Természetismeret
2010 február

A városi – kivált a nagyvárosi – „kultúremberek” között rengeteg van, aki - még ha módjában is lenne a szabad természet megismerése, - nem tartja érdemesnek, hogy a falut, vagy a pusztát látva kinyissa a szemét, s ne csak nézzen, hanem lásson is. Pedig fontos lenne, hogy ne érje be azzal, hogy, hogy ez itt fű, fa, bokor, virág, amaz meg madár, lepke, hernyó, gyík, hanem az általános egybefoglaló meghatározásokon túl kissé elmerüljön a részletek tanulmányozásában is. E nélkül a természet megértésének még a kezdete sem lehetséges, mert a legnagyszerűbb összefüggéseket, amely ezek között a részletek között van, egyáltalán nem bírja észrevenni és élvezni. Az ilyen járatlan ember azután úgy jön, megy, mozog és nézelődik odakint, mint a süketnéma, aki ráadásul még félig vak is. Semmit sem ért meg, tehát semmi sem érdekli. A jelenségek összefolynak előtte s az erdőtől nem látja a fát.

Igaz, hogy valamelyes veleszületett hajlam nélkül meglehetősen fárasztó az az előtanulmány, amely a természeti jelenségek részleteinek a fokozatos megfigyeléséhez nélkülözhetetlen, de ha valaki megérti például azt, hogy Beethovent sem lehet zenei képzettség nélkül a maga teljes nagyszerűségében élvezni és méltányolni, akkor azt is meg kell értenie, hogy a Teremtés felséges szimfóniáinak a befogadásához is kell előkészület, kell valamelyes tudás.

Ha a járatlanság annak a baja marad, aki ezzel a fogyatkozásával alkalmatlanná válik a megértésre, akkor még hagyján, hiszen ez csak az ő vesztesége. De ha olyanok árulják el a járatlanságukat, akik éppen a tájékozottságukat próbálják írásaikban bizonyítani, akkor a dolog egyenesen bántó.
Pedig lépten-nyomon rábukkanhatunk íróink némelyikének efféle botlására. Hisz’ még a nagyvárosi életű író sem szabadulhat attól teljesen, hogy a témáiban egyáltalán ne érintsen egy darab természetet. De mihelyt erre a térre merészkedik, elveszti a talajt a lába alól, csetlik-botlik és süppedezik, mintha ingoványon járna.

Egyik új folyóiratunkban olvastam nemrégen egy, a természettel bíbelődő olyan cikket, amelyben egyebek között ez volt: „Hatalmas túzokok váltanak be a nádasba, még pedig erdővel tarkított nádasba.” Pedig mindenki tudja, hogy a túzok sík területen, nyílt helyen élő ősmadár, amely a nádast és az erdőt messzire kerüli.
Egy másik cikkíró meglátogatta Madách Imre sírját januárban és hangulatosan leírva a zord téli tájat, elmondja, hogy a feje felett rengeteg daru szállt a magasban.
A daru télen már régen nincs itt, olyan tömegesen pedig, ahogy a cikkíró látta, akkor sincs együtt, amikor még itt van.
Amit ő láthatott, vadludak vonulása volt. Egyéb nem lehetett.

A nyájas olvasó, ha ért a dologhoz, az ilyeneken a vérmérséklete szerint nevet vagy bosszankodik. De a laikus a lehetetlent is könnyen elhiszi, mert nyomtatásban olvasta.

A múlt télen egy vidéki barátomnál töltöttem a pusztáján pár napot. Volt nála ugyanakkor egy telivér budapesti uracs is, akivel kimentem a nagy kertbe egy kis mozgásra. (Hócipő, bélelt bekecs, vastag sál, kötött téli kesztyű és prémes sapka volt rajta.) A kert tele volt gyümölcsfával, az utakat bokrok szegélyezték. Sokféle madár került elénk: tengelice, kenderike, széncinke, kékcinke, csúszka, sármány, még őszapóka is. Fiatal barátom egyiket sem ismerte. Egyedül a szarkának találta ki a nevét, azt is azért, mert ilyen madara volt a nagybátyjának, aki szelíd madarát Miskának hívta.

Mihez fogjon az ilyen analfabéta, ha a természet könyve nyílik ki előtte? Csoda-e, ha unatkozik ott, ahol az igazi természetbarát a legjobban szórakozik, és ki nem fogy a tanulásból, az élvezetből és a megfigyelésekből.
Olyan fogós kérdésekkel, hogy milyen az őz szemfoga, vagy a túzok zúzája, sok – egyébként tapasztalt – vadászembert is sarokba lehet szorítani, mert sokan nem tudják, hogy sem egyik, sem másik: nincs. Az őznél a „grantli” hiányzik, a túzoknak pedig nem zúzája van, hanem valóságos százrétű bendője, amelybe, ha az ember közvetlenül a lelövése után belenyúl, megfő a keze, olyan forró a benne lévő tápanyag, ami rendszerint zöld növényzet, sűrű péppé főve.
Azt hiszem, arra is kevesen tudnának felelni, hogy milyen a túzok hangja? Én magam sem hallottam, sem olyan emberrel nem találkoztam még, aki hallotta és meg tudta volna mondani, hogy milyen. Pedig valaminő hangjának mégis csak kell lenni, hisz’ még az úgynevezett „néma sárszalonkának” ( a német stumme schnepfnek hívja) is van halk szortyogása, amit gyakran hallottam, amikor felszállt előlem.

Aki a természettel elkezd foglalkozni, annak könnyen szenvedélyévé válhat az a sok örömszerzés, amelyet a természet lépten-nyomon kínál. Ha a bélyeggyűjtésbe bele lehet szeretni, és mámoros örömet lehet érezni egy hieroglifás átbélyegzett színes papíros láttára, akkor a természettől sem lehet megtagadni ennyi vonzerőt.
Valamikor régen, boldogult Fónagy Józsi barátommal azt a mulatságot találtuk ki, hogy utánoztuk karunk lendítésével a madarak repülését. A másiknak ki kellett aztán találnia, milyen madár volna az? És ki is találtuk. Aki a madarak repülését megfigyeli, az hamar meg tudja különböztetni egyiket a másiktól a szárnymozgásuk alapján is. Tőlünk messzire repülő kis madarakat is felismerhetünk így.
A varjú lomhán egyenletes repülése egészen más, mint a csóka könnyedebb lendülése. A vadgalamb egészen másképpen repül, mint a suhanó gerle; a sasok, a sólymok, az ölyvek, a kányák, a réti héják, sőt a vércsék is mindannyian más és más repülő iskolát jártak végig. Úgy, ahogy a bíbic meg a fecske, egyetlen más madár sem repül, s még a közönséges házi verébnek is mással összetéveszthetetlen mozgása van. Mennyi tapasztalati tanulmány kell ennek a megismeréséhez!

Egyes urak és hölgyek úgy vélik, hogy nekik semmi közük fűhöz, fához, madárhoz, lepkéhez. Őket sokkal jobban érdekli a divat, meg hogy ez vagy amaz a híresség miben és mikor lép fel, meg az, hogy miféle kisebb-nagyobb pikantériákat suttognak a rossz nyelvek. Az ilyeneken bizony nehéz, vagy nem is lehet változtatni. Nekik nincs érzékük, nincs szívük a természethez, untatja őket, mert nem értik és nem is igyekeznek azon, hogy megértsék.
Lelkük rajta! Nem is nekik ajánlom legmelegebben a természet tanulmányozását, (hiába is tenném) hanem elsősorban azoknak a tollforgatóknak, akik nem kerülhetik el írásaikban azt, hogy valamely fát, bokrot, virágot s a szabadban élő állatokat ne említsék, mert bizony furcsán hangzik, amikor az egyik azt írja, hogy a fogolyfalka márciusban – amikor a fogoly már párban jár – rászállott a bokorra, ahova egyébként sohasem száll. Leírja azt is, hogy a márciusi havon cserebogarak mászkálnak dermedezve, pedig e bogár igazi ideje a május, azért is nevezi a német Maykefer-nek.

Diákkoromban egyik pajtásom azt füllentette nekem, hogy ő a Somos erdőben (Nagykároly mellett) kanári madarakat fogott. Kinevettem. Tudtam, hogy nálunk szabadon élő kanári nincsen. De azóta hány ilyen „kanárifogóval” hozott össze az élet! Ha nem is így szemtől szembe, hanem a nyomtatott betű révén. Jónéhány író van, aki nem tartja szükségesnek, hogy megbizonyosodjék előbb arról, hogy lehetséges-e az a természetben, amit leírni akar. Így olvasunk azután tavaszi virágokról az őszi hangulatú novellákban, és rég elköltözött vándormadarakról téli mesékben.

Pedig a természet nyíltszívű és könnyen elárulja titkait azoknak, akik meg akarják ismerni. A természet nem titkolódzik, csak szem kell hozzá, hogy mindazt észrevegye, amit mutat. A porban, a havon, a nyirkos talajon beszélnek a nyomok és elárulják, mi járt ott, sőt még azt is, hogy mikor. A fű meghajlik a felette elvonuló lépések alatt s a lecsípett fűszálakból azt is megtudjuk, hogy ott szarvasbika csülke tépdeste meg a füvet menet közben. A jelek és a néma figyelmeztetések leírása vaskos kötet lenne. Mindezt végigtanulmányozni nem könnyű, de gyönyörű vállalkozás. Kinyílik eközben a látó szemünk és élesedik minden érzékünk; a megfigyelő képességünk a legjobban. Úgy mozgunk ismeretlen helyeken is, mintha otthon volnánk. Mert hisz’ csakugyan otthon vagyunk, a magunk világában, a természet templomában, ahol mi vagyunk a hívők és a prédikátorok.
Ennél nagyobb emelkedettség igazán nem lehet a gyarló ember számára, aki az Isten közelségébe óhajt jutni.

Mily másképpen élvezi az ember a szabad természetet, ha érzi magában, hogy a laikusok számára semmit sem jelentő neszeket, hangokat, zörejeket, alakulatokat, színeket rögtön megérti, s ezzel feltárul előtte az igazság még akkor is, ha nem érinti meg kézzel foghatóan. Elég, ha biztos következtetéseket állapíthat meg a jelekből, amelyek mindig beszédesek a természet nyelvét értők számára.

Egymagamban sétálok az erdőn, s óvatosan, felajzott figyelemmel teszek meg minden lépést. Halkan súrló nesz támad mellettem az avaron. Nem nézek oda, mégis tudom, hogy egy megzavart erdei siklókígyó csúszik arrébb előlem.
A fejem felett hirtelen csattogó suhogás hallatszik. Nem pillantok fel, mégis tudom, hogy örvös galamb szállt el a lombkoronás fa tetejéről.
Valami éleset sikkant, messze tőlem. Ott egy zöld harkály monologizál és üzen a társának.
Zaj támad a sűrűben, oldalvást. A zörgés ereje megmondja, hogy őz volt ott, s most menekül.
Megértem a rigó moszatolását, pedig nem látom a bokrok alatt bujkáltában. Az egérke halk neszezését is ismerem, amint a haraszt közt szöszmötöl.
A mátyásmadár kárálásából tudom, hogy társával beszélget-e, vagy valamire leripakodik, ami alant van a fák között. Valami után röppenget a szajkó s egyre szidja, kitartóan kíséri. Tehát róka bujkál ott, vagy nyest, amelyre különösen haragszik őszajkósága.
Ágreccsenés? Azután halk lépések. Gyanútlan szarvassuta vonul a sűrűben. Ha bika volna, hallani lehetne az agancsa kattogását, ahogy az ágakhoz ütögeti akaratlanul is.
Előttem a fű le van heverve. Őzfekvés. Suta hevert itt a gidájával.
Friss túrás a gyepen… Ott az éjjel vaddisznók mulatoztak. Íme csupa jelekből is bizonyosat tudhatok.
Gyakorlott szem a vörhenyes hervadást nem téveszti össze a nagyvad csuhája színével, sem a mozdulatlan agancsot a száraz ággal. Mind a kettőt rögtön felismeri.

Mennyi figyelés, tanulás, összehasonlítás előzte meg ezt a biztosságot. De ha megvan, akkor nincs olyan jel, olyan hang, olyan szín, amelyet meg ne értenénk. S ez a megértés a legnagyobb élvezet.
A nyomok csalhatatlanul világos hieroglifái csak a laikust meg a kezdőt ejthetik tévedésbe és zavarhatják meg.
Még az elhullatott „névjegyek” is biztos jelek lehetnek. Emitt például szarvasok ácsorogtak, az itt hagyott „emlékek” egy része hengerdeden egyforma mindkét végén, a többinek az egyik vége sodortan hegyesedik. Ez az utóbbi a bikáé, amaz a sutáé.
Fiatal sudarfa dereka végig le van hántva, az ágaikét méteren felül lévő magasságban leverve, megtördelve. Ott vén szarvasbika fente, tisztította az agancsát. A csersavas háncsot pedig pákosztos étvággyal élvezte.
Emitt a sűrűség közt egy magányos fenyőfa… A derekán iszappal bemázolt vájat. Azt a vaddisznók ráspolyozták így ki éles sörtéjükkel, amint vakarózva hozzá dörzsölődztek. Állandóan idejártak evégett.
Keresztül-kasul keskeny ösvények vonala húzódik. Az alja füves vagy harasztos, egyik sem cserkésző út. Arra nagyon is keskenyek és nagyon is a sűrűségekbe vezetnek. Ezek a letiport ösvények a „vadforgók”, itt vonul szokott útján az erdő lakója.

Mindez egyáltalában nem titok. Csak a nyitjára kell találni tapasztalással, tudással, figyeléssel, és kitartó türelemmel, ami a természetbe elmélyedés első feltétele. Minél szívósabb ez a türelem, és minél fáradhatatlanabb a figyelés, annál nagyobb a siker, az eredmény, a bizonyosság.
A természet senkit nem vezet félre s még akadályai is csak lépcsőfokok, amelyek a beteljesülés magaslataira vezetnek.