A rab király szabadon 2.

Abdullah bosszúja

A Biscaya-cirkuszban két előadás volt, s a személyzet alig várta, hogy a fáradságos nap után pihenni mehessen.
Felice Borghio, a főrendező, erélyes hangon szidta azokat, akik a rendezkedéssel nem tudtak hamar elkészülni. A használatban volt felszerelést mérnöki pontossággal rakatta helyére, s jaj volt annak, aki csak egy hajszálnyira is eltévesztette feladatát. Azt a dühös olasz mindjárt megöklözte.
A manézsban nem is volt semmi hiba; hanem az állatsereglet tájékáról már másodízben hallotta Borghio azt a felhördülést, amit Szultán, a vén hímoroszlán, olyankor hallatott, ha ingerkedtek vele.
A cirkusznak, minden kincse mellett is, az állatsereglet volt legnagyobb dísze s vonzó ereje. S ebben is Szultán volt a kedvelt.
Páratlan szépség a maga nemében. Igazi király, igazi férfiú, aminőt csak a szabadság szül, s a veszély fejleszt. Nem olyan satnya állatkerti szülött, aminőt annyit látni elgyávásodva, kutyaszelídséggel. Hazája Afrika sivatagja, ahol halálmegvetést, rettenthetetlen bátorságot, zsarnoki akaratot égetett belé a tropikus nap. Hatalmas fejét bozontos barna sörény körítette, amely már szinte a feketébe árnyalt; oszlop-lába irtózatos erőt sejtetett. Nagyon szép volt.
Megmaradt vadnak, félelmetesnek, rabságban is.
Gyűlölte az embert, s jaj lett volna a vakmerőnek, aki a szelidités szándékával közeledik hozzá. De legjobban gyűlölte Abdullaht, a cirkusz szerecsen szolgáját, aki az állatsereglethez volt beosztva ápolónak.
Ez a szerecsen ott volt, amikor Szultánt a neki ásott veremben elfogták.
Az állatszelidítő háromannyit adott a sivatag remek királyáért, mint bármely más bestiáért. Abdullah majd megbolondult fájdalmában, amikor arról volt szó, hogy a fogoly királytól meg kell válnia. Nem tudta elfeledni, hogy a dróthurkot ez a fekete ellenség dobta a nyakába, amikor a ketrecbe emelték. De azért Abdullah ment vele, mint a szerelemes legény a kedvese után.
Ha Abdullah csak odaállt a ketrece elé, Szultán dühbe borult s hörgött, hogy megrezdült belé az épület teteje. Borghio azt hitte ilyenkor, hogy a szerecsen kötekedik a cirkusz díszével. Szidta Abdullaht, mint a bokrot. A szegény ördög hiába védekezett.
Talán most történt először, hogy csakugyan bántotta Szultánt. A „király” ráfeküdt a ketrec tisztításakor használt rúdra s nem akart mozdulni. Abdullah egy vasbottal megpiszkálta. Éppen erre rohant oda Borghio s úgy vágta pofon a szerecsent, hogy a Szahara minden homokja ott kavargott attól a szeme előtt.
Az olasz dühösen kiabált s továbbrohant.
Abdullah lassan tért magához.
Ez volt az első ilyen gyalázatos megszégyenülés, ami életében érte.
Nyögött, hörgött, vonaglott; de nem a testi fájdalomtól. Belemarkolt göndörfekete üstökébe s vadul tépte. Szemgolyója csaknem kiugrott üregéből. Fehér fogsorát ijesztő módon csikorgatta.
- Láttátok? Láttátok? – kérdezte a vadállatokat, és halk, elfojtott hangon üvöltött, mint a sakál a kezdődő éjben.
Ott volt a ketrecben Zulejka, a bengáliai nősténytigris. Vénusz a tigrisek között. Csíkos testét csúsztatva lendítette tovább, amint meggondoltan sétált le s föl a vasrács mögött. Az egér nem léphet nesztelenebbül.
A sarokban egy még erősebb vasléccel körülvett ketrec rúdjait rázta meg valaki, némán. Egy pár merev szem kandikált ki a rács mögül, sötéten, kíváncsian. Az volt Cézár, a nagy gorilla, amely a tigrist is megfojtotta volna roppant öklével. Embermagasságra nyújtózkodva kapaszkodott a lécekbe s néha-néha rántott rajtuk egyet. Most Abdullaht bámulta s összecsattogtatta szörnyű állkapcsát.
A többi állat nyugodtabb volt. A medvék összegomolyogva aludtak; az elefánt feldobta ormányát a nyakára, úgy szunyókált.
Abdullah tajtékzott. Körme belemélyedt a tenyerébe, úgy összeszorította az öklét. Rohant a ketrecek mellett le s fel, mint a megvadult jaguár. Sötét feje zúgott a még sötétebb gondolattól, ami most hirtelen megfogamzott benne.
Megállott, hallgatózott. A cirkuszban lassan elcsöndesült minden. Borghio recsegő, kiállhatatlan hangját már nem lehetett hallani. Bizonyosan lefeküdt az inspektor szobába. Most éppen ő volt a soros.
Abdullah odasompolygott a deszkabódéhoz, ahol az inspektor vacka volt. Belülről egyenletes, nehéz lélegzést hallott. Már aludt az, aki bent volt. Csak Borghio lehetett. A szerecsen visszafutott az állatsereglethez, mint az árnyék. Lassan kúszott egy üvegszekrényhez, amelyet erős dróthálóval borítottak le. Belenézett a szekrénybe. Ott egy különös mozdulatlan tekercs volt, puha széna között. A tekercs vörösesen fénylett a szerecsen tolvajlámpájának a világításától.
Az a tekercs volt a Vörös ördög. Egy dél-amerikai korallkígyó. A legszörnyűbb bestiák egyike, amelynek a marása másodpercek alatt halált okoz.
Abdullah felemelte az üvegszekrényről a dróthálót, a szekrénykét átnyalábolta s macskalépésekkel vitte az inspekciós szoba felé.
A kígyó felébredt, s ámbár helyzetén nem igen változtatott, mégis kíváncsiságot árult el. Szeme élénken csillogott, amint a szerecsenre szögezte; fejét néhány ujjnyira felemelte, nyelve idegesen villant ki szájából; aközben sziszegett.

*

Abdullah megállt az ajtó előtt. Gondolkodott.
Borghio is olyan volt, mint minden hirtelen haragú ember. Az egyik pillanatban majd hogy szét nem robbant, a másikban meg akár táncra perdült volna. Azóta, hogy a szerecsent megbüntette, azt is elfeledte, hogy van a világon egy Abdullah nevű oroszlánetető. Lefeküdt s nyomban elaludt. Ugyancsak jóízűen horkolt.
Abdullahnak úgy kimeredt a szeme, hogy a Vörös ördög, (a korallkígyó) hipnotizálva bámult rá.
A szerecsen lassan fújt és lihegett, s némán, csupán a tekintetével mondott a kígyónak valamit.
Azután az üvegszekrény fedelét hírtelen lekapta s a drótkosarat borította rá, nagyon könnyedén.
A Vörös ördögöt ez a gyors mozdulat magához térítette. Dühösen csapott fejével a drótfalhoz, oda, ahol az Abdullah keze motoszkált. Villámgyors volt a vágás, és ha a szerecsent a drót nem védi, öt perc múlva nincs az élők között. De így a kígyó csalódva húzódott vissza, s gyanakodó, élénk tekintettel várta, hogy hol kaphatna rést, ahol támadását sikeresebben ismételhetné.
Abdullah letette a szekrénykét az inspekciós szoba ajtaja elé. Ha valaki azon az ajtón sebtiben kirohan, akkor rá kell lépnie, vagy félre kell rúgnia a drótkosarat. Egy ilyen mozdulat éppen elég arra, hogy a Vörös ördög megtegye szörnyű kötelességét, amit a bosszúszomjas szerecsen várt tőle.
Nesz nélkül csúszott vissza Abdullah ezután a cirkusz belsejébe. Még folyvást csikorgatta a fogát s amint Cézár ketrece mellett elsuhant, a vaslécet rázogató óriási majomnak a szemébe kacagott.
- Ne búsulj mpungu. Ne búsulj. Mindjárt lesz, ami lesz. Készülj barátom, mpungu! Mindjárt vége az éjszakának; kisüt a nap! Vigyázz!!...
Azzal csöndesen, gyakorlott kézzel nyitotta ki a nagy majom ketrecét.
A gorilla halk, örvendő röfögéssel szökött ki a vaslécek közül s egy pillanat alatt felkapaszkodott a cirkuszt tartó gerendaoszlopon a nyitva hagyott szelelő lyukhoz, ahonnan a csillagos éj világossága áradt be gyéren a fenevadak közé.
Cézár megérezte a szabad levegőt s rögtön annak a forrását kereste. A szelelő lyuk tulajdonképpen egy ajtó nagyságú ablak volt. Azon a fekete rém úgy surrant ki, mintha maga is tudná, hogy most nem szabad lármát ütnie.
Bengália dísze, a nősténytigris, elfojtott, nyávogó bőgéssel nézett a majom után s farka-vége idegesen mozgott aközben, mint a leselkedő házimacskáé.
Az elefánt még jobban hátracsapta nagy lebbencs fülét s úgy bámulta, hogy itt mi történik. De egyébiránt nyugodtan maradt.
Abdullah körülfutotta az állatseregletet. Vigyorgó pofáján düh, és elszántság volt. Minden ketrec ajtaját kikulcsolta, de még nem nyitotta ki. Gyorsan dolgozott és gyakorlott kézzel. A vadállatok legtöbbje csöndesen pihent. Csak Szultán érdeklődött némileg az iránt, hogy mit keres itt megint az ápoló. Méltósággal nézett vele szemközt egy pillanatig; de Abdullah elugrott. A királlyal nem mert szóba állni. Hátha dühös lesz, s ordításával korábban ébreszti fel az olasz főrendezőt, semmint kellene.
Inkább Zulejkához fordult. Elkezdett neki halkan, titkosan, gonoszul hízelegni.
- Te legszebb, te legkegyetlenebb; ha szereted a vért, nemsokára ihatsz. Élesítsd a fogadat; nyújts ki karmaidat és reszkess a gyönyörtől! Te benned bízik Abdullah legjobban. Szultán lomha és kényelmes; Szultán csak a mennydörgés! Ő a csendháborító! De te, te magad a mennykő vagy! A te ugrásod a villám!… a te ugrásod s ütésed a halál!…
Zulejka odasompolygott és sunyi tekintettel dörzsölte fejét a vasrácshoz.
A szerecsen már tovább sietett. Óvatosan nézett körül, azután felragadott egy bádogkannát. Abban olaj volt.
Rohant vele a manézs felé, ahol egy sarokban néhány porció széna volt. Csak éppen a legszükségesebb, mert a cirkuszban semmiféle könnyen égő anyagot sem volt szabad felhalmozni.
A szénát leöntötte, meglocsolta az olajjal; azután hirtelen meggyújtott egy csomag gyufát s a széna közé dobta. A pirosló tűz mohón szaladt át az olajos szénára s halk sercegéssel kígyózott rajta feljebb-feljebb.
Abdullah hangtalanul, borzasztó arccal kacagott. De nem időzött itt tovább. Gazella-szökésekkel futott vissza a nagy állatokhoz. Mire az oroszlán ketrecéhez ért, már hallotta, hogy odaát a lovak rémülten kezdenek nyeríteni. A cirkusz hátterében mintha kivilágítást rendeztek volna.
Mohamed, a vén elefánt idegesen emelte fel ormányát, szaglászott s izgatott trombitálást hallatott.
Éppen ekkor tárta ki a szerecsen a berber oroszlán ajtaját.
Szultán a szokatlan zajtól s egyre növekvő fénytől megriadva, felugrott fektéből s merően bámult. Még nem értette meg, hogy a szabadságot kínálják neki.
A szerecsen már nem törődött vele. Sietnie kellett.
Az ébredező lovászok vészkiáltását hallotta. Csak pillanatai voltak.
Igaz, hogy miután mindent előkészített, most csak az volt hátra, hogy a vadállatok ajtait kitárja. Pokoli bosszúterve az volt, hogy szabadon ereszti a nagy haramiákat, hadd legyen a tűz okozta zavar még borzasztóbb.
A bengáliai nősténytigris ketrece volt soron. Hörögve terve sikerének a gyönyörétől, rántotta fel Abdullah a ketrec ajtaját. Már nem bírt magával; - hisz odaát mind nagyobb lett a lárma. Már égett a cirkusz és csak az Isten olthatta volna el, váratlan, özönvízszerű felhőszakadással.
- Jöjj ki Zulejka, jöjj! Üvöltötte. Látod, a király gyáva! Gyere és bosszulj meg te; tépj szét minden élőt. A szabadságot adja érte teneked Abdullah!…
A tigris nem kérette magát. Egyetlen szökéssel kint termett. Még hamarább is, mint a szerecsen kívánta.
A gyönyörű bestia ijedt, és mégis kéjes, kurrogó morgást hallatott, s félig a tűzlármára figyelve, Abdullaht leste, aki annyit játszott volt vele; annyit simogatta a fejét a rácson át.
Abdullah rohant a párduc ketrecéhez, hogy azt is kinyissa. Elvakult, eszelős dühvel akarta megsemmisíteni a világot, ha maga belepusztul is.
Iszonyú ordításra fordult vissza. Szultán éppen kilépni készült ketrecéből.
Zulejka ellenben nem bánta most, hogy mit csinál a király. Csak egy futó alakot látott, aki a vérszomját, gyilkolási vágyát fölkeltette. Elnyújtózva, félig leguggolva ugrásra készült.
Abdullah megértette a tigris szándékát s elsápadt. De már nem volt ideje, hogy kiáltson. Különben is, kinek kiáltott volna? A lárma egyre nőtt; - a vadállatok már régóta érezték a füst szagát s nagyon nyugtalanok voltak.
Egy sötét tömeg röpült át a levegőn s rázuhant egész súlyával a szerecsenre. A tigris volt.
- Tűz van! Tűz van! - ordították az emberek odakint. Eszeveszett futkosás, dübörgés, nyerítés töltötte be a cirkuszt.
Borghio felriadt s álomittasan indult ki fülkéjéből. Megbotlott valamiben s rögtön rá nyilalló, éles fájdalmat érzett, mintha hegyes, finom szögbe lépett volna. Nem törődött vele. A feléje áradó fény kétségbeeséssel töltötte el. Megértette a veszedelmet.
Amint csak bírt, futott a manézs felé.
Egyszerre borzadva hőkölt vissza.
Előtte, alig tíz lépésnyire, a bengáliai tigris hasalt a földön; alatta feküdt, - immár mozdulatlanul, - a szerecsen. A tigris kéjesen nyalogatta Abdullah szétmarcangolt arcát. Az embervér édességétől úgy megrészegült, hogy még a tűzlárma elől sem sietett menekülni.
Borghio felkiáltott. Vissza akart fordulni, hogy fegyvert hozzon az inspekciós szobából. Emlékezett rá, hogy az állatszelidítő, az óriás Vasziljev ott szokott tartani egy pár revolvert, amivel a vadállatokat a lövéshez szoktatja.
Amint éppen hátrálni kezdett, borzongó nyilallás szaladt végig a testén. Tüzet érzett a tagjaiban és összeszorult a torka. Szeme elhomályosodott.
- Szent Isten, mi ez? – gondolta. De már nem ért rá, hogy állapota okáról tanakodjék. Iszonyú, kínos görcs szaladt a szívére; nem bírt lélekzeni, fulladás fenyegette. Összeroskadt.
- Vizet, hörögte, vizet!
Egy lovász szaladt erre, a veszedelem gócpontja felől. Valószínűleg az inspekcióst akarta értesíteni. Meglátta a tigrist, amint éppen felemelkedett a szerecsenről; azután Borghiot, aki tehetetlenül vonaglott a földön. Az iszonyat kiáltásával menekült vissza és sorsára hagyta a két szerencsétlent.
A lárma ez alatt a tetőpontját érte el. Fejszecsapások zuhataga omlott a cirkusz deszkafalára. Így akartak az emberek új utakat nyitni, ahol menteni lehessen.
A lángok már a tetőt nyaldosták. Ropogva, vörös lobogással kergették egymást mind feljebb. Pattogás, zúgás, vadállatok bőgése, üvöltése keveredett össze.
A cirkusz deszkafala három helyen is beomlott egyszerre. Az egyik ponton Vasziljev, a góliát ugrott be.
Meglátta a sarokban Szultánt és Zulejkát, amint a bősz lármától megzavarodva, egymással mit sem törődve lesték, hogy merre találhatnak egérutat.
- Vissza emberek! - ordította a toronyember, - a fenevadak elszabadultak, vissza!
A halálfélelem zavarával robbant szét a tömeg a nyílás elől. Vasziljev egymaga rohant a két szörnyetegnek.
- Befelé rabszolgák! Vissza a ketrecbe! - üvöltötte, s szekérrúdnak beillő dorongjával közéjük sújtott.
A két hatalmas barom felhördült s megriadva ugrott félre. Elosont mindkettő a szelidítő mellett, akit nem mertek megtámadni, de nem a ketrecbe siettek, hanem a résen beömlő szabad levegő felé.
Egy pillanat alatt kint voltak a szabadban s az ordítozó emberek közt vaktában futottak bele a sötét éjszakába. Vasziljev nem bírta őket utolérni.
A cirkusz borzalmasan égett és olyan hőséget terjesztett, hogy csak a legbátrabbak és legelszántabbak maradtak helyükön az oltás és mentés nehéz munkájánál.
A mentők közt Vasziljevre várt a vezér szerep, mert ő volt az egyetlen, akinek legalább a ketrecben maradt vadállatok engedelmeskedtek.
Az orosz Góliát maga is tudta ezt és csakhamar felhagyott a két főbestia hiábavaló üldözésével. Visszatért a katasztrófa színhelyére és a ledöntött deszkafalak mögül emberfölötti erővel vonszolta ki a ragadozók ketreceit.
Az elefánt kürtölve, harsogva, ingerülten és izgatottan segített neki ebben a sürgős, veszélyes munkában. Szörnyű volt a ropogás, pattogás, zúgás, ordítás, bőgés és jajgatás keveréke. Aki tanúja volt, elképzelhette, hogy milyen lehet majdan az ítélet napja.