Nyomról nyomra
2010 január (Az Új Idők megjelenésének tiszteletére kiadott legújabb kötet címadó novellája.

Nyomról-nyomra

Tél van. Igazi havas tél, ami jóval korábban szokott beköszönteni odakint, a messze hegyek között, mint a városokban.
Tiszta, derűs a reggel. Az éjszakai szürke felhőzetnek nyoma sincsen. Fehér pelyhek alakjában mind lehullott a földre, amely megtartja most hideg keblén valamennyit, csillogónak.
Minden ragyog, mert szűz hóval van borítva minden. Hideg, nyugodt mosolygás hangulata van a tájékon. A sík mező csak most látszik igazán végtelennek, ezzel a gyönyörű egyforma fehérséggel. A domboldalon ellenben mintha kivirágzott volna a tél, úgy rakódott le a hó a szárazlevéllel gyászoló gyertyáncsemetékre, meg a járhatatlanul tömött boróka-bokrokra.

Ezek a boróka-bokrok zöld ékességei az erdőnek ilyenkor is; egyszersmind áldott búvóhelyei a téli sanyarúságtól elgémberedett vadnak. Úgy gömbölyödnek, mintha tüskés disznó módjára húzódtak volna össze; hegyes tűleveleiken az első hópelyhek önmagukat nyársalják föl, s úgy megakadnak rajtuk. Az ott ragadt hópillék száma egyre szaporodik, egymáshoz sorakozik. Egyszer csak össze is folyik szépen, apró hajlatokat és emelkedéseket mutató meggyűrt lappá. Arra folyvást esik, tovább esik a hó, amíg csak a bokrot remekül takaró köpenyeggé nem válik. A tűlevelek közt egyetlenegy hópihe sem tud keresztül vergődni; a bokor alja tökéletesen tiszta, száraz marad, s pompás menedéket kínál a kisebb állatoknak. De egynémely terjedelmesebb boróka alatt meg tud húzódni még az őz is. A bokrot köröskörül hósánc határolja; az egyúttal fölfogja a metsző északi szelet, amitől még sokkal kegyetlenebbé válik a téli hideg.
A hóborította boróka-telepek mintha kihalt síkos gnómfalvak volnának. Nekidomborodva, púposan gunnyasztanak egymás mellett, s várják, folyvást várják a régi lakókat, a nagyszakállú, hegyes süvegű, élénkszínű, öregarcú, rejtelmes törpéket, akik eltűnnek innen; ahogy a meglett ember emlékezetéből eltűnnek lassanként a dajkamesék. A gnómok jól beférhettek a hófödeles, homályos boróka-rezidenciákba; ott mulatozhattak, kikacaghatták a téli vihart; ha éppen akarták, apró lyukakat fúrtak a hófödelen, azon néztek ki a csillagos éjszakába, fel az égre; s azon át sugárzott be hozzájuk a világos téli éjszakák tündérfénye.
A gnómfalvak most mind elhagyatván; a szűzhó nem mutatja a törpék piciny talpának a nyomát. Más nyomok látszanak most a legkisebb érintést is eláruló tiszta fehérségen.

*

Az egyik gnóm-rezidencia előtt megállott „valaki” az éjjel, aki négy lábon járt. A havon csonka keresztalakot mutatnak a nyomok. Ilyenformán:
o
o o o
o o o
o
kettő egymásután, egyenes vonalban; kettő egymás fölött, kissé dőlten.
Ez a baktató nyúl nyoma.
Tapsifüles úr bekukucskálhatott a nyugalmat ígérő bokor alá, nyoma szemközt fordult a rezidencia bejáratának. De arra már nem szánta rá magát, hogy bemerészkedjék. Inkább, úgy látszik, megriadva ugrott el onnan, mert egy helyről szökött ki, oldalt egy ölnyire, s onnan már futást árulnak el a kinyújtóztatott nyomok, amelyek képe most ez:
o
o o o
o o o
o
Mi lehetett az oka vajon ennek a nagy megrettenésnek?
A nyúlnyom kanyarodva visz fel a dombtetőre, mindenütt ott, ahol kevesebb a sűrűség, s ahol könnyebb lehetett a siető tapsifüles útja.
Érzi az istenadta, hogy őneki folyvást résen kell lennie; - hogy egy pillanatig sem szabad könnyelműsködnie abban: hová lép, olyan helyre, ahol bizonytalanná válhat a sorsa. Márpedig a sűrűségben folyvást ott ólálkodhat nagyszámú halálos ellenségeinek egyike, másika.
S csakugyan, egy ponton a nyúlnyomba oldalvást beleszakad egy másik, egészen más formájú. Az új nyom felülről jön lefelé s ilyen alakja van:
o o o o o
Egyenes lépések, egymás mögé zsinórvonalban helyezett lábaktól származik. A nyomvonal szabályos, és rendkívül könnyed mozgást sejtet. A hóba a lyukak úgy mélyednek be, mintha mérnök mérte volna ki az irányt, s a nyomok egymástól való távolságát.
Ez a „vörös hóhér” nyoma.
Róka járt itt; vadászva indulhatott végig a domboldalon, amikor nyílván észrevette a bujdosó nyúlfit. Legnagyobb ellenségének a közeledésétől megijedve kapta azután a nyakába a világot, nagy hírtelenséggel. A róka meghallhatta a halk zörrenést, amivel a nyúl a boróka bokortól elugrott, s a kanyarodó fülesnek, lelapulva eléje próbált vágni. Nyoma mellett gyöngén húzódik végig a havon bozontos farkának az érintése.
A róka a dombtetőn megszüntette a nyúl üldözését. Ott a négy láb nyoma négyszögben van, mintha biztos kéz hegyes cövekeket vert volna a hóba:

o o
o o

A nyúl már eltűnhetett, s „Vörös úr” tétovázva tekintgélt szanaszét, azon tűnődve, vajon merre irányítsa kalandos útjait. A fedezetet nem kínáló mezőség, úgy látszik, nem izgatta, hiába csalogatta. Inkább megint az erdő felé fordult. Vissza a borókásba, a csöndes gnómfaluba, amelynek minden ilyen hófödte kunyhóját apróra ösmeri már.
Amennyire lehet, járt ösvényen marad. Ám a vadváltókat is hó borítja valamennyit. Úgy húzódnak ezek a vadváltók be az erdőségbe, kiszámíthatatlan vonalon, mintha rejtett ösvényei lettek volna az eltűnt apró emberkéknek, akik itt valaha itthon voltak.

A róka egyenes nyomvonala megállás nélkül halad az egyiken, ki a csicsókásig. Annak a kerületén óvatosan, vigyázva, szimatolva csúszott végig a „hóhér”. Ösmerős vidék ez őneki. Tudja, hogy itt van a legjobb fácántanya. A gazos kitűnő búvóhelyet kínál és táplálékot is ad. A fácán innen gallyaz föl este, s ide kívánkozik le megint reggel.
Hallani hajnalban: „kakat! kakat!” ahogy az öreg fácánkakas fellármázza az erdőt. „Ébredjetek!” kiáltja hangos szóval.
A vörös hóhér hallgatja, hallgatja; majd elkezd lopózni abba az irányba, ahol a csalogató hangok szólanak. Amint a dombról lefelé húzódik, egyszer csak megtorpan, hevesebben dobog a szíve. Valami „illat” száll feléje, ami szörnyen csiklandozza ínyes hajlamát. Bolond a helyzet!… A domb aljából kiemelkedik egy magas szálfa s a koronája körülbelül egyenes vonalba esik a lopódzó rókával. A fa magas ágai közt pedig egy sötét gömb van, ami mozogni kezd, s gömbalakjából lassan kinyújtózik. Az egy ébredező fácán, amelynek a parfümjét éppen a róka orrába csapkodja a hűs reggeli szellő. Hajh! ha odáig lehetne innen alólról ugrani!… de így már megint savanyú a szőlő.

*

A csicsókást körülsétálgatja „vörös úr”; ott is van valami a szűzhavon, amit érdemes észrevenni. Apró, háromágú villanyomok sorakoznak egymás mellé. Itt-ott mintha kapargáltak volna.
Fogolycsapat futott végig a csicsókaföld mellett.
Egy ponton elvesznek a kicsi villanyomok; bekanyarodnak a sűrűbe. Ott élénken szimatol a róka s maga is kúszva, vigyázva csúszik a barna, zörgős kóró közé.
Csend van egy darabig. A tájék kihalt. Valahol a vén fák közt egyhangú kopogással berreg a fakopáncs. Azt nem érdekli, ami itt történik. Pedig e pillanatban tragédia készül.
Prrr! – hangzik nagy berregéssel, surrogással a csicsóka között. Az a fogolyfalka röpült ki belőle, nagy lármával. A vén kakas ugyancsak csirreg és sivalkodik, szólongatja megriadt családját. A róka riasztotta meg szegényeket.
Nemsokára előtűnik a ravaszdi elégedetlen pofája a csicsókás szélén. Most sül ki, hogy csak tragikomédiát rendezett a hírhedt csirkefogó. Az egész fogolycsapatnak sikerült előle megmenekülnie.

*

A magasban megszólal valami. Mérges, komor beszéd az. Messzire elhallatszik.
„Kro-kro!” – mondogatja egy rosszkedvű holló, amint átvált az erdő fölött, ki, a fehér síkra. És megismétli időnként: - „krokró!” – „krokrokró!”
A síkság üres; végtelenül egyforma és nyugodt. A nagy fekete madár megállás nélkül siet át a tájon. Ide ugyan nincs mért leszállania.
Ki tudja, hova kívánkoznék, merre tervezgeti a mai élősködést?! – Csak röpül-röpül, szinte gépiesen, egyenesen, mintha meg sem akarna már pihenni a világ végéig. S aközben folyvást ismétli egyhangú károgását.
Már csak egy kicsi pontnak látszik; de azért a hangja mintha a szomszédos domb fáiról morogna. Mintha ez volna benne: - Mit ér minden szépsége ennek a sok fehérnek?… nyomorgás most ez az élet; tél van s a kamara meg a gyomor üres. Bizony üres: „krokró!”
A remek fehérség aztán elkezd csillogni nemsokára. A nap jött meg, a fényes tündöklő nap, amelynek a sugárjátékától gyémántossá válik a hópihe. Egy-egy fagyos, pici csillag az mind. Egy-egy tündérvirág, amelynek halálos dermedés nyújtja meg a létét, de egy leheletnyi langyosság megöli.

A nap van itt, a mindent éltető, amelyet cippanó, pittyegő üdvözléssel köszönt az apró madarak kóborló csapata. A szűzhavon még az ő nyomuk is beszédessé válik. Ahol leszállanak, kicsi hieroglifákkal telik meg a hó felülete.
Egyforma jelek azok; egyet is jelent valamennyi. Azt, hogy sürgés-forgásra van most szükség, mert nagyon rövid a nap, s aki nem siet, nem dolgozik, nem töri magát az amúgy is szegényes élelem után, az hoppon-koppon marad.

*

Süt a nap, de azért a gnómfalvak kunyhóiban örökös az árnyék. Az a különös, zöld árnyék, ami mintha a boróka tűlevelének a színét szívta volna magába.
Ezekbe a csöndes, hóborította üregekbe a napfény éppoly kevéssé hatol be, mint a holdvilág. A tél hótakarója állandóvá teszi bennük a homályt.
Jönnek a nyughatatlan, kíváncsi cinkék és ágról-ágra pattanva-szökellve a sok gnómkunyhót sem kerülik el. A velük született nagy kíváncsiság arra ösztönzi őket, hogy mindenüvé bekandikáljanak, ahol valami rejtett jót sejtenek. Megül egy fürge széncinege a boróka-bokor előtt, ott, ahol nyílás vezet alája a hó közt.
- Cin, cin, cin? – mondja éles, csengő, kérdező hangon, mintha azt tudakolná: ki van idehaza? – Aztán, hogy nincs felelet, befejezi a kérdezősködést: „cincserere!”…
A következő percben már más bokron áll tótágast; ott érdekli valami, amit a havas gallyon csak a cinke-szem tudhat fölfedezni.
Pördülésével megrezgeti a bokrot, s otthagyja látogatásának a nyomát abban, hogy ahol megfordul; leveri a gallyról az omlós havat.