A rab király szabadon 4.

A fiskális Ravasz, aki rendszerint mindnyájuk helyett szokott gondolkodni, e zavart pillanatban hirtelen előlépett, amire Barlangi megkönnyebbülten nyögött egyet. Az ő helytartói feladata lett volna most a szónoklás s a dolgok intézése. Csakhogy az ilyesmihez sem sokat értett, minthogy eddigelé alig kellett magát a beszéd művészetével megerőltetnie. Legfeljebb ő hozzá szónokoltak a „szabadok”, s neki nem volt sokkal több dolga, minthogy ahol éppen eszébe jutott, ott beledörmögjön a mások beszédébe.
Ravasz ellenben művésze volt a szónak, sőt ékes dikciói közben arra is ráért, hogy titkos gondolatokat szúrjon hatásos mondásai közé, a maga külön mulatságára. Az ilyen zárjel közé ékelt gondolatokban volt tulajdonképpen igazi őszinte véleménye, amit nyíltan nem hangoztathatott.
Most így vágta ki a rezet:
- Fenséges hercegnő! Erdők és berkek hatalmas úrasszonya! Vérrel öntözött kaktuszvirág! (puskagolyóra méltó bestia!) Fogadd mindnyájunk hódolatát! Íme, tied itt a legsűrűbb bozót, s a síkság hűs nádasai neked kínálnak enyhhelyet. (hogy pihennél mielőbb a nyüvek gyomrában.) Az erdő tele van kérődzővel s a rónán az ember számtalan barma legel. Mind arra valók, hogy örömödet lásd bennök és beteljél velök. (fulladj meg az első falaton, amit lenyelsz.) Itthon vagy nálunk, akik csudálunk, és hódolunk neked! A szabadok téged kérnek fel, mint a király rokonát, és régi barátnéját: vezesd őket a Felség elé. (Hátha összekaptok és megeszitek egymást!) A te magas pártfogásod a mi legnagyobb jutalmunk hűségünkért, amivel irántatok, hatalmasok iránt, a tengeren innen is mindig viseltettünk!
Ravasz meglengette magasba emelt farkát, ami jel volt a tüntetésre.
A „szabadok” (csupa ragadozó volt együtt, a többi már elillant), üvöltve, bőgve, nyávogva, ordítva helyeselték ezt az indítványt.
De hirtelen elhallgattatta őket egy különös ümmögő, borjúbőgéshez hasonló hang, aminőt még sohasem hallottak s amitől meredezni kezdett gerincükön a szőr.
Bengália díszének, a vérrel öntözött kaktuszvirágnak halk bődülete volt az. Ezt fejezte ki: „Jó, jó, meglássuk, most éppen tűrhetően jókedvemben vagyok, nem haragszom”.
- Követünk hercegnő! -kiáltotta Barlangi lelkesedve.
A Csíkos fojtogató fölényes nyugalommal kérdezte:
- Messze van a király?
- Amott lent vár bennünket a vadkomló sűrűjében. Hisz’ vele jöttél, felelt Hóhér, kissé csudálkozva ezen a kérdésen.
A hercegnő féloldalt nézett rá:
- Igen, mondta odavetve, vele indultam el; de az imént egy kis vadászatot rögtönöztem s elmaradtam tőle.
Ravasz figyelemmel nézte s felfedezte, hogy véres a bajusza.
Hamar elkezdted, pokolbélű, - gondolta magában, de fennhangon így szólott:
- Boldogok vagyunk, ha a hercegnő jól reggelizett nálunk.
A Csíkos fojtogató kegyesen mosolygott, megfordult, s nyugodt lépésekkel indult a vadkomló-sűrűség felé.
Hóhér rögtön mögéje szökött. Mindenképp tüntetni akart a rokonsággal.
Utána lépdelt Barlangi, aki abbéli féltében, hogy bakot lő, egyre integetett Ravasznak, hogy csak közel maradjon.
A farkasok egy csoportba verődtek; hátul szökdelt Vérszopó a nyest, Bujdosó a menyét, és Álnok a vadmacska, akitől azt kérdezte Ravasz az imént:
- Hát te nem tartod a nagy rokonságot, hékás? Erre Álnok tüntetően maradt hátra. (Úgyis kinevetnének, gondolta; így legalább mutatom, hogy nem töröm magamat rang után.)
A Csíkos fojtogató a legsűrűbb vadkomló-szövedék előtt állott meg. Onnan áradt ki a király félreösmerhetetlen illata. A küldöttség némán és kíváncsian szimatolt.
Bengália gyöngye eközben csudálatos változáson ment át. Szeme lángolt s minden izmán önkéntelen rángás szaladt végig. Elbődült. A bozótból rögtön rá mély, erős hördülés harsant fel. A környék szinte reszketett bele.
A tigris felelt a borzasztó hangnak. Visszhangos és mégis elfojtott, félig torokban maradt bőgés volt az. A király újra, meg újra felhörrent. Az erdőt nagy messzeségben járta be ez a szokatlan, lármás üzengetés, amitől a kérődzők holtra ijedve, céltalanul vágtattak ide-oda.
A ragadozók pedig meg-megrázták a fejöket, mintha a riasztó hangokat akartak volna a fülükből kirázni.
Azután megmozdult a vadkomló-szövedék s egy kormos sörényű, felséges kiállású hős jelent meg a „szabadok” előtt.
Ha Ravasz nem tér észre, elmaradt volna a „spontán tüntetés”, annyira meg volt hatva az egész társaság. A Csíkos fojtogató az egyetlen volt, aki nem félt, ő neki tehát semmi különös oka sem volt arra, hogy éljenezzen. Amint a hozsanna lecsillapult, megszólalt a tigris:
- Király, a parasztok a talpadat óhajtanák nyalni, tartsd oda nekik, kérlek. Azután vesd ki az adót, mert amint láthatod, elég jó húsban vannak, telik tőlük.
Ennyi volt az egész szónoklata. A szabadok rémülten éljenezték meg érte.
A berber oroszlán végignézett a gyülekezeten, amely alázkodva sunyított előtte. Hóhér azon igyekezett, hogy a tigris kegyeltjének lássék s egészen melléje furakodott a hercegnőnek, aki tolakodását most észre sem vette. Az oroszlán háromszor hörrentett s azután kimondta a törvényt:
- Ti, szabad parasztok, nekem rabszolgáim, érezni fogjátok, kegyelmemet! Ami marad, abból először a tigris lakik jól. Ő rokonom, rá tehát nem szól az osztozás törvénye. Különben akinek panasza van, a hercegnő útján juttassa hozzám. Apró-cseprő bajokkal nem bíbelődöm, tudjátok meg! Arra való a lakájom, aki helytartónak nevezi magát. Ha szót fogadtok, boldogul élhettek. Eddig egymás közt veszekedtetek; ezentúl csend és békesség lesz itt, fogadom. Oszoljatok!!
A „szabadok” úgy szétfutottak erre a szóra, hogy Villám, a sólyom aki egy ágról nézte a tisztelgést, irigyelni kezdte gyorsaságukat.
A tigris egyedül maradt az oroszlánnal.
Szultán a nagy és hatalmas, önkéntelen kedvteléssel nézte a csudásan szép óriás macskát, amely majdnem egyenlő rangban volt vele. Hízelgésnek vette, hogy a hercegnő maga vezette ide a „szabadokat”; barátságosan szólította meg:
- Zulejka!
- Mit óhajt a király? - kérdezte a Csíkos fojtogató, inkább kíváncsian, semmint alázattal.
- A nap itt mégsem elég forró, mondta Szultán elgondolkodva. Mi másformát ösmerünk.
- Ó, én beérem vele. Bengália nem a Szahara, felelt a tigris jókedvűen.
- Igaz, - ümmögött a király. - Te más világrész szülötte vagy. Nekem is vannak ott testvéreim, mondják.
- Nem oly hatalmasok, mint te. Hozzád képest satnyák. Sárga a sörényük és ritka. Soknak nincs is. Az igazi király te vagy, és te maradsz.
Szultán büszkén emelte fel a fejét. Tetszett neki a magasztaló beszéd.
– Megengedem, mondta, hogy itt maradj mellettem. Együtt vadászhatunk, ha már ilyen közössé vált a sorsunk.
A „hercegnő” lassan rázta meg a fejét.
- Nem lehet az király. Az én hazám nem a te világod. Az én mulatságom nem a te örömed. Én elcsúszom a nádasba, amely emlékeztet a bambuszerdőkre. Én lopódzva és nesz nélkül járok, mint a leskelődő halál, és ahol ma öltem, onnan holnapra eltűnöm, mert gyönyör nekem a titokzatosság; holott te nyílt vagy s felordítod az alvó csöndességet, mielőtt zsarnoki utadra elindulsz. És ha mi egyszer ugyanarra a zsákmányra vetnők magunkat, mi lenne? Én tán gyengébb vagyok, de még náladnál is jobban elvakulok haragomban.
Nem fejezte be, csak kinyújtotta borzasztó karmait, amelyek hegyes, vastag szögekként mélyedtek bele a talajba; azután kivicsorította a fogát, hátracsapta a fülét, torkát kitátotta, szeme zöld fényben izzott. Sziszegő, tüsszögő hangot hallatott hozzá.
Szultánra is átragadt valami ebből a hirtelen támadt dühből. Hörögni kezdett s vágyat érzett rá, hogy meglegyintse vakmerő rokonát.
- Látod! - mondta a tigris meghunyászkodva. - Még a puszta gondolat is elég, hogy ellenségekké tegyen bennünket.
A király elröstellte magát. Hallgatott.
- Megyek már, Szultán, - szólt Zulejka. - Megyek a magam külön útján. Szomjúságot érzek, amilyet még soha. Vérre szomjazom; édes vérre, minő a nyájak és erdei vadak ereiben nincsen. Kóstoltam valamit, amitől állandó részegségben vagyok. Emlékszel-e a szerecsenre? Abdullah alattam vonaglott és én a nagy tűzben is alig bírtam ott hagyni, annyira új gyönyör volt nekem az embervér. Megyek király; utaink elválnak! Minél vadabb, elhagyatottabb helyeken barangolsz majd, annál bizonyosabbra veheted, hogy messzire vagy tőlem. Én elbujdosom az árnyékos vágások mentén a falvak irányába. Én csöndes éjszakákon megkeresem a pásztort a nyája mellett. Állandó tanyám nem lesz. A dzsungel más volt; rajtam kívül más úr ott nem lehetett. De ez a föld ahhoz képest szelíd és népes. Még a hegyszakadékba is elhallatszott ma a hajnali harangszó. A lápok útvesztőiben érezném magamat legbiztosabban. A hűs mocsárvíz elmossa, befödi a nyomot. Üdvözöllek, király! Ha néha az éji csöndben a nádas környékére tévedsz, ordíts: hadd tudjam, merre jársz.
Megfordult s nesztelenül kullogott be a sűrűségbe. A király maga maradt.
A nap már jól fenn volt s a madarak zenéje köszöntötte az édes, illatos reggelt.
A király körül aranyos legyek dongtak, mintha bíztatták volna, hogy mozduljon már, kerítsen magának reggelit, mert sokára lesz, amikor a ragadozó szabadok ebédelni szoktak.
Mindenütt jelentkezett az élet élénksége.
Gerlice gurrogott és galamb búgott. Az örvösök egymásnak mondogatták:
- Ohó-hahó! Jó, jó itt! A rigók kíváncsian röpködtek át a király bokra fölött s csacsogva kérdezgették: Kicsoda? Micsoda?
A berber nagyúr pedig azalatt elnézett a messzeségbe s a szeme megakadt egy felhőfoszlányon, amely akadály nélkül úszott a végtelenség útján, és rózsaszínű volt a nap csókjától.
Ez itt most már valóságosan a szabadság; de az igazi korlátlanság mégis csak azé a felhőé. Ki tudja, merre megy, hol olvad fel égi könnyharmattá? Talán belefoszlik az útjába eső viharfelhőkbe, úgy múlik el; talán eljut a szelek szárnyán a tengerentúlra, ahol tűzből van a nap és perzsel a levegő.
Ott lopakodik a szomjas gazella este a folyóhoz. Előrenyújtott nyakkal, szimatolva, merőn figyelő tekintettel, vékony lábát lepkekönnyűséggel rakva maga elé, közeledik az üdítő hullámhoz. Remegve lesi folyvást, nem mozdul-e, nem zizeg-e a magas, sűrű fű. Jaj neki, ha csak egy másodpercre is vigyázatlan.
A folyó zátonyain a vízimadarak ezre hűsöl. Néha felriadnak, éktelen zsivajt csapnak, zűrzavarosan keringenek, elkeverednek, meg újra különválnak s leereszkednek a puha fövényre, ahol egyes-egyedül övék a világ.
Az este sötét és hirtelen olvad az éjszakába, amely hűvös, és titkos bűnökkel terhes.
Vérszag terjed a sűrűségből és csontok ropogása hallik.
A halk neszt, amit a tovacsúszó kígyó okoz, riadt kiáltás, halálhörgés feledteti.
Surranó árnyak találkoznak.
Fénylik a szemök, mint a foszfor. Azok az éj kalandorai.
Köztük az első: az oroszlán, a király.