A rab király szabadon 3.

A „szabadok”.

Hajnalodott. Derengő félhomály terítette szét szürke szárnyát.
A hegyek alatt, az erdő szélén, egy vörös fickó lopózott nagy óvatossággal a bokros domboldal felé, ahol egy őzbak riadó böffenését lehetett hallani.
Ravasz volt, a rókák Nesztora, akinek romlani kezdett a szeme s a sötét éjszakát szívesen cserélte fel a szürkülettel, ha arról volt szó, hogy zsákmány után járjon. A hallása sem volt tökéletes. Valaha még a lappantyú röpülésének a neszére is figyelt; most boldog volt, ha pontosan ki tudta számítani, hol zsebeg kora reggel a fogolykakas, vagy melyik hant mögött cincog a mezei egér.
Egy kis árnyék suhant el feje fölött. Ravasz! Ravasz! Szólt egy vékonyka hang.
A vén róka lelapult s felpislantott. Megismerte Csúnyát, a szúnyogfogdosó szárnyasegeret.
- Mi az? Mit háborgatsz? Kérdezte a könnyedén libegő kis állattól.
- Nagy dolog történt Ravasz, - kezdte Csúnya. - Most jövök a füstös város felől; de útközben mindenütt időznöm kellett a „szabadoknál”, hogy az eseményt elmondhassam nekik. A „szabadok” viszik a hírt tovább. Azóta ezren, meg ezren tudják!…
- Mit izgatsz? Azt hiszed, találós mesékre vágyom? Beszélj valahára!
- Tudod-e, ki van erre útban, Ravasz? A király! A király jön! Hallod-e?! Én láttam. A füstös városból, nagy tűz közepéből indult el. Vele volt a Csíkos Fojtogató is, akikről a vándormadarak mesélgetnek, amikor a tengerentúlról visszajönnek. Sietek tovább, hogy híreszteljem a nagy újságot, mert már hajnalodik s én nem állom a napot.
Ellibegett.
A vén róka utána bámult. – Csúnya megbolondult, gondolta magában s tovább akart vonulni a gazosba. De bús vijjogás állította meg. Az alig derengő égen nesztelen szárnycsapással repült át Rém, a kósza fülesbagoly.
- Jújj-ju-újj! - rikoltotta, - ide füleljetek, akik halljátok; legyetek készen és gyülekezzetek! Jön a király!… A berber oroszlán jön! A legendák hőse útban van hozzátok, „szabadok”! – A Csíkos fojtogató jár nyomában!
A „szabadok” az erdő és mező vad lakosai, megrendülve, félelemmel és büszkeséggel hallották a hírt. A király jön!… Akiről csak a világlátott szárnyasok tudnak bizonyosat.
A bagoly megült egy fán s onnan sírta tele a környéket a maga csudálkozásával: „jújj-ju-hujj-újj!”
A hajnalpír első sávja látszott keleten. Az erdő megmozdult. Deli, a legformásabb bakőz, rémülten vágtatott be a vágásból a szálerdőbe s útban találta Daliást, az erdők díszét, a kormos-nyakú szarvasbikát.
- Hallottad, bátya? - kérdezte szepegve. - Jaj nekünk!
Az agancsár lehajtotta a fejét s agancsa szemágával megtépte a gyepet.
- Nem jó világ készül, - bőgte sejtelmesen.
Nemsokára egy sólyom jött, gyors szárnyalással. Daliás rákiáltott: Hej, Villám, te is láttad?
A sólyom már a messzeségből szólt vissza: Én ne láttam volna? Hisz’ nekem parancsolta meg, hogy hirdessem a „szabadoknak” az érkezését; Csúnya meg Rém már kiállottak a szolgálatból.
A nagy hegyek közt dörmögve csóválta fejét a hírre Barlangi, a medve. – Kullogó, a szürke farkas, lába közé csapta a farkát, úgy szimatolta, merről jöhet a király. Fürge, a mókus, egy madárfészket rongált meg s aközben így szólt:
- Nagyon kíváncsi vagyok magam is; de nekem ugyan mindegy. A király nekem se nem használhat, se nem árthat.
Vitéz, a kőszáli sas, örömujjongva süvített fel a felhőkig.
- Jön a barátom! A kollégám! Csakugyan jön! Látom innen! Oh, mily hatalmas, sötét sörénye van! Gyönyörű! Felséges!
Hóhér, a húzok vénje, elnyújtózott egy vastag fa ágán s minden neszre figyelt.
- Kedves rokonaimat szívesen kell látnunk, szólott le Barlanginak, némi pöffeszkedéssel. S magában ezt gondolta: Ha a királynak udvara lesz, ezek közül az otrombák közül egyes-egyedül engem tehet meg adjutánsának. Ha eddig nemes voltam, ezután mágnás leszek.
Az erdő széléről e pillanatban rémítő ordítás hallatszott. Mintha az ég összeroppant volna, s lezuhant volna a törékeny földre. Mintha a föld megnyílt volna s a közepéből mennydörgés bömbölt volna ki. Zúgó, visszhangos, mély hördülésben végződött a mindent megfélemlítő hang.
A „szabadok” valamennyien összerázkódtak, megremegtek. Agyarasnak minden sörtéje tüskévé meredt, úgy fújt a völgy fenekén, sáros vackában. Kampós a hegyszakadékok közé rohant, s a többi zerge veszett futással követte vezérét. Vak Koldus, aki a föld alatt lakott a mezőn, meglökte vakond-társát; ne moccanj! - súgta neki halkan, földrengés van!
A király hatalmas szava végigdörgött az erdőn.
- Ide hallgassatok „szabadok”! Én vagyok itt a király! Messziről jövök! A tüzes homok hazájából! Fogoly voltam, de most szabad vagyok! Színről-színre láttok! Elvárom tőletek a teljes hódolatot! Reszkessen, aki késik!…
A „szabadok” közt izgatott lótás-futás támadt.
Az egész környékről siettek a nagy közgyűlésre.
A komor hegy lábánál volt egy nyílt térség, amit árnyékos ősfák környeztek. A fák alja tiszta volt, mintha el lett volna onnan söpörve a gaz. A félkörben futó térségen pázsit zöldellt. A nagy fákkal szemben meredek sziklafal emelkedett, amelyen csak a pillangómadár tudott megkapaszkodni. A sziklafal alján, bokrokkal födött odúban lakott Barlangi. Messze, az ország határáig, ő volt a legerősebb, leghatalmasabb a „szabadok” közt; őt illette tehát a helytartó rangja. A gyűléseken ő mondta ki az utolsó szót a király nevében, aki a forró homok hazájában lakik.
Csöndes, aggódó dörmögéssel ügetett most a helytartó a gyűlésre. Útközben folyvást elfojtott hangon kiabálta:
- Siessetek „szabadok”, siessetek! Ott legyen mindenki! A fiskálist, Ravaszt, sürgősen hívjátok! Deli vágtasson érte gyorsan!… Hol van Gyász, a félszemű holló? Keringjen a Komorszikla fölött, hogy a járatlan „szabadok” meglássák az irányt.
A völgy mentén, a berekből, a király dörgő, visszhangos felhörrenése hallatszott. A „szabadok” egymást biztatták: siessünk! siessünk!
Nemsokára ott volt a környékről mindenki, a Komorszikla tövénél.
Kullogó fél tucat farkast vezetett. Köztük volt Ordas is, aki amiatt tett szert hírre, hogy az emberlakta tájékon legjobban kiösmerte magát. Mellette nyugtalankodott Csikasz, akit a farkasok mint jeles cselszövőt emlegettek. Mennydörgőt, a vadászt ő csalta be egyszer az ingoványba, majdhogy ott nem veszett akkor a „szabadok” legfélelmetesebb ellensége. A szarvasok és őzek külön csoportokban jöttek, de azután egymás mellett helyezkedtek el. Amazokat Matróna vezette, az idős asszonyság. Daliás, a barnanyakú bika zárta be a menetet.
Az őzek élén Csellenő lépdelt, a hajdan csinos suta, akit a fiatal őz-suták követtek. Deli éppúgy hátul volt, mint koronás rokona, Daliás.
A többi „szabad” egyenként szállingózott. Előbújt a bozótból Félénk is, az ébren alvó nyúl; megjött csakhamar Vérszopó, a nyestek e kóborló kalandora; azután Lomha, a csíkosfejű borz; továbbá Bujdosó a kecses menyétke. Aki csak tudott a dologról, mind, mind.
Barlangi sietve foglalta el elnöki helyét a sziklafal mellett, egy kopott gránittömbön.
- Szabadok! – kezdte mondókáját – már mindnyájan tudjátok mily öröm ért bennünket!
- Mily gyász! Kiáltott közbe Robaj, a Daliás öccse, akiben sok volt az ellenzéki szellem.
A „szabadok” közt mozgás támadt. Ahány kérődző, az mind helyeslőleg dobogott csülkével, sőt agyaras is nagyot röffenve mondta: úgy van!
De a farkasok közönyösek maradtak; Hóhér pedig, a hiúz, egyszerűen elnevette magát. Ő tudta, hogy hiába a panasz; úgy van és úgy lesz minden, ahogy a hatalom akarja.
Barlangi dorgálólag csóválta a fejét s csöndet intett.
- A király megjött, mondta, s alázattal hajtotta meg magát. A király mindnyájunknál erősebb, tehát ő az úr. Neki ellenszegülni kész romlás.
E pillanatban érkezett meg Ravasz, a fiskális. Farkát zászlóként tartotta a magasba; így jelezte, hogy szót kér.
- Halljuk Ravaszt! - kiabálták a kérődzők, akikben legjobban erőt vett az izgatottság. Érezték szegények, hogy minden tervezgetésre nekik kell legjobban ügyelniök, mert könnyen ők húzzák majd a rövidebbet.
A fiskális keskeny pofáján gyönge mosoly jelent meg. – Azt hiszem, jó eszmém van, - szólott s körüljáratta tekintetét.
Mindenki kíváncsian figyelt.
- A királyhoz hódoló küldöttség menjen, ez elkerülhetetlen. A küldöttség azután alázattal esedezzék a Felség színe előtt, hogy fogadja el a „szabadoktól” egyenes adóba az ember tulajdonát.
Egy pillanatig csend volt. A „szabadok” összenéztek.
- Igen, folytatta a fiskális, jól mondtam: az ember tulajdonát. Ha a király, aki hatalmas és roppant erejű, beéri a szelíd nyájakkal, csordákkal, az ember barmaival; akkor mi továbbra is békén juthatunk megszokott zsákmányunkhoz itt kint.
A kérődzők a szelíd nyájak emlegetésére már-már örömujjongásban törtek ki; de most megértették, hogy rájuk nézve a legjobb esetben is csak a status quo állhat fenn. Kedvtelenül hallgattak; a bikák és bakok agancsukat és kampójukat ütögették a fák derekához, ami náluk az elégedetlenség jele volt.
Hóhér megint kacagott erre a látványra.
A farkasok ellenben üvölteni kezdtek örömükben. A rókák tetszéssel vakkantottak. Gyász, az őrholló, jóváhagyólag korrogott.
Barlangi feltette a kérdést.
- „Szabadok” elfogadjátok-e az ügyvéd indítványát?
A ragadozók mind egyszerre morogták: el! el! A kis Bujdosó, az apró menyétke, bukfencet vetett, úgy nyávogta: hogyne, hogyne!
- Tiltakozunk! Kiáltotta Robaj. Mi szarvasok, őzek, zergék, külön feliratot nyújtunk be a Felségnek s igazságot kérünk, hogy a „szabadok” egyáltalában ne bánthassák egymást.
- Ne bizony! makogta Félénk, nagy szerényen.
Barlangi tanácstalanul vakarta a fülét. A királynak nem fog tetszeni ez a pártoskodás. Legjobb lenne, ha azzal lehetne dicsekedni, hogy íme, mindenki kormánypárti.
Ravasz megvárta, hogy kissé csillapodjék a zaj s ekkor így szólt:
- Miattunk ám nyújtsátok be külön a feliratot. De magatokból álljon a küldöttség. Ajánlom, hogy mindjárt a legkövérebbek vigyék, hogy a király, aki már bizonyosan éhes…
Itt megállt s gonosz vigyorgással élvezte a kérődzők megrettenését.
- Nos ki vállalkozik? - kérdezte, alig bírva visszafojtani kacagását.
A kérődzők hallgattak. Robaj Daliást lökdöste:
- Szólj már, no! – Daliás visszalökte: - Az indítványt te tetted, tied a felelősség.
Barlangi kimondta a határozatot:
- A „szabadok” elfogadják a fiskális indítványát!
Mindjárt ki is nevezte a küldöttség tagjait.
Először is illett, hogy ő maga, a helytartó legyen a vezető. Ott kellett azután lenni a Felség rokonának, Hóhérnak. A fiskálist, akinek válságos percekben leghuncutabbul járt az esze, kihagyni nem lehetett. Hátul sorakozhat a lojális nép, aki akar, mind.
Amíg Barlangi beszélt, a kérődzők lassanként elosontak. Még a nép közt sem lehettek biztonságban, addig legalább nem, amíg a király az adóbehajtás módjáról nem nyilatkozik.
- Gyerünk, súgta Matróna a szomszédjának. A szomszéd tovább adta a jelszót s a szarvasok közül csakhamar senki sem volt a gyűlés helyén.
A küldöttség hirtelenében összeállott. Mögötte kullogtak a nép szerepére vállalkozók. Barlangi előre tötyögött s éppen jelt akart adni az indulásra, amikor szétnyílt előttük az a bozót, ahonnan Félénk idejött, s egy hatalmas, csudásan szép alak lépett a gyepre puhán könnyedén.
- A Csíkos Fojtogató! Bőgte Barlangi, megdöbbenve.
A rabló-szabadok szőreborzoltan ismételték: A Csíkos fojtogató!…
A Csíkos fojtogató, Bengália borzalmasan remek szülötte csöndesen mozgatta farka végét, ami nála kellemes izgalom jele volt. Sárgásvörös szőrét fényes fekete csíkok barázdálták; gerincét kissé meghajlította; tekintetében kíváncsiságot és hajlamot az erőszakosságra lehetett felfedezni. Ámbár nem mutatott nyílt ellenséges indulatot, a „szabadok” sejtelmesen és ösztönszerűleg találták ki, hogy ebben a kiszámíthatatlan fényben sohasem bízhatnak igazán.
Kínos másodperc következett, amely alatt a gyűlés után még együtt maradt „szabadok” azon tanakodtak, merre ugorhatnának el szükség esetén legbiztosabban a Csíkos fojtogató szomszédságából.