A nagy esővizes kád
120 évvel ezelőtt indult Az Én Ujságom, melynek Bársony István rendszeresen írt meséket.

Alig ismertem olyan embert, aki, ha gyerekkorára visszaemlékezett, fel ne sóhajtott volna s ne kívánta volna újra átélni azokat a gyönyörűségeket, amikkel a gyermekkor tele van.
Nekem magamnak egész gyűjteményem van még gyermekkorom maradványaiból. Megvan az első bigém is, körülbelül harminc esztendős faragás, úgy el tudom forgatni, nézegetni, hogy elkopott a hegye, megbarnult a fája! Bizony hófehér volt valaha, mikor gyermeköklömben szorongattam. Akkor még nekem is olyan kis kacsóm volt, mint most nektek van, édes kis barátaim, akiknek ezt a történetet írom.
Ötéves korom jutott az eszembe a nagy esővizes kádról. Elég jó fiúcska voltam, ha nem is éppen a legjobb, akit gondolni lehet.
Egyszer egy szép reggeli vasárnapra virradtunk. Minden olyan ragyogó, olyan ünnepies volt odakint. Az emberek szépen öltözködtek, úgy siettek az Isten házába. Engem is kicsinosított az édes anyám, a legszebb ruhámat adta rám, még mintha most is látnám. Kis halványkék bugyogó volt, meg pitykés dolmányka hozzá, pörge kalapom mellett néhány szál árvalányhaj lengett; hosszú szőke hajam a vállamig ért.
Nagy vígan mentem ki a folyosóra s a lépcső felső fokán megállva nézegettem a nagy esővizes kádat, amely a csurgó alatt állott s majdnem színültig volt sárgás, langyos vízzel.
A lépcső alján, (mindössze négy-öt foka lehetett, ahogy az udvarra levezetett), egy bácsi gubbasztott és várta apát, akivel dolga volt.
Szörnyű nagy karimájú kalapot viselt ez az ember, tincsbe fonta a haját, s az zsírosan lógott a nyakára, gulyássuba takarta a hátát, lobogós ingujját meg-meglendítette a szél. A bajuszát kétszer is a füle köré csavarhatta volna, olyan hosszúra nőtt, és úgy össze volt sodorítva, akár a sárkányom zsinege, hogy tán még a tűbe is lehetett volna fűzni a végét.
István bácsi volt ez a nevezetes alak, a nagykárolyi gulyásszámadó.
Bátor, nagy eszű ember a maga fajtájában, – hanem idebent, a városban, csöndes, együgyű ember, aki a bérét se tudta megolvasni fizetés idején. A bal markában szorította az egész kis pénzt, amit kapott s úgy vitte haza egyben, hogy meg se nézte. Mikor hazaért, kinyitotta tenyerét a felesége előtt s rekedt, rikácsoló hangján mondta: no asszony, itt a pénz, olvasd meg, megvan-e mind!
A nagy kád mellett csakhamar szép mulatságom akadt.
Észrevettem tudniillik, hogy az egész tengernyi víz tele van élő, mozgó, csudálatos szörnyállatokkal. Apró rémségekkel, amelyek úgy villannak ide-oda, hogy azt gyönyörű volt nézni. Némelyiknek hosszúkás, orsóformájú teste volt; a másiknak jókora bunkós feje látszott, s a fejből mintha egy szál cérna lógott volna ki egy darabon. Mikor az állatka úszni kezdett, rezgő himbálással haladt tova, de leginkább csak le és fel, sohasem oldalvást.
Nem írom le a többi fajtát. Úgyis tudjátok már, hogy ázalaggal volt tele az állott esővíz; azokkal az apró, kocsonyástestű lényekkel, amelyek maguktól teremnek meg a poshadásnak indult vízben, kivált napos időben nagyszerű evickélést művelnek benne.
Bizony az én ötesztendős eszem nem igen lehetett még jártas a természetrajzban, s felfedezésemnek szörnyen megörülve, mohón kezdtem fogdosni a csudaállatkákat, csak úgy, a markommal.
Nem ment az olyan könnyen. A vizet persze hiába markolgattam, kicsurgott mindjárt a tenyeremből az elcsípett apró állatkával együtt.
Mind hevesebben, és türelmetlenebbül kapkodtam a vízbe, egészen a kád fölé hajolva.
Egyszer csak – zsupsz! Kicsúszik alólam a föld, s én fejjel lefelé zuhanok a kádba.
Ami ezután rám várt, azt elképzelhetitek.
A kád mély volt ugyan, de szűkebb annál, hogy könnyűszerrel meg tudtam volna fordulni benne. Fejem a fenekét érte s így csak a talpam látszhatott ki a vízből.
Ha két percet így kell töltenem, megfulladok.
Pedig a víz fenekén hangot sem adhattam. Gyönge lábacskáim rugdalózása sem okozhatott zajt. De nem hiába tartja a magyar közmondás: ahol legnagyobb a veszedelem, ott legközelebb a segítség.
Én is csak azt éreztem, hogy valami erős szorítás éri a bokámat, és huss!- már kint is voltam a vízből, és erősen prüszköltem ki magamból, amit kénytelen voltam elnyelni belőle.
Csakúgy fél süketen (mert a fülem is tele volt sárga esővízzel), hallottam, hogyan kurjongat István bácsi, a gulyásszámadó.
- No lássa-e, megmondtam úgy-e! Megmondtam, hogy belepottyan! – most oszt’ csak nézzen a tükörbe, maga szép úrficska! Most csinos igazán ez a kis pitykés dolmányka, no lám!
Úgy vitt végig a folyosón. Csurgott rólam a víz. Amerre mentünk, széles tócsa jelölte utunkat. Édesanyám majd elájult ijedtében; rögtön levetkeztetett, s dugott az ágyba, hogy megszáradjak. De apa elől is dugott ám, mert bizony, hajh a kis vékonyka nádpálcika ugyancsak suhogott volna, ha olyan ruhában meglát az öregem.
István bácsi, a derék gulyásszámadó, még évek múlva is mindig emlegette a nagy veszedelmet, ha a sors véletlenül összehozott vele.