A rab király szabadon 5.
2010. augusztus

Cézár utai.

Az első, aki a cirkuszból menekült, a gorilla volt.
Már mondtuk, hogy amint szabadon érezte magát, acélizmaival felkapaszkodott a cirkusz fedelének a szelelő nyílásáig, amelyet ember nagyságú ajtóval szoktak befödni. A lyuk éppen nyitva volt. Cézár kisurrant rajta, s a következő pillanatban ott ült a tetőn, ahová gyönyörűen sütött a holdvilág.
Hatalmas fekete alakja, mint valami borzalmas kísértet árnyéka, rajzolódott a deszka tetőzetre. Ösztönszerűleg érezte, hogy ezen a nagyon is nyílt térségen nem sokáig időzhet. Összezsugorodva vizsgálgatta a környéket; gyors tekintettel nézdegélt körül.

A cirkusz környékén magas fák voltak; de azokat innen, ugorva elérni még az ő drót inai rugalmasságának sem adatott.
Pedig sietnie kellett, mert odalent különös zaj támadt, ami nyugtatlanította. Füstszag csapta eg az orrát, pedig a füsttől borzadozott. A manézsban a lovak kétségbeesetten, vadul horkoltak. A cirkusz környékén ijedt emberek szaladgáltak.
Cézár izgatott volt. Még nem tudta, féljen-e vagy hirtelen haragjának engedje át magát. Elszántan indult meg: dübörögve rohant le a tető széléig, s onnan egy roppant ugrással a legközelebb álló vén platánfa kinyúló ága felé röpült.
Elérte ugyan, de az ág gyönge volt s nem bírta meg a súlyát. A gorilla ordítva, röfögve zuhant le néhány ember közé, akiket a vészlárma csalogatott oda.
Az emberek holtra ijedtek és kiáltozva rohantak el, amikor eléjük toppant a csúf fekete rém, amely kétszer akkora volt, mint közülük akár a legnagyobb.
- Az ördög! Az ördög! -üvöltötték, és fejjel mentek neki mindennek, ami útjukba esett.
Egyikük belebukott a szemétgödörbe és onnan rikácsolt ki, mintha nyúznák.
Egy vénasszony, aki nem bírt futni, térdre esett a gorilla előtt, és összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne vigye el.
A nagy majom ettől ugyancsak megrettent. Feltámadó dühe egy pillanat alatt elmúlt. Röfögve vágta magát a földhöz s négykézláb igyekezett a fák közé. Amíg a vénasszony siránkozását hallotta, meg sem állott.
Végre a facsoport szélén visszafordult. Mögötte egyre nőtt a zaj. Azt kiállani nem lehetett. A cirkusz már lángban állt. Cézár halotta a súlyos ütéseket, amint Wasziljew a cirkusz deszkafalát döngette. Azután megint nagy sikoltozás támadt, még nagyobb, mint aminőnek ő volt az oka az imént. Hallotta a Szultán erős felhörrenését, ami a többi zajból hatalmasan vált ki. Idegei nem bírták ezt a rettenetes felfordulást. Vaktában rohant arra, amerre aránylag legkevésbé volt világos az éj. Minduntalan emberekkel találkozott, aki ordítva menekültek előle. Egy szerencsétlen flótás nagy ijedtében végighúzott rajta; azt Cézár fogcsikorgatva ragadta meg s úgy csapta a földhöz, hogy mindjárt megnémult. Jó, hogy bele nem halt. Amerre bokor, vagy fa volt, arra húzódott a gorilla a folytonos zaj elől.
Minden jól lett volna, ha tűzoltók nem jönnek. Borzasztó robajjal, sípolással, égő fáklyákkal siettek a tűzhöz. Cézár ettől tökéletesen megbolondult. Vak dühe megtízszereződött. Nem bánta, akármi lesz is; úgy tett, mint valaha az amerikai prérik bősz bivalybikája, amely bömbölve állott a vasúti sínek közé s megszegett nyakkal, kormos homlokát előre tolva, várta a trüsszögő-pöfögő mozdonyt, hogy letaszítsa a sínről.
Ő is nekiment az új lárma forrásának. Már se látott, se hallott. Bőgött és roppant öklével hatalmas mellét verte. Így jelezte, hogy kész harcra kelni az egész világgal.
Rohant a vágtató tűzoltó-szekerek felé, de azok elsurrantak mellette. Az utolsót mégis útban érte; arra felugrott, ahogy a cirkuszbeli akrobata szokott a vágtató lóra felpattanni.
A szegény tűzoltók hanyatt estek s legurultak; Cézár bömbölt; a lovak már nem is vágtattak, hanem ragadtak; a vörös fény, a mitől a gorilla annyira irtózott, megint közeledett. Oda a nagy majom nem kívánkozott vissza.
Mit tehetett mást, megint csak ledobta magát a földre, s elkezdett tötyögve futni. Beletévedt holmi zúg utcákba. Lihegve, dühöngve csatangolta végig az egyiket, azután a másikat; az emberek jajgatva bújtak el előle, s amint elhaladt, messziről kísérgették, úgy csudálták.
A tömeg egyre nagyobb lett mögötte, s ennélfogva nőtt a zaj is, amitől Cézár mindenáron szabadulni akart. Valahol egy földszinti ablakból kinézett egy úr. A gorilla nem ismerte meg a mozdulatlan alakban az embert: felszökött hozzá. Az úr szunyókált volt s amint az idegen alak mellette termett, elordította magát.
-Betörő!
Cézár megijedt a váratlan üvöltéstől s jót csapott az úr tarkójára.
-Gyilkos!! - rikoltotta a megrettent férfiú s ájultan bukott ki az ablakból az utca kövezetére.

A zajra a belső szobából berohant valaki. Az ajtónyílásra Cézár figyelmes lett; rést látott s arra inalt. A riadozó házbeliek közt csakhamar a folyosóra jutott. Onnan az udvarra, az udvarról a kertbe, azután a falon át egy másik csöndes utcába, ahol egy lélek se mozdult.
Ki írhatná le kalandjait, amíg végül, folyvást a csöndesebb irányba haladva, kijutott a nagyváros tömkelegéből?
Csak arra mindig, amerre búvóhely volt; ahol fa és bozót kínált rejtőző helyet!
A síkon nagy kerülővel távolodott el a zajos várostól; nem tudta magát tájékozni; tajtékzott mérgében s a füvet tépte; a bokrokat kirángatta a földből.
Amint pitymallott, egy dombtetőn megpihent.
A szürkület minden irányban magasba nyúló barnaságot mutatott az ég alján. Cézár bámészkodva nézte az égtájakat.
- Csak tudnám, merre találok erdőt! -röfögte lehangoltan.
Alighogy kimondta, vékonyka hang szólalt meg fölötte:
- Különös idegen, én megmondhatom neked.
Cézár csudálkozva pislogott felfelé, de még az ő éles szeme is alig tudta felfedezni, honnan jön az alig hallható hang.
- Ki vagy? Mit akarsz? - röfögte meglepetten és majd kinézte a szemét.
- Én Förtelmes vagyok, a kis Förtelmes. Testvére vagyok Csúnyának, a szárnyas egerek vezérének. Ő küldött utánad, mert látta, mikor a lármás városból menekültél.
- Az az otromba állat el fog tévedni, - mondta nekem, - menj csak és amikor szüksége lesz rá, igazítsd útba.
Cézár kellemes, lágy legyezgetést érzett a feje fölött; most már jól látta a kis szárnyasegeret, amely könnyed, csapongó fordulatokkal libegte körül.
- Mit? Otromba állat!? - rivalgott ingerülten, - majd adok én nektek!
- Nem adhatsz nekünk, te különös idegen, mert nagyon fürgék és ügyesek vagyunk. Lásd, majd hogy a fülembe nem bújok, mégsem tudsz megfogni.
Cézár hangosan suhintott oda, ahol a kis Förtelmes röpködött s jól nyakon csapta maga-magát.
- Látod? - mondta a Csúnya öccse, káröröm nélkül. - Ne próbálgass ilyet, úgyis hiába. Csak nem kívánnád, hogy te kapd a szépségdíjat? Azután hálátlan is vagy, mert én útba akarlak igazítani. Nélkülem itt virrad rád a nap; látom, hogy csak bámulod az eget, de nem tudod; a sötétlő hegyek közül melyik igazi, melyik felhő.
- Hát melyik az igazi? - dörmögte a gorilla lecsillapodva.
- Gyere csak utánam. Az orrod előtt szállok mindenütt. Egy kicsit úsznod is kell, talán csak értesz hozzá.
Cézár vállat vont. Hányszor úszta keresztül a Kongót, Afrika őserdejének a közepén! Hatalmas fekete testét úgy vitte a víz, mintha csónak lett volna.
Egy tutajos tót evezett lefelé a folyamon; a gorilla éppen a tutaj előtt emelkedett ki a vízből, mert kíváncsi volt erre a furcsa alkotmányra. Megragadta a tót evezőjét, és farkasszemet nézett Szvatopluk hüledező ükunokájával.
A szegény tót rögtön kólikát kapott s a jó Istent hívta. Mire a társa előkerült a tutaj túlsó végéről, Cézár már harminc ölnyire úszott tovább, keresztben a Dunán.
- Ott-ott! Nyöszörgött az evezős, és halálsápadtan simogatta sörteként meredező haját.
- Csojeto? Csojeto? - kíváncsiskodott az öregebbik, s jól hátba veregette a fiát, hogy térjen már magához.
A gorilla pedig szépen átúszta a nagy vizet s loholva igyekezett a túlsó parton a hegyek irányába, amelyek tetején már a hajnal pirkadásának a fénye kezdett derengeni.
Förtelmes egyre bíztatta: - Siess, te különös idegen, siess! Mindjárt reggel lesz s akkor énnekem nincs többé helyem idekint.
Amint Cézár az erdőt elérte, messziről erős, hörgő bődület csapta meg a fülét.
- Ohó, - dünnyögte magában. - Ez a király hangja. A király eszerint szintén kiszabadult; mi több: itt is van, az én erdőségemben.
Elkezdett röfögni örömében, és ugyancsak döngette a mellét. Aztán hallgatta, hogy múlik el lassan a visszhangos bődülés; hogyan távolodik a szokatlan, rettenetes hang. A király tovább igyekezett. Még messzebb, még beljebb, a rengeteg erdőbe.
- Hallottad, förtelmes? - kérdezte Cézár, és a kis szárnyasegeret kereste.
Bíz’ az már sehol sem volt.
A gorilla magányát csak a tücskök cirpelése élénkítette; de az is úgy hangzott, mintha a föld alól, vagy valami odúból, de legalább is a száraz levelek alól szólana.
Cézár egyet gondolt s megindult maga is arra, amerről az oroszlán ordítását hallotta. Ott talán még komorabb a világ. A gorillának a legvadabb sűrűség kell; sokkalta vadabb még, mint az oroszlánnak.
Cézár nem értheti be bozóttal, fiatal sudárfával. Neki évezredes Mathuzálemek kellenek; igazi fa-mamutok, amelyeknek a felső ágai is vastagabbak az ember derekánál.
A gorilla ezek között a viharral dacoló ágak között lakik. Ott rakja meg a fészkét.
Cézár ugyan már régóta nem fél a meglepetésektől; hazájában közönyösen vetette meg a hátát valamely vastag fa aljához s úgy töltötte az éjt. Roppant ereje bátorrá, és nyugodttá tette, jól tudta, hogy őt nem szokás megtámadni.
Még a párduc is kitért előle, ha véletlenül találkozott vele. A nagy majommal nem lehet tréfálni. Az ember ősének csak az ember elméje hiányzik, hogy a királyságot magához ragadja az oroszlántól.
Cézár megmarkolt egy fiatal juharfát és gyökerestől kitépte a földből. Azzal indult neki a nagy erdőnek, arra, ahol az oroszlán bőgése megremegtette a környéket.