Négyen a \"Pósá\"-k közül.
2009 május

Már-már hajnalodott s a Pósa-asztalnál mindössze négyen voltak; a többi "bohém-nép" elszéledt.

A Pósa-asztal ott volt az Orient vendéglőben s néhány évvel ezelőtt országos hírűvé vált azzal, hogy írók, hírlapírók, művészek állandó esti tanyát vertek körülötte. Tollnak, ecsetnek, vésőnek a művészei, valamint a színészek is gyakran fölkeresték. Blaha Lujza serleget adott az asztalnak. A művészgárda tagjain kívül a közélet notabilitásai is ellátogattak oda néha-néha. Kivált ha tréfát találtak ki a jó pajtások; s a rögtönzött mókák, amelyek lelke az örökké vidám és páratlan humorú Sipulusz volt, nagyobb derültséget tudtak kelteni még az étterem idegen asztalai körül is, mint olyik bohózat.

Híre ment a temérdek ötletnek, tréfának, amihez a tagok közül ki-ki úgy járult, ahogy a tehetsége bírta. A Pósa-asztalnál mindig találhatott az ember szórakozást; ámbár volt időnként komoly vita és eszmecsere is bőségesen, amíg valami kacskaringós fordulattal megint a jókedv nem kerekedett felül.
Dankó Pista a Pósa-asztalnál húzta el legújabb nótáit; hegedülni bizony nemigen tudott szegény, de annál jobban meghatotta az embert, ha beteg melléből panaszos hangokat fakasztott, el-eldanolván a saját bús dalait. Lányi Géza cimbalmozott is, hegedült is, aszerint ahogy az alkalom kínálta. Ilyenformán saját külön zenéje volt a Pósa-asztalnak, ami gyakran okozta, hogy a nótakedvelők csak hajnal táján váltak el egymástól.

Akkor is hajnal előtt még együtt voltak négyen: Feszty Árpád volt az egyik, Gárdonyi Géza a másik, Pósa Lajos a harmadik és Lányi Géza a negyedik.
Feszty Árpád tüzes, szinte fékezhetetlen magyar temperamentum. Telivér művész, nemcsak az ecsetje révén, hanem azzal a tulajdonságával is, hogy a lelkesedése gyorsan támadó és mámoros tud lenni; s ilyenkor ragadja magával a világ végéig, az égig; az elkeseredése pedig a pokolig.
Gárdonyi Géza éppen ellentéte. A legcsöndeseb, legszelídebb vérmérséklet a kerek ég alatt. Epéje annyi sincs, mint a sipogó galambfiúnak. Lágy szívű poéta. Semmi jónak el nem rontója. Nemcsak véghetetlen türelmű, hanem szereti is a barátait, a pajtásait, akiknek a kedvéért oda megy ahova azok hívják és velök csinálja, amit azok csinálnak.
Pósa Lajost színről színre ösmeri az ország, annyifelé megfordult száz gyerekünnepen, meg mindenféle irodalmi alkalmakkor is. Őt még annyira sem kell bemutatni, mint a másik hármat. Az ő bozontos feje nélkül mindig hiányos volt nekem a Pósa-asztal. Ha benéztem az Orient vendégszobájának az üveges ajtaján s nem láttam ott az asztalnál az ő Töhötöm-ábrázatát; akárhányszor be sem nyitottam, úgy fordultam vissza.
Lányi Géza alkalmazkodó, hálás házi cigánya volt akkoriban a Pósa-asztalnak; mellesleg a Népszínház fő és egyetlen cimbalmosa. Hovatovább ritkábban jutott márf szerephez, minthogy nagyon hanyatlott a népszínmű csillaga. Lányi talán a világon minden teremtett lény közt Feszty Árpádot szerette legjobban. Ami a vonzalmából még maradt, azt Pósa Lajos és Gárdonyi Géza közt osztotta meg.

El lehet gondolni, mi történt, amikor Feszty Árpád - mondom, úgy hajnal felé - megelégelte a Pósa-asztalt és így szólt: Fiúk, csináljunk valami okosat; gyerünk ki Cinkotára! Vigyünk magunkkal cimbalmot, ott mulassunk tovább! Gárdonyi Géza nyugodtan szítta a szivarját és bólintott, hogy biz' az nagyon jó lesz. Lányi pedig azt mondta örömében: jáj!! és mindjárt hozzá is tette búsan: csakhogy nincs cimbalom.
Cimbalom bizony nem volt, de a mentőeszme csak annál gyorsabban megtermett a Feszty Árpád agyában.
- Hát aztán az is baj? Elmegyünk Schundához és kérünk tőle kölcsön. Neked jó barátod.
Ez Lányinak szólt, aki természetesen rögtön el is volt az eszmétől ragadtatva.
Hamarjában kocsit kerítettek s elmentek hajnalban Schundához. Felzörgették. Valami bolti legényféle nyitott nekik ajtót, aki megmagyarázta, hogy Schunda nincs itthon, a Svábhegyen van, már pedig másnak nincs jussa ahhoz, hogy cimbalmot adjon kölcsön.
- Sebaj, - legyintett Feszty Árpád - kérünk valamelyik kávéházban, ahol cigányok vannak.

Úgy is tettek és sikeresebb volt a próbálkozásuk. Hisz' jó pénzért kölcsön-cimbalmot is lehet kapni; mi több, még cigánytól is. Hanem a "banda" meglehetősen súlyos vinkulumot fűzött a bérleti szerződéshez. Azt, hogy a cimbalmos kísérje a cimbalmát mindenfelé és vigyázzon rá, mint a szeme világára.
- No ez méltányos kívánság - vélekedett Feszty és rászólt a süvölvény-cimbalmosra. - upre, föl a bakra, more!
Persze két kocsi kellett. Feszty beült az egyikbe, melléje Lányi Géza; a másikba Pósa meg Gárdonyi. A cimbalom kikerült a gazdája elé, hadd őrizze a bakon.

Nyár eleje volt, amikor leghosszabbak a napok. Már világosodott. A kocsisok végéghúztak a lovaikon; az urak szinte röpültek Cinkotára.
Olyan hamar odaértek, hogy út közben még elszunyókálni sem érhettek rá. A korcsma-vendéglő előtt állottak meg, ahová Feszty Árpád akkoriban egy-egy sétalovaglása után be szokott térni villásreggelire.
A korcsma még zárva volt. A környéken egy lélek se. Még csak a madarak mozogtak,röpködtek, csiripeltek.
Feszty Árpád megzörgette először az ajtót, azután, hogy ez hiábavalónak bizonyult, az ablakot. Többszörös kopogtatásra végre kinyílt az ablak.
- Mit akarnak? Nem látják, hogy este van, éjjel van, hajnal van? Mit háborgatnak ilyen korán?
- Szegény utasok vagyunk - alázatoskodott Feszty Árpád. - Egy ital borra szeretnénk betérni. Csak egy literkére.

Az ablak becsapódott az orra előtt s belülről dühös morgás hallatszott ki. Árpád úr kétségbeesve zörgetett újra, jókorát csapott az ablakra. Rezgett attól a rozoga ablakfa.
- Jó, jó megyek már! Nyitom már! - dörmögött az előbi keserves hang. S nemsokára nyikogott a kulcs az ajtóban.
A "szegény utasok" bévül kerülhettek. De amikor a korcsmáros - egy álmos izraelita élemedettfi - a cimbalmot meglátta a küszöbön, hamarosan megint csak be akarta csukni az ajtót. Késő volt. Lányi észrevette a veszedelmet s a cimbalom elejéthirtelen betolta a résen, úgy, hogy attól az ajtót betenni nem lehetett.

A korcsmáros tüsszögött, mint a kandúr, ha a farkára lépnek.
- Jól van - morogta, itt van egy liter bor, igyák meg, nem is kell érte semmi; csak pusztuljanak mielőbb. Én megyek, lefekszem. Iszen még éjjel van, hajnal van.
Bánták is azt ők négyen, csak hogy ott volt a bor az asztalaon és a cimbalom is ott volt. Lányi rázendítette. Versenyt csattogott a hajnali madárdallal, ami kívülről behallatszott. A madarak a cimbalomszóra annál vígabban csicseregtek. Jó élet kezdett fejlődni a cinkotai korcsma ivójában.

Egyszercsak, amint Lányi javában veri a cimbalmot, nyílik egy ajtó a belső rész felől és kilép rajta valaki. akinek a láttára a szeme-szája elállt a négy bús magyarnak. Sárga selyemben, kivágott derékban, báli ruhában, fehér vállal, koromfekete hajjal egy gyönyörűséges tündérkisasszony libbent eléjük. Lányi Géza elejtette a cimbalomverőjét és azt mondta: jáj!!
Gárdonyi Géza csöndesen, szótlanul dörgölte a szemét, hogy vajon ébren van-e. Feszty Árpád a fejéhez kapott és elkezdett turkálni az üstöke között, mint akkor szokta, amikor már több benne a nagy érzés, mint a szókészlet. Pósa ámult-bámult, hanem a szeme őnéki is szikrázott, villámlott.
A tündér odament az asztalhoz,szépen köszönt és kitöltötte a poharakba, ami az egy literből még az üvegben volt. Aközben megint nyílt ugyanaz az ajtó és megjelent a küszöbön egy másik efajta égő zsarátnokszemű, éjszaka sörényéből font hajjal; fehérebb volt a válla az elsőénél is, és báli ruhában ez is. A "négyek" szédültek. Lányi már nem is kiáltotta, csak nyögte: jájjj! Feszty, Pósa meg Gárdonyi egymást kereste zavart tekintettel, hogy ugyan nem mondhatná-e meg egyiknek a másik: mi folyik itt?

Az első tündér azután megszólalt.
- Bocsánatot kérünk az édesapánk helyett, aki nem mer kijönni, úgy röstelli, hogy olyan rideg volt az imént. Min az ajtó üvegén át megösmertük Feszty urat, a mi művészünket; mondtuk az apánknak, jaj apus, hogy bánhatott így a finom urakkal! Mindjárt küldött is, hogy tegyük jóvá, amit ő elrontott, hát most itt vagyunk.
Ezt mondván, ment az üres üveggel a söntés felé. És ekkor harmadszor is nyílt a bűvös ajtó, jött a harmadik szépség, a legfiatalabb, a legfehérebb vállú. Holló szárnyaként borította kétfelé fésült haja a fejét. Ez már több volt a soknál. Lányi már nem jajgatott, nem nyögött, hanem úgy belecsapott a cimbalomverővel a cimbalmába, hogy az ellenőr cigány ijedten ugrott le odakint a bakról és beszaladt megnézni, ki rúgta gyomron a féltett hangszerét.

A söntésből hozta az egyik tündér az új litert. A cimbalom csengett, zengett, zúgott; a madarak kívülről szinte bekívánkoztak a zenekarba.
Pósa gyönyörű verset rögtönzött a cinkotai csárdáról,meg a korcsmáros három szép leányáról. Lányi dallamot akart rá hevenyészni, kiszaladt a korcsma elé, nekidőlt egy akácfa derekának, úgy leste az ihletet, amely pajkosan incselkedett vele, de nem akart segíteni neki. Azalatt Gárdonyi kipengetett egy csinos dallamocskát a cimbalmon a Pósa versére. Övé volt a diadal.
A három tündér nem bánta meg, hogy fölvette a báli ruháját, a kivágottat, amelyikből a fehér váll úgy kikívánkozik. Ilyen mulatságuk semmiféle bálban sem kínálkozott volna.

A falu is felébredt és be-betért a korcsmába egy-két pálinkás jó reggelt kívánó alak. A rendes porción kívül a cimbalom is csalogatta őket. Amikor előkeresték rézkrajcárjaikat, hogy majd fizetnek, Feszty intett a "tündér"-nek: ki van fizetve! A pálinkások nagy megelégedéssel vonultak el.
De jött a nyomukban harmadik, negyedik, tizedik. Feszty mindannyiszor intett a korcsmáros kisasszonynak: Föl kell írni a számlára azt is, emezt is, meg amazt is.
Híre ment a dolognak, hogy valami királyfi itatja a népet. A korcsma kilincse egyik kézből a másikba került. Némelyik egész üveggel vitt - olyik már rocskával állított be. Utoljára már nem is mutatták, hogy fizetni próbálnának, ha engednék őket.

Egyszer csak megszólal Gárdonyi:
- Te Árpád, én itt vörös fonálként látok végighúzódni egy bajuszt.
Igaza volt. Egy vörös bajuszú italos már vagy ötödször jelent meg a söntés előtt s új porciót adatott magának. Az egész falu processziót járt a bőkezű királyfi csudájára.
Ki tudja, meddig tartott volna, ha Pósának eszébe nem jut az "Én újságom". Fölkelt, hogy neki már ebből is elég, ő indul szerkeszteni Budapestre. Gárdonyi sem bánta, ha közelebb juthat a jó puha ágyhoz, aminek a hiányát méltán érezhette. Összeszedelőzködtek s az egyik kocsin szépen hazajöttek.

Feszty Árpád ránézett Lányira.
- Na Géza, itt maradtunk árván, már most hova menjünk? Merre van erre a világ vége? Lányi olyasmit felelt rá, hogy jáj! az még messze lehet innen.
- Akkor hát gyerünk át Gödöllőre! Az sokkal közelebb van.
Nyakon csípték a cimbalom gazdáját és földobták a bakra a kocsis mellé; elibe tolták a cimbalmot, azután: gyí te! indultak, mentek, meg sem állottak Gödöllőig.
Onnan valamikor negyednapra kerültek haza, sértetlen cimbalommal, de nekibúsultan, minthogy szín józanok, még csak fáradtak sem voltak.

Megjelent a Súgok valamit című kötetben 1908-ban.