Emlékezés Ralfra (a Vénasszonyok nyarát idéző részletek)
2009 október

Rendkívül zavar, hogy idén is tele voltak az újságok már augusztus végétől a vénasszonyok nyara emlegetésével. Pedig nemcsak Bársony, mások is október közepére teszik ezt.

"Teréz napja közeleg. E nap környékén szokott hazánkban beköszönteni az úgynevezett vénasszonyok nyara. ( A vénasszonyok nyara azt az őszi időjárási jelenséget jelöli, amikor az októberi kezdeti lehűlés után derült, napos időszak köszönt be nyolc-tíz napra.) Ilyentájt a hűvös, de nem fagyos éjszakákat langymeleg, napos, kellemes napok követik. „
Részlet Dr. Csoma Zsigmond: Szent Vincétől Szent János poharáig című könyvéből.

Bár most odakint zuhog az eső, lehűlést ígérnek a meteorológusok, de nem ette meg reméljük a vénasszonyok nyarát sem az a bizonyos kutya.

Következzenek ezután a novella részletei.

A rónaságra - ahol bolyongok - süt a Nap. Az ősz ragyogó, de forróság nélkül való Napja, amelytől nem menekülünk már árnyékba. Az ég tiszta kék. Azúrjának még egy tenyérnyi felhője sincsen. S ez a csudálatosan mély és fényes kékség most olyan nagyon üres, olyan nagyon néma.

A felszántatlan tarlón apró madarak zagyva beszéde hallik néha; ott sereglik a zsezse, a társaságkedvelő; de ha fel-felkap is a földről, magasra nem száll. Az ég ürességét nem élénkíti meg.
Október méla lelke hallgat itt most.

A rét már elhalványult; egykoron üre zödje foltos-fakó, mint az elnyűtt ködmön.

És az egész rónán, a mezőn, a tarlón, a vetésen, sőt még a meztelen szántás barázdáin is, - keresztül-kasul szőtt ezüstszálak húrjai húzódnak.
Ahol két fűszálat összeköthet, ahol a két kóró közt megfeszülhet, ott látni holdsugárhoz hasonló semmiségét.

Mintha árvalányhaj selyméből orsózták, fonták volna, olyan gyöngéd, finom. Mintha forró szív dobbanása dobálta volna erre-arra, oly félősen, szerelmesen tapad. Október napja rásüt s csillogtatja; enyhe hevével biztatgatja: Szállj, szállj a szellőcske szárnyán fehér ökörnyál! Ezüstös ökörnyál! Vénasszonyok nyarának libegő ékessége! Szállj, szállj a múltba vissza és juttasd eszükbe a menyasszonyi fátyolt, amelynek szálai homlokukhoz simultak egykoron.
Szállj, szállj a jövendőbe és tanítsd meg rá a bús képzeletet: milyennek lássa a szemfedő szálait, amely alá már nem süt több napsugár...

Ha egy csomót összemarkol a szellő, fehér rojtokba süríti, úgy viszi tovább. S az ökörnyál száll, száll...
Utánanézek, ahogy a messze kékségbe lendül.