Őzhívás
2009 július

Július vége. Meleg nyári idő. A budai hegyek lombsátora alatt is fülledt a levegő. Most csak a hajnalok hűvösek. Még késő este is izzad az ember, különösen ott, ahol sok a szúnyog s örökös védekező harcra serkent.
De most nem a hajnal szépsége után vágyom. Az alkonyat piros arcának a rózsáiban sem akarok gyönyörködni. Nekem a nap közepe kell. A kora délutáni órák bágyasztó csendjében járom a néma erdőt, amelyben az enyhe fuvalmak sóhajtásain kívül alig van más nesz.

*

A madarak is elültek; sziesztáznak. Néha felsurran előlem egy rigó, és beljebb kívánkozik a rejtettebb sűrűségbe. Itt egy cinke cincog hasbeszéd jeladással és olyan halkan, hogy nem bírom búvóhelyének az irányát megállapítani. Amott az örökké nyugtalan fakopáncs félék valamelyike kopogtat egy redves fát. Valahol, messze szürke varjú húz át az erdő felett, s érces kürtszóval kiáltja: kár!
Körülöttem magas fák. Szálerdő, amelynek az alját sűrűn lepi el az aljnövényzet. A vadszeder-indák labirintjában alig bírok lépni. Belém csimpaszkodik a kusza indák tömege: körülfon; nem ereszt. Úgy megfog, hogy néhol a késemmel kell utat nyitnom közötte. Itt csak a bujkáló vad bír eligazodni, könnyen mozogni. A nyúl, a fácán akárhol is talál egérutat; az őz pedig lendülő könnyed szökelléssel dobja át magát a szövevényen s nesztelenül tűnik el benne, ha valami szokatlan háborgatás menekülésre kényszeríti.
A szálerdő nagy fái a koronáikkal összeérnek. Odafent remek lombboltozat van, amelynek a réseibe becsúszik a napsugár, és megaranyozza azt a foltot, amelyre ráesik. Azután csúszik tovább-tovább. Ahonnan eloson, ott árnyék fekszik a fény helyén. De a fény megint csak ott van egy másik folton. Úgy jön-megy, mintha élne.
Néhol tisztások szakítják meg az összefüggő erdőt. Ott a növényzet még bujább. Erdei virágok színpompáján akad meg a szemem. Virít a kék harangvirág; fehér bokrétái csillognak a keblét takargató mécsvirágnak; piroslik a konkoly; sárgapártás vajfű nyurgul fel az alacsonyabbak közül.
A lépésem mindenütt puhára talál. Csak suhogó halk nesz támad lassú, óvatos haladásom nyomán.
Megállok.
A tisztás tojásdad alakú; lehet a hossza vagy ötven lépés, a szélessége pedig harmincöt. Ez jó helynek látszik. Itt meg lehet kísérelni az őzhívást.

*

„A szerelem sötét verem”; de nemcsak az ember számára, hanem minden teremtett lénynek, amelyik elveszti a fejét, ha az ösztöne megmozdul. Az állat „szerelme” az ösztön; ámbár sokat lehetne beszélni arról, hogy bizony, nem csupán csak az ösztön. A galamb például bizonyítottan keresi a neki legjobban tetsző párt; a fogoly jércike pedig sokkal korábban hozzászegődik valamelyik kis fogolykakashoz (kakas sokkal több van, mint tojó), semhogy akkor még ösztönről lehetne beszélnünk. Itt valami szerelemfélének kell mozgatnia az összeállás vágyát. Hisz’ a párosodás csak jóval később következik, amikor már az ösztön parancsol.
A szarvas is, az őz is különösen félti a szende szüzecskéket, amelyek után sokkal féltékenyebben veti magát, mint a tapasztalt dámák után. De amikor az ösztön elhatalmasodik a párt kereső állatban, akkor egyébbel nem törődik; akkor ez a fajta „szerelem” uralkodik rajta. S én most ezzel a nagy „betegséggel” akarok visszaélni. Oda akarom csalogatni magamhoz az őzsuta hangjával a bakot. Ez az őzhívás.
Most van az évadja, július utolsó harmadától kezdve, augusztus közepéig. Tehát a leforróbb kánikula heteiben. A szarvasra majd csak szeptemberben kerül sor. Az őz jobban siet. A bak már júliusban „szerelmes”. Amikor ez a szenvedelme forralja a vérét, akkor „beugrik” az őzhölgyek hívására. Nekem ezt a hangot kell most utánoznom.
A szarvasbika maga harsogja tele kihívó, érces, mély orgonálásával, bőgésével, kürtölésével az egész erdőt. Az őzbaknak nincs szerelmi hangja. A bak csak akkor riaszt, ha megijed, vagy ha a vetélytársát ijesztgeti. Ellenben az őzsuta finom, kifejező, sokatmondó dallamos sípolással hívja a bakot; kínálja neki magát: - hol vagy? Itt vagyok; várlak! Gyere!…A szarvassutának is van efféle nyekkenő hangja, amelyre a bika törtet; de a szarvasbika nagy úr, aki nem vár hívást, hanem maga indul neki a nőhódításnak, amelyben nem ösmer tréfát. Autokrata erővel követel. A vetélytársával rögtön kész életre-halálra párbajozni. Összeterelt sutáit pedig durván hajkurássza, tereli, ahova neki tetszik; el is veri agancsával az engedetlent. De azért gyakran mégis ő megy utánuk. Vezetik a suták az orránál fogva. Szimatolva követi nyomukat. S azt a bizonyos „szende szüzet” el is különíti a többitől; azzal félreeső nászsátorba vonul, s a mámikat – otthagyja. (Azok azután sokszor meg is csalják. Talán azért nő akkora hatalmas agancsa.)
S mindez történik éjjel, hajnalban és alkonyatkor. Éppen csak a déli meleg órákban nem. Ilyenkor a szarvasbika pihen. Gyakran álmában is bőg, morog. Szerelemről álmodik. Ilyenkor nincs is a sutáival. Azok külön „lágereznek”. Majd ha leszáll a nap, akkor a basa jelt ad, és hamarosan ott terem, ahol az asszonyai várják.
Az őzbak egészen más. Éjjel egyáltalán nem udvarol. Hajnal, alkonyat szintén kevésbé érdekli. De amikor a déli nap letűz az erdőre s a kora délutáni órák meleg illatával telik meg a levegő: akkor felforr benne a vágy, bomlik a csábító asszonyszóra.

*

A vadász, ha érti a dolgát, előbb kémszemlét tart ott, ahol őzbakot akar hívni. Körüljárja az erdőt. Keresi a csapákat: merre jár őz. A csapa elárulja azt. De még egyebet is. Azt is, hogy suta forgott-e ott vagy bak: vagy mind a kettő. Tapasztalt szem sokat észrevesz. Az előzetes nyomozás, figyelés, lesegetés a siker feltétele. Szerencse is kell hozzá, - de ugyan mihez nem kell? Akinek szerencséje nincsen, annak – „egy csepp esze sincsen”, ahogy a nóta mondja. Ha tudom, hogy merre járnak őzek, és hogy hova járnak, hol tanyáznak: akkor a feladatom felét már megoldottam.
Ezen már túl voltam.
Az erdőn átvezető nyirkos szekérúton minden őzcsapát megkerestem. Annak az erős baknak, amelyet bolonddá szeretnék tenni, legvalószínűbben ebben a táblában van a tanyája, fekvése. Legyünk résen.
Már kiválasztottam egy magas bokrot a legvastagabb bükk szomszédságában, a tisztás szélén. Odasompolygok. Nagyon ügyelve rá, hogy a legkisebb zajt se üssem. A bokor mögött óvatosan elhelyezkedem. Szétnézek. Minden oldal felé látnom kell. Egypár akadályozó gallyat vigyázva nyisszantok le a késemmel. Azután nem mozdulok többet. Szoborrá változom.
Legalább tíz percig kell így várnom, hogy az idejövetelem okozta neszek emléke eloszoljék, s az erdő teljesen visszaessék iménti nyugalmába. Ez alatt a szúnyogok kellemesen szórakoztatnak. Ahogy megzavartam békés pihenésüket a füveken, lombokon, felrajzottak, s most megháborgattatásukért véradót követelnek tőlem. Alig merek egy-egy kézmozdulattal védekezni ellenük. Ezt ki kell állni, ha még oly keserves is.
A tíz perc eltelt. Puskámat a karomra fektetem és – megszólaltatom a jobb kezemben tartott őzhívót, a gumi buttolót. Kitűnő készülék, csak bánni kell vele tudni. Aki ügyetlenkedik, az a kezébe se vegye. A rossz hívással mindent elronthatunk.
Hallottam a vágyó őzsuta szerelmes sipítását. Egy kicsit afféle nyávogás bíz ez; de mintha sárgarigó torkából hangzanék: pié!… fiéé!… pié!… és kisvártatva még egyszer: piéé!…
A zsinóron csüngő buttolót eleresztem, s a puskámhoz nyúlok. Várok. Minden érzésem felajzva. A legkisebb zörgést is meg kellene hallanom.
Csend. Halálos csend.
Óvatosan tekintek körül. Lassan fordítom a nyakamat félkörben, jobbra-balra. Semmi.
Ösmerem az ilyen „öreg urak” természetét. Bizalmatlanok, tapasztaltak, okosak, ravaszok, ügyesek. Ha lehet, előbb köröskörül járják azt a helyet, ahol a „suta” szólott; így előbb-utóbb szél alá kerülünk, s ha akkor megéreznek bennünket kitűnő szimatjukkal: vége… Elugranak. Menekülnek. Megértik, hogy baj van.
Hátha ez is így tesz? Talán kémkedik. Körbe jár. Figyel…
Csend. Állandó csend.
Még egyszer sípolok. Most már a hajszolt őz félénk, aggódó hangját utánozom, ezt már semmiféle egészséges őzlevente nem bírja el beavatkozás nélkül. A féltékenység még a szerelemnél is nagyobb úr, hatalmasabb erő. Szeretni nyugodtan, okosan is lehet. Féltékenykedni: soha!
Még egy halk zörrenés sincs. Biztos jele, hogy akkor nem is jó helyen próbálkozom. Itt, a közelben nincs bak. Máshova kell mennem.
Várok tíz percig, hogy teljesen bizonyos legyek a dolgomban. Azután tovább osonok.
Ugyanígy sípolok más, jónak vélt helyeken, kétszer, háromszor is; hiába. A szúnyogok üldöznek, a rigók kicsúfolnak. A csalódás és a sikertelenség kezd fárasztani, kedvetleníteni.

*

Kiérek a régi szekérútra, amely egy rétecskére vezet. Itt legalább zajtalanul haladhatok. Nézem, keresem a puha talajra vésett csapákat. Össze van tiporva a keréknyom. A vén bak csapáját százlépésnyire követem; akkor eltűnik előlem. Az utolsó csapa balra fordult. A bak odaváltott be. Most is ott kell lennie; - bíztatom magamat.
Nem sokat teketóriázom; hisz’ kezd az idő telni-múlni. A legjobb hívogató időnek máris vége van.
Csakúgy az út mellett húzódom meg, két szomszédos nagy fa közt; az egyik fedez jobbról, a másik balról. Előttem egy kis bokor.
Elő azzal a „buttolóval”!
Várok néhány percig, aztán elkezdem a sípolást. Mindjárt a hajszolt üsző sírásával kezdem.
Alighogy elhallgatok, megzörrennek odabent a bokrok, törtet-csörtet valami. Aztán megáll.
Nagyot dobban a szívem.
Ez a bak!… Végre valahára.

*

Csend. Most már a világért sem sípolnék. A kujon könnyen gyanakodhatnék. Észre vehetne valamit. Csak türelem. Anélkül kell közelednie, hogy hívnám. A kíváncsisága nem engedi, hogy továbbmenjen… A szelem jó… A bak felől érzek enyhe levegőáramlást, mintha pillangó szárnya legyezne.
Ha most is meg akarna kerülni; hogy a suta szimatját érezze: át kellene neki szöknie az úton. Akkor megláthatnám.
Várakozásos, izgalmas pillanatok.
Egy kis zöldbéka kezd előttem, a bokron fent fehér tokával esőre muzsikálni. Hogy az ördög vigye el, mekkora zajt művel. Nem halom tőle, ha mizeg-mozog odabent őkigyelme. Mert olyan halkan tud közeledni, hogy a csúszó kígyó sem különben.
Úgy forgatom a fejemet, mint a nyaktekert. Minden pillanatban kint teremhet az úton; ha ugyan nem jön elvakultan egyenest nekem. Az volna a rosszabb. Akkor a sűrűségben legkevésbé bírnám kellően meglátni.

*

Sötét árnyak libben az útra, tőlem balról. Tőlem a legkedvezőbben a puskám számára.
Ő az! A bak!
Fél-pillanat alatt arcomnál van a Schönauer Mannlicherem. A másik fél-pillanatig célzok.
Még látom Őnagysága feszesen tartott remek derekát; erős magas agancsát; előre nyújtott nyakát. Felém figyel; de a baloldali nagy fa eltakarja, nem láthat; de csupa merő lesés a tartása. Tudja, hogy az „üszőnek” ott kell lenni valahol.
Jelt vár; meg még valakit. A másik bakot; a szemtelen betolakodót, aki az ő körletében próbál szerelmet lopni.
Most már brekeghet a zöldbéka.
Megérintem a ravaszt.
Éles csattanás zúg végig az erdőn.
Utána semmit sem látok a bakból. Eltűnt.
Nagyot lélegzem.
Most már szabad.
Tudom, mi történt.
A bak összerogyott s az út szélén sarjadzó bokrok eltakarják.
Ott fekszik valahol vagy negyven lépésnyire tőlem. Nem is lehet másképpen. Hisz’ „együtt voltam vele” a lövés pillanatában.
Puskámat a vállamra dobom.
Megtörölgetem a szúnyogoktól összemart izzadt arcomat. Cigarettára gyújtok. Megérdemlem.
Kilépek az útra.
Látok a keréknyomon – ott, ahol a bak állott, - egy elnyúlt testet, a fű közül kiemelkedő bogos ággal. Az a bak agancsa.
Oda tartok.
Úgy fekszik mozdulatlanul, mintha menykő ütötte volna agyon. Jobb oldalára dőlt. Ott kapta a golyót.
Állok mellette és elégedetten gyönyörködöm benne. Megsajnálom. Szegény!
Körüljárom; szemlélem minden oldaláról.
Lehajlok hozzá s megfordítom. Alatta a fű csupa vér.
Nyitott szája is véres.
A szemét sem ért rá behunyni. Rám néz.
Abban a merev nézésben már a halál dermedtsége van.
Török egy kis gallyat, megérintem vele a véres sebet s aztán a kalapomhoz tűzöm.
Ez a diadalmi jelvény.
Sokáig állok egyhelyben levett kalappal.
Már a szúnyogokkal sem törődöm. Hadd marjanak.
Végre megelégelem a dicsőségemet.
Bevonszolom a bakot a sűrűségbe és ott feltöröm. Utat nyitok a halál erjedő gázainak.
Jelt teszek az útra, hogy akit a zsákmányomért küldök, könnyen megtalálhassa.
Aztán fütyörészve indulok hazafelé.


1926. II. (158-161)