A borz-tanyán
2009 szeptember

A borz-tanyán.

Nagy alak volt az öreg Márton, az Isten nyugosztalja.
Nem annyira a testi figurájáról, mint inkább erkölcsi tulajdonságairól mérem a nagyságát. Mint afféle erdész-ember, aki életének nagyobb felét a sűrűségek közt való bujkálással töltötte: meglehetősen elszokott a szótól; mikor rákerült néha a sor, hogy beszélnie kellett, azt is csak úgy rövidesen tette, elharapva a szót, hagyva mindig egy kis gondolkodni valót annak, aki vallatóra fogta. De e mellett maga a becsületes önzetlenség, aki ha egyszer megkedvelt valamit, a tűzbe ment volna érte. Ha pedig haragot tartott, azt is kimutatta szemtől-szembe; nem tudta ő, hogy mi az az alakosság.

Meg se lehetett azt úgy hírtelenében mondani, hogy hány évet töltött a királyi erdészségben. Bizony minél többet töltött, annál nagyobb bizonyságát adta, hogy édes keveset törődött a világ hiúságaival. Mert az csak olyan félreeső kis erdészség, ahová akkoriban olyan embert dugtak a tulajdonos grófok, akiről tudhatták, hogy nem epeszti a szívét magasra törekvés. Az öreg Márton bevette magát a kis erdészlakásba; eszébe se jutott, hogy elkérezzék onnan, megélt a méhei közt, nevelte magának a házi baromfit, s ha mulatni akart, fogta a puskáját, és becsatangolta az erdőt egyik vagy másik irányban.
No, az ilyen embernek elég nagy ünnepe, ha véletlenül kedves vendéget kap. Úgy történt pedig egyszer; kimentünk hozzá vagy hárman, mind olyanok, akik bátran megbácsizhattuk. A derék ember mindig örült, ha fiatalságot látott maga körül. Adódott olyankor alkalom egy kis „tütü”-re is, amint a poharazást nevezte. Ez iránt pedig volt némi szerény hajlandósága (ugyan melyik erdésznek nincs?), de csak társaságban. Mikor maga volt, még a színét is utálta a bornak.

Amint leugráltunk a szekérről, összeparoláztunk az öreggel; agyba-főbe ölelt bennünket.
- Na mit esznek, mit isznak? Mert van ám itt minden, tej, vaj, friss méz. Leüssek egy pár csirkét?
- Dehogy üssön bátya, a mieinknek több esze van, mert sülve jött velünk, a magáéra meg várni kellene. Nézze csak!
Azzal kiteregettük előtte az elemózsiás tarisznya tartalmát. Ott azután csakugyan minden volt, még bor is.
Láttuk az arcán, hogy mintha méltatlankodnék. Meg kellett vigasztalni.
- Ez pedig azért van így készen, mert most nincs pazarolni való idő. Rögtön visszük bátya, be az erdőbe. Itt vannak a tacskók, mi csak azt szeretnők tudni, hogy hol a borz.
- Ahán! Hát úgy-e? Borz kéne? Hm…
Olyan szeretetreméltó kajánsággal pislogott hol egyikünkre, hol másikunkra. Abból már tudtuk, hogy a javunkat akarja. Egyéb nem is kellett.
- Hol a tacskók? - kérdezte azután.
Behozattuk őket. Hárman voltak. Bíz’ azok nemigen kaptak volna kitüntetést valami kiállításon. Az egyik nagyon vén, a másik nagyon görhes, a harmadik korcs.
- Megeszi ezeket a borz.
- Akkor legalább dicső halált halnak.
- Se baj, no. Uccu poronty! Nyiffantsd ide hamar Gavriliát!
A poronty a saját fia volt, Gavrilia meg az „udvari” kerülő, akinek a külső házkörnyék rendbetartása is feladatai közé tartozott.
Gavrilia tüneményszerű gyorsasággal került elő. Zömök, apró oláh emberke volt, testi arányainál csak a szóbősége lehetett kisebb. Az örökös magányban majdnem elfelejtett már beszélni.
- Pintye itthon? Kérdezte tőle Márton.
- Ühüm!
- Kösse kend corkára, oszt’ hozza ide.

Míg Gavrilia odajárt, Márton megmagyarázta, hogy Pintye a mi reménységünk összes horgonya. Egy agyonverni való rossz dög ugyan, amelyik mindig kóborol, de ha pihent állapotban fogja be az ember vadászatra, akkor sokat ér, mert bátor és tapasztalt.
Pintye csakugyan jobb formájú is volt akármelyiknél a mi három „patkányfogónk” közül. Az öreg Márton elcsúfolta őket, még azt a tisztességet sem hagyta rajtuk, hogy dakszlik maradjanak.

Mindegy, a fődolog a siker. Ennek pedig megvolt a reménysége. Félóra múlva bent robogtunk két könnyű homoki szekéren az erdőben, pompás árnyékos sűrűségek közt. Egy-egy szekérre két úr, meg két kutya jutott. Én összekerültem Mártonnal. A mi kocsisunk Gavrilia volt, aki odaültette Pintyét maga mellé, azután a nyakláncát átkötötte a saját derekán, hogy a bolond kutya meg ne szökjék tőle.
A korcsnak helyet csináltunk az ülés alatt, de még így is folyvást morgott egymásra a két dög, míg Gavrilia Pintyét egészen az ölébe nem vette.
Akkor kinyitottuk a butykost. Tudniillik a tarisznyát idejében átcsempésztem a magunk szekerére. Másik két cimborám, aki utánunk kocogott, jóízűeket nyelhetett hozzá, mikor mi az öreggel kínálgattuk egymást.
De semmi jó sem tart örök ideig. Egy félóra se telt s már a helyszínen voltunk.
Gyönyörű szép szálas erdő, melynek az alján csere terült; meglehetősen félreeső, aránylag eléggé vad hely. A szekerek megálltak egy kis tisztáson, az egyik kocsis ott maradt a lovakat őrizni, Gavrilia hozta a kutyákat, elszántan vetvén magát közbe, mikor összemarakodtak.
Márton szó nélkül vezetett. Ez már az ő csendességéhez szokott lelkének a birodalma volt. Itt jobban esett neki a némaság, mint a hang.
- Helyben vagyunk, - mondja egyszerre, és lábhoz ereszti a puskáját.

Előttünk csendes erdőrész terült, a bozót közt egy pár szajkó sivákolt, egy dombszerű emelkedés tövénél jókora lyuk látszott a homokos földben. Az volt a borzlyuk.
- Nosza Gavrilia, ide Pintyét, lássuk előbb, mit tud a többi.
Márton lefülelte a maga kutyáját, a kerülő eleresztette a mieinket. A görhes mindjárt lefeküdt a napra, a vén beszagolt a lyukon, azután dohogva a lába közé csapta a farkát s visszavonult, csak a korcsnak volt annyi embersége, hogy lemerészkedett az orkusba.
Csakhamar meg is szólalt kuvaszos hangja, de úgy látszik, nem vette komolyan a dolgot, mert hamar beleunt s újra kimászott a napvilágra.
Pintyével már alig bírt Márton. Mikor a korcs feltolta homokos pofáját a föld alól, azt mondja az öreg: „No fiúk, most ide kell nézni.” Azzal levette a corkát a kutyája nyakáról.
Amint az Isten tudnia engedte, úgy rohant nyomban a kifordított talpú borz-eb le a lyukba. Két másodperc múlva azután hallottuk a sivalkodását, szinte csengett az a mi füleinkben, mint egy tucat ezüst csöngettyű. Amint a többi mamlasz a bátor riadót meghallotta, utána ő is, be a lyukba, elől a korcs, utána meggondoltan, de elszántan a vén; csak a görhes elégedett meg azzal, hogy megállott a lyuk szájánál s onnan tutult le a kollégáihoz. Nem pincelevegő kell az ő tüdejének, gondolta magában, hanem Abbázia. Úgy is jó, legalább elállja ezt a nyílást.

Odalent csak egyre szólt a koncert.
- Csahi! Csahi! Nyif! A borz tehát bent van, és szorul a kutyák elől. Most várni kell egy kicsit. Mindaddig, amíg a borz annyira nem hátrál, hogy valamelyik kamrájába szorul, amelyből nincs kijárása. Akkor odagyűlik mögéje a kutya-sereg, és végképp elzárja az útját.
Gavrilia egyre csapkodta magát a földhöz, lenyomta a fülét a homokra, hogy jobban hallja, hol szorít a tacskó. Csak Pintye hangjával törődött. Ahán, most arrább jutottak… most beljebb szállottak… most… most egy helyben vannak, mindig egy helyben!… A borz meg van fogva, itt az ideje, munkára!…
Azzal előrántott a subája alól egy csákánykapát meg egy ásót s két lépéssel túl azon a helyen, ahonnan legjobban hallatszott a tacskók nyafogása, mohó igyekezettel kezdte széthányni a homokos talajt.
- Na most egy darabig gyújtsunk rá, fiatalság. - szólt az öreg Márton. Legalább egy órái időnk van. A homokréteg vékony, azután kemény föld jön, Gavrilia megizzad, míg beszámol nekünk a borz bőrével.
- Ojjé, sóhajtott kedvetlenül az egyik tapasztalatlan Nimród, hát a puskára nem is lesz szükségünk?
- Ki mondta? Az még nem bizonyos; hanem mi a borzot akasztani szoktuk.
- Hát az hogy esik, bátya?
- Majd megmutatja Gavrilia. Ha leér a borzig, hurkot vet a nyakába, úgy húzza ki.
Körüljárattuk a butykost, egyszer csak elkezd Gavrilia káromkodni. Ugyancsak emlegeti a Domnye Zeu-t.
- Hát kendet mi leli?
- Jaj, hogy ne lelne? Mikor arrább vágta magát a fene borz.
Tudniillik szokása az a borznak, hogy az üldöző kutyák előtt valóságos új utakat rögtönöz a föld alatt, s addig vájja magát előre, míg nagyon ki nem fárad. Gavrilia is azt vette észre a kutyák csaholásából, hogy azok már túl vannak azon a ponton, ahol ő dagasztotta a földet.
- Isten neki, igyék kend egy korty pálinkát, oszt fogjon hozzá újra, majd mi segítünk, hogy el ne késsék.
Most maga Márton választotta meg a pontot, ahol megkezdtük az ásást.
Vandál munka volt az, de élvezetes. Ingujjra vetkőzve, ott a pompás, hűs, illatos erdőben; csupa homok a kezünk, a ruhánk, az arcunk; a szívem fájt, ha eszembe jutott, hogy ez a felséges minden, ami itt körülvesz, folyvást nekem adná magát, pedig itt kell hagynom, miután belekóstoltam az üdvösségébe.
Felváltva, hol egyikünk, hol a másikunk állt be segédnek Gavrilia mellé. Most alkalmasint jó helyen kereskedhetünk. A csaholás mindig közelebbről hangzott a föld alól; a gödör a kis Gavriliát már egészen elnyelte.
Azt mondja neki Márton: biztassa csak kend egy kicsit a kutyát.
Erre Gavrilia lehasalt a gödör fenekére s úgy kiabált át a földfalon Pintyéhez szerelmes szavakat, szerelmes hangon.
Arra való ez, hogy a kutya érezze, hogy odafent is folyik a munka, s ne veszítse a kedvét, ha egy kissé soká tart, míg leér az ásó a borzhoz.
Mikor a kerülő javában üvöltöz a kutyának, int nekünk Márton, hogy menjünk csak a gödör széléhez. „Most látok megint valami furcsát!”…
Felvesz egy emberfej nagyságú agyagdarabot s azt gyengéden ráejti a Gavrilia háta közepére. De már akkor nem is üvöltés, hanem igazi bömbölés volt az, amiben a nyomorult ember odalent tetszelgett magának. Pár pillanat múlva halálsápadtan mászott ki a lyukból. Alig bírtuk rávenni, hogy csak folytassa a robotot tovább is.
Ennek a nagy meghatottságnak pedig az a magyarázata, hogy egyszer borzásás közben csakugyan rászakadt Gavriliára egy egész domb. Alig bírták kihúzni alóla. Most ez a gyöngéd „célzás” a Márton kezéből, felébresztette benne az emlékeket.
Elég az hozzá, hogy újult kedvvel, és erővel folyt a mulatság még egy darabig, ástunk és kapáltunk, mintha kincset kerestünk volna. Az öreg Márton örömkönnyeket sírt, látva lelkesedésünket. Ilyen fiúkkal boldogság vadászni, mondogatta, és leöblítette örömét egy-egy korty bakatorral.
Azonban Gavrilia, aki ezen a napon arra volt kárhoztatva, hogy folyvást életéért remegjen, megint felordított. Tudniillik leszakadt vele a vékony réteg, mely a borzlyuktól még elválasztotta. Az öreg Márton rögtön megértette a dolgot. Csülökre fiúk! Puskát ide! - kiáltotta, maga pedig futott a gödörhöz. Lenyújtotta az ásó nyelét a kerülőnek, az görcsösen belékapaszkodott s hopp, egy rántással kint volt a bajból.
- Nem harapott meg? – kérdezte Márton nevetve.
- Még nem, de majdnem; - volt a megrökönyödött felelet.
Csakugyan ott látszott egy eleven szürke tömeg a gödör fenekén; amint hírtelen megfordult maga körül, kivillant fehér-fekete csíkos pofája. Gavriliát egy másik alkalommal ugyanily körülmények közt jól megharapta volt egy borz. Onnan az illő óvatosság.
A borz most már maga is belátta, hogy a kezünk közt van s politikát változtatott. Nekiugrott a gödör falának, hogy majd futással menekül. Szerencsétlenségére a gödör mélyebb és meredekebb volt, semhogy célt érhetett volna. Így hát fölösleges volt puskaport pazarolni rá.
Lőni különben is bajos volt már, mert Pintye előtolta a gödör alján homokos pofáját. A borz így ki volt szorítva egészen a napvilágra, ahol pedig sokkal gyávább, mint a föld alatt. Most következett Gavrilia bosszúja. Lecsavart a derekáról egy kisujjvastagságú három öles kötelet, hurkot vetett a végére s a gödör szélére fekve óvatosan a borz nyakára húzta. Akkor egyszerre hajrá valamennyien, ahányan voltunk: Húzzad! Fogd meg! Ne bocsásd! A borz hörögve evickélt a levegőben. Pintye vadul sivalkodott a gödör fenekén, a görhes meg ott jajgatott mellettünk, nagyban örülve az életének.
Még egy rántás, és a borz kint volt a gyepen. Márton egyet csapott a fejére az ásóval; jó, gyakorlott ütés volt az, nem kellett több belőle a nyomorult párának. Így azután egyetlen hiábavaló lyuk sem esett a bőrén.
A húsát Gavrilia foglalta le. Azt mondta, hogy ő szereti.

Mire lement a nap, elfogyott előlünk megint az erdő, nyelhettük újra a városi port, és irigyelhettük a jó öreg Mártont, aki javában hallgatta a lombok lakosainak esti dalát.