A báró új kabátja
2009 november

Az idei karácsony sok szegény családnak nagy gondja és szomorúsága. Kevés helyen lesz az idén jó karácsony. Szegény a mi Jézuskánk, s ezt a mostani rettentő drágaságot ő sem bírja el. Pedig nincs annál fájdalmasabb, mintha a kicsinyeinknek a Jézuskába vetett reménységét nem bírjuk beteljesíteni. Ha rajtam állana, én a karácsonyi ajándék örömét államilag biztosítanám minden szegény ember gyereke számára. Nem halnánk bele egy kis karácsonyi pótadóba; persze, hogy azok fizessék, akik fizetni bírják. Hadd lenne egyszer egy esztendőben boldog minden gyermek.

Ilyenformán gondolkodott Mednyánszky Árpád báró is, a hírneves magyar festőművész, aki nemrégen halt meg szegényen, ahogy mindig élt és mégis gazdagon, abban, amit a művészete örök értékű kincseivel a nemzetére hagyott. Most, hogy itt van a szent Karácsony, eszembe jut egy kis történet erről a nagyszívű, csak a művészetének élő demokrata-mágnásról, akin soha nem látszott meg az, hogy báró, hanem csak az, hogy ember a szó legszebb értelmében.
Csudálatos egyszerűségben élte le az életét; magával semmit sem törődött, a külsejére semmit sem adott. Ütött-kopott volt mindig, pedig annyi pénze lehetett volna, amennyi neki jól esik; hisz remek festményeit busás árakon vették. Csakhogy a bárónak arra volt jó a pénz, hogy elosztogassa a szegényeknek. Nem bírt elmenni a nyomorúság mellett, hogy meg ne szánta volna. Tudták már róla ezt a gyöngéjét mindenütt, ahol megfordult és bizony gyakran vissza is éltek vele.
Igénytelensége nem ismert határt. Beérte egész napra egy darabka kenyérrel, meg egy sárgarépával, csak úgy nyersen. Olyan volt néha, mint az ágrólszakadt. Még csikorgó télen is egy szál vékony kabátban járt, hogy aki látta, attól a gondolattól fázott, hogy mennyire fázhat a szegény báró.
A művésztársai mindnyájan szerették, becsülték, csudálták. Nemcsak a művészetéért, hanem a jó szívéért is. És sajnálták, amikor olyan elhanyagoltnak látták.

Egyszer összebeszéltek, hogy karácsonyra meglepik, és vesznek neki egy szép télikabátot. Egyik jó barátja és művésztársa: Feszty Árpád vállalta magára, hogy lefüleli a bárót és rákényszeríti az új kabátot.
Feszty temperamentumos, ellentmondást nem tűrő kemény szittya volt (már ő is csak volt).
Másodmagával deputációba ment a báróhoz és erőnek erejével, minden szabadkozása ellenére elcipelte egy szabóüzletbe, ahol ráhúzta a kiszemelt télikabátot.
Hiába szabadkozott a báró, nem használt az. Feszty Árpád kijelentette neki, hogy ez a kabát a művésztársak karácsonyi ajándéka; ezt el kell fogadnia. Itt a herkópáter sem segít. A báró végre beletörődött a változhatatlanba. Felvette a kabátot, de szinte röstellte, hogy milyen előkelővé vált ebben a díszes ruhadarabban.
Feszty dirigálta:
- Most pedig velünk jössz a „Fészek”-be! (Így hívták a művészek kaszinóját). Együtt vacsorálunk; a többiek is látni akarnak. Gyere, hadd számoljak be veled a pajtásoknak.
A báró ebbe is belenyugodott. Persze, illik, hogy szépen megköszönje a kedves figyelmet az egész társaságnak. Nagyon meg volt hatva a fiúk szeretetreméltóságától.
Egy trafik mellett mentek el, Feszty – aki állandóan erősen cigarettázott – megállott.
- Druszám, várj csak egy pillanatra. Gondoskodnom kell róla, hogy legyen füstölni valóm. Bemegyek ide – mondta és már bent is volt a boltban.
- Ejnye – szólalt meg a másik cimbora – ezt magam is megteszem. Árpikám, nézegesd addig a kirakatot; a Borsszem Jankó címképe nagyon ügyes!
A báró tehát magára maradt, amíg a két kolléga odabent volt. Néhány perc múlva már jöttek is vissza, jóízűen füstölve.

Sehol sem látják a díszes kabátba bújtatott tekintélyes urat. Összenéznek: Hát ez hová lett?
- Itt vagyok, kérlek szépen – szólal meg mellettük egy vékonykabátos, kopott alak.
A két művész elképedve nézi, és egyszerre kiált fel:
- Hát a télikabátod? Mi történt a kabáttal?
- Ne haragudjatok – ötölt-hatolt a báró – itt ment egy igazi szegény, neki adtam, nekem úgy sincs rá szükségem. Hadd legyen ennek is egyszer jó karácsonya.
Nohát ez olyan érv volt, hogy jószívű ember nem szólhatott ellene. A két művész sem szólott, csak kacagott mind a kettő, hogy a könnye csorgott.
Azóta legendás híre kelt a báró új kabátjának a magyar művészek között.