el leginkább. Akkor jobban bevár s különben is, amikor az „erdei tündért” a szürkületi égen még elég jól láthatjuk: az alacsonyan röpülő mórsneffet már eltünteti idelent a homály.
Március végén, április elején jön a „doublon”, a legtekintélyesebb mocsári sneff, amelynek a lakása, hazája, tartózkodási helye is különb és szebb, mint másik két mocsári rokonáé. Neki a gólyahír teljes nyitásakor remek palotái vannak a sárga virágsátrak alatt, ámbár a gyors mórsneff meg a néma kis mocsári sneff is meg-megtelepszik az igézetes birodalomban: egyik sem olyan kiváltságos lakója, mint ez a galambröptű szép madár, amelyet mellesleg könnyű prédául ejteni.
Velök körülbelül egyidőben, de a nagy mocsári-sneffnél mindig korábban van itt a hosszúlábú gólya, amelynek fehér-fekete ködmöne szinte zászlósan leng a tavaszi levegőben, amint a rétségre kihúz s valahol a sík rónaságon megül.
Jönnek lassanként a gémek is, a lassúeszű filozófusok, amelyek óraszámra elgunnyasztanak az ér partján és lesik a csőrük elé kerülő gyanútlan halat, hogy egyetlen gyors vágással elkapják, kirántsák a vízből s nagy kapkodással, mohó nyelegetéssel tüntessék el hosszú nyakukon át.
Amikor a nád új zöldje mutatkozik a víz alatt, megjön a szárcsahad is, a fekete cigánynép, amely szórványosan lepi el a messze ellátszó vízi rónaságot s a gyér káka közt ugyancsak fedetlenül bujdos.
Néhol a sekélyes vízparton fehérszürke bakcsóhad tart pihenőt, az is mostanában érkezhetett, sziesztázik mielőtt tovább állna a vízmenti füzesek és nyárasok felé, ahol később sűrű zöld lombsátor közt neveli fiókjait.
Élénkül a világ, érkeznek a vándorragadozók is, a vörös vércse s a lápi ölyvek, amelyek egynémelyike olyan fehéren lendül, mint a sirály. Gyönyörű, könnyed röpüléssel méri végig a rétek világát s néhol kíváncsi pördüléssel fordul vissza, hogy lecsapjon valamire, amit méltónak tart ara, hogy prédájává tegye.
Jönnek mind-mind, vissza. Egyik előbb, másik később, de el nem marad más, csak akit valami nagy baleset, katasztrófa ért.
Érkeznek sorra az éneklők is és elvegyülnek azokkal a rokonaikkal, amelyek hívek maradtak hozzánk a télen át. Ilyen hűséges kis lantosnép a tengelic, a csíz, a pirók, a kenderike, a cinke, a zsezse, a sármány, egynémely rigó, stb. De már a gébicsek, kivéve az itt telelő nagy őrgébicset, mind csak tavasszal jönnek, még pedig elég későn. Sok vándormadár kerül akkorra vissza.
Március legérdekesebb vándorai közül valók a szélkiáltók, a híres szépszavú pólingok, amelyek külön csapatokra osztják magok közt a hímeket s külön a tojókat. A hímek jönnek meg előbb, mintha a szállás-csinálás feladatát vennék magokra. Bekalandozzák a csöndes szikes tavak s alacsony rónavizek táját s csengő, méla szózattal jelzik jöttüket.
Így hívogatják egymást a csapatok, amíg itt nincs a szépnem is, amely nem sokat szokott magára váratni. Akkor kezdődik a nagy udvarlás, a szerelembe fulladás, az őrült párkeresés. Az egész környéken, ahol arravaló vizek fekszik meg a laposokat, cseng a szélkiáltó gyönyörű, bús hívogatása.
Íme nagyjából a márciusi madárvándorlás, a visszakívánkozás első izgalmai, amik kiegészítik és meghozzák az igazi tavaszt, minden változatosságával és szépségével.
Végre március legvégén a „csilp-csalp” füzike is itt van s ezzel befejezte az első tavaszi hónap az ő visszacsalogató feladatát. Akkorra megjött a daru is. Megérkezett a csaláncsúcs és a rozsdafark is, pedig ezek elég kései utasok, akik finnyásak, és nem egykönnyen mernek kalandos útra vállalkozni.
A gyönyörű kis hamvaszöld füzike az utolsó márciusi vándor, aki után már csak az áprilisiak s a még későbbiek következnek.
Amikor ez a lármás kis madár rákezdi az ő egyhangú örömdalát, mert hogy végre viszontlátja régi hazáját: akkorra a nagy tőkelúd kiköltötte a fiait a rejtett lápvilágban s a vadruca is javában párzik az aranyvirágos erek mentén.

Új Idők. 1905. I. (293-5)