Bandi
2009 június

Elvittük magunkkal Bandit is.
Tizenhat éves volt s idején levőnek tartottuk, hogy felszabadítsuk a gyerekévek nyűge alól, mely olyan keserves az önérzetes fiatalságnak. Egyébiránt Bandival bátran lehetett kivételt tenni; erős, egészséges fiú volt, tagjai hajlékonyak, izmai már a férfiasság jellegével gömbölyödők. Különben nem is tarthatott volna velünk abban a fáradságos mulatságban, amelyre vállalkoztunk.
A Vérerdő szakadékait bújtuk. Csak hárman: az erdész, én, meg Bandi, az erdész fia. Csahos, meg Sintér, a két kopó a kerülő corkáján követett bennünket az erdő széléig, ott a kerülő elvált tőlünk s lement a kutyákkal a Visszhangos völgybe, mely jó félórai gyaloglás volt még tőlünk.
Péter bácsi, a vérfalusi erdész rágyújtott s csöndesen pöfékelve vezetett bennünket a gerinc déli oldalára, ahol a hosszú vágáson, mely a fiatalost a nagy szálerdőtől elválasztja, egész bizonyossággal megjelenik ma az őzbak.
A legszebb őszi nap volt, amilyent az Isten felséges fantáziája csak teremthetett. Szeptember már elmúlt, mindenütt látszott az a sárgapiros verőfény, mely növekvő melankóliával rezdül végig az októberi erdőn. Egy kis beteges halványság, közte a hervadás egy-egy piros foltja a megvörösödő levelek tömegében; a színek átmenete, a zöldnek elhalványodó tarkasága olybá tűnik fel ilyenkor, mintha mosolyogni tanulna a halál.

Egy nagy égerfa nyújtózott azon a ponton, ahol a vágás könyökbe hajlott.
- Bandi, te itt állsz meg. - szólt Péter bácsi halkan, s aztán biztatólag hozzátette; - Nagyon szép hely, én már sok őzet láttam itt. El ne mozdulj, amíg nem hívlak, különben eltévedsz.
A fiú nekitámaszkodott az égerfának s utánunk nézett, amint mi továbbálltunk.
- Magam se bánom, ha már beleszokik, - dörmögte az erdész s vissza-visszanézett a fiára. - Én ebben a korban már valóságos vadászember voltam.
Megint egy forduló következett, ott megállott az öreg.
- Nem akarom a fiút szem elől téveszteni, innen láthatom, itt maradok. Hanem ott lejjebb, a patak felé, a cserbokor elején van a vadnak legjobb váltója, még disznó is akadhat.

Szótlanul váltunk el s nemsokára ott voltam a kitűzött helyen. Valahol a harmadik völgyben, mintha megcsendült volna a kopók éles csaholása.
Hallgattam az erdő halk zúgását, a futó vad nyomán járó kopók koncertjét. Mintha a nagy Nimród nótája csendült volna meg valami csodás zenéjű cimbalom húrjain! Mellettem jobbra-balra keskeny erdei út, helyenként fűvel benőve. Meglátszott a göröngybe vágott kerékcsapáson, hogy hónapokkal ezelőtt járhatott arra egy ölfát szállító szekér. Néhol egy kis pocsogó maradt rajta, ahol laposabb volt a hajlás s amint emelkedett a domb, úgy keményedett a talaj is. A lefutó esővíz simára mosta az út kopár részét, míg a tetőn, ahol a szél dúdolva söpörget, mintha egy kicsit kopaszodásnak indulna az erdő, olyan foltos volt a sűrűség.
Hajtottak a kutyák, valószínű, hogy egy nagy vörös bakőz vihette őket árkon-bokron. Nagyon is gyors volt az iramodás, pár perc múlva csak mintha valami nagy darázs dongott volna, úgy dünnyögött az erdőben szanaszét a kopóhang.

Most volt időm egy kicsit szemlélődni. Köröttem mindenütt sűrű erdő, néma és mégis beszédes, mint egy tele írott nagy könyv, csak olvasni kell tudni a hieroglifát. Fent ragyog a nap, lent minél sűrűbb a lomb, annál nagyobb alatta a homály. Ilyenkor még csupa dísz a rengeteg, ahol a nap beférkőzhetik a fák közé, oda fényes délben is piros hajnalt fest, ahova pedig a sugár nem ér, ott állandó az alkonyat misztikus szürkesége. A tüskebokroknak nincs már levelük, valamennyire ellátni köztük, ott szeli egymást keresztül-kasul a vadcsapás, féllábnyi széles ösvénye az erdő egy utat járó gyermekeinek. Madárnak már nincsen benne szállója, ami fészek néhol kisötétlik a sűrűségből, régen üres az. Korhasztja a belecsurgó esővíz, átjárja, megtépi a hűvösödő szél; a szárnyas gazdák kiköltöztek belőle valamennyien az erdőszélre, ahol közel érik a tarlót, a tengerit, a kendert; csak éjszakára surran még vissza a bátrabbja, amelyik nem találja nagyon is ridegnek ezt az elbúsult környéket.
Mintha megint jobban lehetett volna a kutyákat hallani. A gyors Csahos hangja belenyilallt a messzeségbe s szinte megrezgette a bokrok leveleit; utána, de mintha jóval messzebbről hangzanék, a vén Sintér buffogása halli el hozzám; talán nem már a versenyt fiatal társával.

A hajtás a hegyoldalban halad az égerfa irányában, legalább is ötszáz lépésnyire van tőlem a menekülő vad, semmi közöm ennélfogva hozzá. Bárcsak már annak a Bandi gyereknek kedvezne egy kicsit a szerencse!…
Messzebbről, mindig távolabbról hangzik a káosz zenéje, még azt sem tudom, melyik az igazi, melyik a visszhang, úgy elkeveredik egymással. A csend növekedésével egy kis ökörszem pattant ki elém csettegve, pörcögve, rám se ügyelt, hiába hessegettem.
Ilyenkor van a vadász sziesztája, amikor ráér gyönyörködni a legszebb költeményben, mely a lomb s a gally végtelenségéből ezernyi versszakkal énekli meg a természet szépségét. Amint meglebben a falevél, amint végigzizzen egymáson a fű; dalt hallok belőle, szelíden altatót; kacagó szellemek pici figurái lejtik előttem légi táncukat, illedelmes erdei manók hajlongnak a szél ingatta gallyon, megkergetik a fű közt maszatoló egeret, mely nagyot szökve két lábra áll földalatti palotája bejárása előtt s veszélyt cincogva kapja le hírtelen a fejét, hogy nyomban eltűnjék a lyukban.

Magam is felriadok valami halk neszre. Oh, oh, egér koma, hisz nem szellemektől menekültél te sötét házadba! A liliputi gnómok tánca csak álom volt, amelyet izgatott idegekkel napvilág mellett is könnyen álmodik a képzelet. Nincs itt más zene, mint a folyvást visszhangzó kopócsaholás, mely elől, íme egy vörös frakkos veszi most erre gyanútlanul az útját.
Tán meg se állanám, hogy oda ne pörköljek neki, de amint a puskámat emelem, megpisszen valaki a hátam mögött.
Oda nézek, az erdész jön felém gyors lépésekkel s int, hogy a világért se lőjek. Egészen el van fulladva az öreg.
- Mi az Péter bácsi?
- Hát még nem hallja?

Megerőltettem magamat, de nem vettem észre semmi különöset.
- Sintér! szólt az öreg, és furcsán mosolyogva révedezett a távolba. Hallga!
Én csak azt vettem ki, hogy az egyik kutya valahol nagyon messze hajt a völgy fenekén. A hangja olyan tompa volt, mintha hordóból jött volna.
- Ott van a disznó; Sintér megállította, nincs párja annak a kutyának, mondta Péter bácsi halkan, mintha attól tartott volna, hogy egy hangosabb szóval elriasztja szerencsénket.
- Messze lehet az ide nagyon, szóltam s éreztem, hogy elkap egyszerre a vadászláz.
Nem lehet bolondabb érzést képzelni ennél. Az egész test egyszerre elkezd remegni, mintha a hideg rázná, az arc kipirul s a szájszél kiszárad. Alig bírja a puskát a máskor erős kar; görcs szalad az ember ujjaiba, csak tapogatjuk a ravaszt, de nem tudjuk sehogy elrántani. Pedig amellett nyoma sincs semmi félelemnek, hisz’ éppen a türelmetlenség okozza a furcsa állapotot.
Péter bácsi csóválta a fejét. Dehogy van az messze, a Visszhangos elején van egy kiszáradt patak medre, abban húzódott meg a disznó. Gyerünk! Bandi ne is sejtse, az efféléhez nagyon gyerek ő még.
Majdnem futva indultunk lefelé a meredek hegyoldalon. A kavicsok nagy kopogással pattogtak ki lábaink alól, a bokor megtépett bennünket; Péter bácsi olyanokat szökött, mintha egyszerre húsz évvel lett volna fiatalabb, alig voltam képes a nyomában maradni…

A Visszhangos a legsűrűbb völgye az egész Vérerdőnek. Majdnem olyan homályos ott a levegő, mint a síkságon alkonyatkor; a bozót szinte járhatatlan, csupa tüske a patak környéke, kezünk-arcunk egy vér volt, mire a mederbe beértünk.
A vén Sintér mély és haragos dohogása egyszerre mintha közvetlen közelünkben hallatszott volna, egyszer-egyszer neki futamodott s visító hangjából kiérzett, hogy olyankor támad, különben azt a fel-felröffenő disznó is bizonyította, mely mindannyiszor veszettül csapkodott hátra, ahányszor a nagy kopó, menekülés közben, belecsimpaszkodott hátulsó lábába.
Már láttuk a disznót. Óriási kan volt és erősen sántított. Ez lehetett oka, hogy Sintér egymaga is képes volt megállítani. Talán valami régi lövés sebhelye kínozta, vagy most futtában hengeredett le a meredekről s megrándította a bokáját.

Mind a ketten lihegtünk a nagy fáradtságtól. Az öreg intett, hogy nem kell sietni a támadással, a disznó még bajt okoz, ha szelesen találunk neki menni.
Szorosan egymás mellett álltunk, az öreg a vállamra tette a kezét s ragyogó szemmel gyönyörködött a mesteri munkában, amit Sintér végzett.
Hanem egyszerre elsápadt; - Jézus! Szólt halkan s hírtelen célba vette a kant.
Magam is csaknem kővé váltam; alig öt lépésnyire a tajtékzó kantól egy gyermekfej bukkant ki a sűrűből s lázban égő szeme mohón tapadt a nagy állatra. Bandi volt, éppen ráfogta ő is a puskáját a veszélyes vadra.
Egyszerre dördült el a két lövés s a nagy füsttől egy pillanatig nem láthattam semmit. De hallottam. A kan felnyiffant s veszett futamodással iramodott felénk; az erdésznek nem volt már ideje, hogy kitérjen, különben is a fiáért remegve, elvesztette a fejét s nem mozdult.
Láttam, hogy a kan vakon csap felé s iszonyú erővel dönti fel. A veszély tudata visszaadta nyugodtságomat, most egyetlen pillanaton fordul meg minden. Az én golyóm után nem volt szabad élnie a kannak, különben vége öreg barátomnak. De abban a percben, amikor éppen lőttem volna, mint egy repülő sólyom, úgy suhant el valaki előttem.
- Ne féljen, apa! - hallottam Bandi bátor, csengő hangját.
S a kölyök már ott feküdt a meglődözött kannak a hátán s párducként kapaszkodott fülkagylóiba.
Sose fogom elfeledni ezt a jelenetet.
- Ne féljen, apa! - harsogott a fiú, s teljes erővel cibálta le a kant apjáról. Sintér, a hű kutya vadul marcangolta a disznó hátulját, a fenevad egy pillanatra megzavarodott s nagyot rázkódva tápászkodott fel, hogy leszórja magáról alkalmatlan kullancsait.
Az öreg erdésznek éppen elég volt ez a kis levegő. Elszántan és villámgyorsan kapta ki kését övéből s nekifeszítette a kan torkának. Szinte hallottam, amit az éles penge süvítő nyisszanással futott bele a borzasztó állat gégéjébe, melyből tenyérnyi széles seben át kezdett ömleni a vér.
Még arra se volt szükség, hogy a puskámat elsüssem; a kan hörögve dőlt le a földre, s mindig gyengébbek lettek rúgásai.
A sűrű homályos völgyben, mint két véres kísértet ölelte meg egymást az apa meg a fiú.
Mikor a Bandi kezét megráztam, éreztem, hogy nem remeg az a kéz.