A rab király szabadon (az első magyar állatregény)
1901

BEVEZETÉS

Mintha gyászos, szomorú sóhajtást hallanék.
Mintha a sóhajtást harangkongás kísérné messziről.
De nem templomi harangszó, hanem a szelek összecsapódásából származó, amelynek búgással, jajongással váltakozik egyhangúsága.
Honnan jön? Talán a távolban látszó kék hegyek mögül, ahova túlvilági visszhang sodorta. Gyöngéd a hangja, mint a méhzümmögés. Vagy tán a föld szívéből törnek fel a halkan konduló panaszok? Kínnal fúrják keresztül magukat a lávatengeren, ami a mélységben forr; azután átverődnek az évmilliók során sziklává keményült rétegeken, amelyek valaha, a világ kiskorúsága idejében, cseppfolyós tűzzel sisteregtek.
A bűvös gyászhangok soha meg nem szűnnek.
Belefájdul a szívem s aggódva kérdem a láthatatlan Erőtől: micsoda jel van ebben a folytonos, titkos jajgatásban?
Nincs felelet; - csak szól a harang tovább.
Olyan a hangja, mintha szellő ingatta rózsa gallya kopogna az alvó szűz ablakán.
Cseng tőle a fülem s néha már el is feledem, hogy ez a csendülés örökös, és valahonnan a másvilágról hallik idáig.
Hallgatom: - néha tán nem is igazán hallom, csak úgy képzelődöm.
Mégis úgy van, hogy a halálharangot húzzák.
Kinek? Minek? Valaminek, ami elmúlik, haldoklik.

Szellősuhanást érzek. Láthatatlan szárny lendített egyet a levegőn. Valaki érkezett. Megrezzenve nézem. A múlandóság van ott mellettem és egykedvűen néz rám. Halálos közöny ömlik végig rajta.
- Mit töprengsz? Kérdi hangtalanul a szemével. (A szívem hallja a kérdést, nem a fülem.) Minden elmegy lassan a maga útján és nem lehet, hogy ami van, alakot ne váltson. De nem vész el azért egy porszemecske sem. Az elmúlás csak átalakulás.
Szorongással eltelve kérdezem:
- Mért zúg a halál-harang folytonosan, szellem?
- Mert az alakváltozás is halál. Halála a mának: a ma külsőségeinek. Ami egyszer volt, az többet sohasem lesz, legfeljebb hasonló lesz. Eltűnnek a mai nap gyermekei; jönnek felém mind, aki mutatom nekik az utat a múltba. Onnan a régi testtel nincsen visszatérés. Bármit hoz a jövő, az már nem folytatás, hanem újjászületés. A temetők pora emberszívekkel keveredik s virág nő belőle. Ami valaha dobogott, most egy parányi illatnak édesanyja.
A túlvilági harang mindennek szól, amit a pillanat éppen belesodor a múltba. A földön szakadatlan a harc. Az erős marja a gyengét s aminek már nincs jó helye az átváltozó földön, az végképp elköltözik.
- Hová?
A Múlandóság lenézett maga elé. Keresd a világ régi képét: idefent nem találod. Az őspáfrány, amely valaha olyan volt, mint az őserdő, el van temetve a kőszén-rétegekben. A mamut elmúlt s a megatheriumokat, plesiosaurusokat csak a néma kövületek magyarázzák. Az ezredéveknek nem kell segítség ahhoz, hogy megőröljék a sziklát. Az élet pedig önmagát emészti. Mindennek megvan a halálos ellensége. És az állandó harc csak jobban sietteti az elmúlást.
- S a végső diadal kié? Mondd!
A szellem vállat von.
- Nem mindegy az? Sorsát az utolsónak maradt győztes sem kerülheti el. A harang neki is szól. A haldoklás állandó és örök. Ma még a földön az őslakók utódai közt is félelmes ellenségei vannak az embernek. A paradicsombeliek közül eddig még kevés múlt el végképp. Te éppúgy ösmered a tigrist, mint Ádám ösmerte. De az írás semmit sem tud arról, hogy mamut is lett volna a paradicsomban. Ádám csak tegnap élt; a mamut tegnapelőtt. Ami a tegnapelőttöt megelőzte, az a te számodra csak sejtés. Az ember csak a kihűlésben levő földet szemlélheti; a nap melegét csak millió mértföldekről bírja ki; pedig, hogy élhessen, melegért sóvárog. De neki való melegben tüdővészessé sorvad az őspáfrány, amelynek forró levegő és fülledt gőz kellett, hogy buján nőhessen.
Aggódva és kíváncsian kérdezem a Múlandóságot: - Mikor lesz a vég?
- Neked úgyis mindegy; mi közöd hozzá? Ha billiószor billió év múlva lesz; teneked annyi, mintha száz év múlva lenne. Hisz te száz év múlva sehol sem vagy, por vagy… billió év! Hát mi az? Nem több egy másodpercnél. A végtelenben nincsen mérték. A kérészbogár élete épp olyan hosszú, mint a tied. Mindketten kezditek s végzitek. E két határ közt szenvedtek s örültök. A bogárnak mindene egy nap; te, ha szerencséd van, eltartasz száz évig. Ami az életed határába belefér, csak az a tietek. S a bogárnak negyedóra annyi, mint neked egy egész év. Utódokra vágytok, ez a közös vonás mindnyájótokban. Unokáitokat féltitek, pedig az utód nem siratja az őst.
- De a cél a jövő. A jövő pedig az unokáké. Rájuk gondolva: előre haladunk, a jövőbe nézünk…
- Igen, a sír felé - vágott közbe a szellem. És odáig is millió sír mellett viszen utatok. Kiirt az ember mindent, ami terhére van. Folyvást sírokat ás, egyre temet. A föld lakói fogynak. Végül az ember maga marad s akkor egymást eszi. Hallod a harangot?
< A föld lakói fogynak…!> - Hogy cseng fülemben ez a panasz!… A szellem igazat mond. Az átalakulás nem tart szünetet. Az ember megváltoztat mindent; az őserdőt kivágja; s hazátlanná teszi, pusztulásba hajtja, ami ott élt; - a mocsarakat kiszárítja; a pusztákat a maga fajtájával népesíti be. Előle minden fut, - bele a halálba, az elmúlásba.
Mi az: ezer év! S mégis elég, hogy az állatvilág legszebb, leghatalmasabb fajtái azalatt végképp elmúljanak. Bölény valaha sok volt; - most az utolsó mohikánok féltve őrzik, magnak. Az állatvilág igazi hőseinek a napjai megszámlálva. Az ember érdeke így kívánja…


Keresem a szellemet, nem látom már. Alakja lassanként elmosódik, foszló köddé vált. Az is elmúlt. Csak álombeli sóhajként, a harmathullás lágyságával hallottam még valamit.
„Ezer év múlva egészen más lesz a világ képe, mint ma. Nem lesz más vadon, csak amit az ember önző lelkében találsz; nem lesz más állat, csak amely az embernek rabszolgája. De azért a harang neki is szól!…”
… - Szellem, még egyet: a vég boldog lesz-e, vagy nem?
Már nem a szellem felelt, csak a visszhang kiáltott valamit a zűrzavarban, amiben az igen a nemmel összekeveredett.
Merően néztem magam elé.
Amíg tűnődtem, lement a nap; sötét éjszaka volt körülöttem.
Szemem előtt összefolytak a körvonalak; a sűrű feketeség félelmesen terjedt.
Az éj leplébe burkolózott a föld; minden hallgatag volt.
Úgy rémlett, hogy máris rohanvást közeledik az idő, amit a szellem megjósolt. Mintha századok surrantak volna el fölöttem a kietlen semmibe, a múltba.
Megszoktam az éjt s szinte bántott, amikor egy ponton elkezdett fényesedni az ég.
Nem olyan szelíd, halvány fény volt az, mint a holdé. Sokkal élénkebb annál, mindegyre vörösebb.
Gomolygó felhők jelentek meg fölötte, haragos arccal, ijesztő sietséggel.
A vörösségből most kicsapott valami. Egy kígyónyelvű láng. Láttam fényénél, hogy a komor felhő nem igazi; dülöngő füstoszlop volt az. Szinte kavarogva örvénylett s hajladozott a szélben.
- Tűz van! Tűz van! – hangzott e percben mindenfelől.
A harangokat kezdték félreverni.
Az a másik harang, a túlvilági, ebben a földi lármában végképp elhallgatott.




BEVEZETÉS

Mintha gyászos, szomorú sóhajtást hallanék.
Mintha a sóhajtást harangkongás kísérné messziről.
De nem templomi harangszó, hanem a szelek összecsapódásából származó, amelynek búgással, jajongással váltakozik egyhangúsága.
Honnan jön? Talán a távolban látszó kék hegyek mögül, ahova túlvilági visszhang sodorta. Gyöngéd a hangja, mint a méhzümmögés. Vagy tán a föld szívéből törnek fel a halkan konduló panaszok? Kínnal fúrják keresztül magukat a lávatengeren, ami a mélységben forr; azután átverődnek az évmilliók során sziklává keményült rétegeken, amelyek valaha, a világ kiskorúsága idejében, cseppfolyós tűzzel sisteregtek.
A bűvös gyászhangok soha meg nem szűnnek.
Belefájdul a szívem s aggódva kérdem a láthatatlan Erőtől: micsoda jel van ebben a folytonos, titkos jajgatásban?
Nincs felelet; - csak szól a harang tovább.
Olyan a hangja, mintha szellő ingatta rózsa gallya kopogna az alvó szűz ablakán.
Cseng tőle a fülem s néha már el is feledem, hogy ez a csendülés örökös, és valahonnan a másvilágról hallik idáig.
Hallgatom: - néha tán nem is igazán hallom, csak úgy képzelődöm.
Mégis úgy van, hogy a halálharangot húzzák.
Kinek? Minek? Valaminek, ami elmúlik, haldoklik.

Szellősuhanást érzek. Láthatatlan szárny lendített egyet a levegőn. Valaki érkezett. Megrezzenve nézem. A múlandóság van ott mellettem és egykedvűen néz rám. Halálos közöny ömlik végig rajta.
- Mit töprengsz? Kérdi hangtalanul a szemével. (A szívem hallja a kérdést, nem a fülem.) Minden elmegy lassan a maga útján és nem lehet, hogy ami van, alakot ne váltson. De nem vész el azért egy porszemecske sem. Az elmúlás csak átalakulás.
Szorongással eltelve kérdezem:
- Mért zúg a halál-harang folytonosan, szellem?
- Mert az alakváltozás is halál. Halála a mának: a ma külsőségeinek. Ami egyszer volt, az többet sohasem lesz, legfeljebb hasonló lesz. Eltűnnek a mai nap gyermekei; jönnek felém mind, aki mutatom nekik az utat a múltba. Onnan a régi testtel nincsen visszatérés. Bármit hoz a jövő, az már nem folytatás, hanem újjászületés. A temetők pora emberszívekkel keveredik s virág nő belőle. Ami valaha dobogott, most egy parányi illatnak édesanyja.
A túlvilági harang mindennek szól, amit a pillanat éppen belesodor a múltba. A földön szakadatlan a harc. Az erős marja a gyengét s aminek már nincs jó helye az átváltozó földön, az végképp elköltözik.
- Hová?
A Múlandóság lenézett maga elé. Keresd a világ régi képét: idefent nem találod. Az őspáfrány, amely valaha olyan volt, mint az őserdő, el van temetve a kőszén-rétegekben. A mamut elmúlt s a megatheriumokat, plesiosaurusokat csak a néma kövületek magyarázzák. Az ezredéveknek nem kell segítség ahhoz, hogy megőröljék a sziklát. Az élet pedig önmagát emészti. Mindennek megvan a halálos ellensége. És az állandó harc csak jobban sietteti az elmúlást.
- S a végső diadal kié? Mondd!
A szellem vállat von.
- Nem mindegy az? Sorsát az utolsónak maradt győztes sem kerülheti el. A harang neki is szól. A haldoklás állandó és örök. Ma még a földön az őslakók utódai közt is félelmes ellenségei vannak az embernek. A paradicsombeliek közül eddig még kevés múlt el végképp. Te éppúgy ösmered a tigrist, mint Ádám ösmerte. De az írás semmit sem tud arról, hogy mamut is lett volna a paradicsomban. Ádám csak tegnap élt; a mamut tegnapelőtt. Ami a tegnapelőttöt megelőzte, az a te számodra csak sejtés. Az ember csak a kihűlésben levő földet szemlélheti; a nap melegét csak millió mértföldekről bírja ki; pedig, hogy élhessen, melegért sóvárog. De neki való melegben tüdővészessé sorvad az őspáfrány, amelynek forró levegő és fülledt gőz kellett, hogy buján nőhessen.
Aggódva és kíváncsian kérdezem a Múlandóságot: - Mikor lesz a vég?
- Neked úgyis mindegy; mi közöd hozzá? Ha billiószor billió év múlva lesz; teneked annyi, mintha száz év múlva lenne. Hisz te száz év múlva sehol sem vagy, por vagy… billió év! Hát mi az? Nem több egy másodpercnél. A végtelenben nincsen mérték. A kérészbogár élete épp olyan hosszú, mint a tied. Mindketten kezditek s végzitek. E két határ közt szenvedtek s örültök. A bogárnak mindene egy nap; te, ha szerencséd van, eltartasz száz évig. Ami az életed határába belefér, csak az a tietek. S a bogárnak negyedóra annyi, mint neked egy egész év. Utódokra vágytok, ez a közös vonás mindnyájótokban. Unokáitokat féltitek, pedig az utód nem siratja az őst.
- De a cél a jövő. A jövő pedig az unokáké. Rájuk gondolva: előre haladunk, a jövőbe nézünk…
- Igen, a sír felé - vágott közbe a szellem. És odáig is millió sír mellett viszen utatok. Kiirt az ember mindent, ami terhére van. Folyvást sírokat ás, egyre temet. A föld lakói fogynak. Végül az ember maga marad s akkor egymást eszi. Hallod a harangot?
< A föld lakói fogynak…!> - Hogy cseng fülemben ez a panasz!… A szellem igazat mond. Az átalakulás nem tart szünetet. Az ember megváltoztat mindent; az őserdőt kivágja; s hazátlanná teszi, pusztulásba hajtja, ami ott élt; - a mocsarakat kiszárítja; a pusztákat a maga fajtájával népesíti be. Előle minden fut, - bele a halálba, az elmúlásba.
Mi az: ezer év! S mégis elég, hogy az állatvilág legszebb, leghatalmasabb fajtái azalatt végképp elmúljanak. Bölény valaha sok volt; - most az utolsó mohikánok féltve őrzik, magnak. Az állatvilág igazi hőseinek a napjai megszámlálva. Az ember érdeke így kívánja…


Keresem a szellemet, nem látom már. Alakja lassanként elmosódik, foszló köddé vált. Az is elmúlt. Csak álombeli sóhajként, a harmathullás lágyságával hallottam még valamit.
„Ezer év múlva egészen más lesz a világ képe, mint ma. Nem lesz más vadon, csak amit az ember önző lelkében találsz; nem lesz más állat, csak amely az embernek rabszolgája. De azért a harang neki is szól!…”
… - Szellem, még egyet: a vég boldog lesz-e, vagy nem?
Már nem a szellem felelt, csak a visszhang kiáltott valamit a zűrzavarban, amiben az igen a nemmel összekeveredett.
Merően néztem magam elé.
Amíg tűnődtem, lement a nap; sötét éjszaka volt körülöttem.
Szemem előtt összefolytak a körvonalak; a sűrű feketeség félelmesen terjedt.
Az éj leplébe burkolózott a föld; minden hallgatag volt.
Úgy rémlett, hogy máris rohanvást közeledik az idő, amit a szellem megjósolt. Mintha századok surrantak volna el fölöttem a kietlen semmibe, a múltba.
Megszoktam az éjt s szinte bántott, amikor egy ponton elkezdett fényesedni az ég.
Nem olyan szelíd, halvány fény volt az, mint a holdé. Sokkal élénkebb annál, mindegyre vörösebb.
Gomolygó felhők jelentek meg fölötte, haragos arccal, ijesztő sietséggel.
A vörösségből most kicsapott valami. Egy kígyónyelvű láng. Láttam fényénél, hogy a komor felhő nem igazi; dülöngő füstoszlop volt az. Szinte kavarogva örvénylett s hajladozott a szélben.
- Tűz van! Tűz van! – hangzott e percben mindenfelől.
A harangokat kezdték félreverni.
Az a másik harang, a túlvilági, ebben a földi lármában végképp elhallgatott.