A rab király szabadon 6.
2010. szeptember

Zulejka szomjas.

A Csíkos fojtogató elvált a királytól, s azzal a csudálatosan lágy, nesztelen lépéssel indult lefelé a dombról, a távolban látszó ködös róna felé, amely csupán a fajtájabeliek sajátsága.
Hovatovább világosodott, s a berekben ugyancsak nagy csattogást, flótázást műveltek a rigók.
Tilulija, a sárgarigók hírneves dalnoka, jó darabon kísérte Bengália díszét; folyvást fölötte röpködött s gyönyörű csengő szóval adott kifejezést csudálkozásának:
- Ni, milyen ékes! Ni milyen tarka! Mint a tulipán! Mint a tulipán!
A berek madarai figyelmessé lettek s kíváncsian suhantak el a Csíkos fojtogató fölött, aki ügyet sem vetett rájuk, úgy ereszkedett le a csalit között mindaddig, amíg el nem érte az erdő szélét, ahol magas buja fűtenger következett.
Sűrű, pompás rejteket kínáló rozsvetés volt az; a tigris úgy csúszott bele, hogy alig kellett kissé kinyújtóznia, máris elborította a ringó tenger, ami nagy térségen hullámzott.
Aki ezután a vetés különös mozgását látta volna, ugyancsak nagyot nézett volna.
A magas rozs kígyózó vonalban kezdett hullámzani; de nem felülről indult a hullám, ahogy a szél szokta támasztani, hanem alulról, mint a holt tengeren. Nem is egy irányban hajladozott a vetés, hanem össze-vissza lendült, s azután ingva-ringva elcsöndesedett; de már akkor tovább, távolabb folytatása volt a hullámzásnak. Arra vonult-csúszott Zulejka, selyemsimasággal.
Végre kiért a nagy rétre, amely túl volt a vetésen s beszaladt a végtelen rónaságba.
Talpa itt szivacsos, szortyogó talajt érintett. A fű csodálatosan zöld volt és bársonyos. Millió meg millió gyémántcsöppel ragyogott rajta a harmat.
A vetés fölött pacsirta énekelt. Zulejka egy pillanatra odafordította a fejét. Ezek az édes hangok még az ő rideg és önző lényét is le tudták bilincselni.
A puha gyepen sunyítva lépdelt tova azután, arrafelé, ahol a távolban sötét vonala látszott a nádasnak.

Itt sok volt a rekettye-bokor; Zulejka azok fedezete alatt siklott egyre kiljebb, mind messzebbre az erdőségtől, amely lassanként olyannak látszott, mintha kékes zománccal lett volna befuttatva.
Az ilyen kékség már távolságot jelent. Zulejka a mocsár gyér virága közt lépegetett s egy-egy búcsúpillantást vetett vissza oda, ahol a királyt hagyta.

A királyhoz jobban is illik az a komor fenség, ami a kéklő hegyek közt, a csöndes erdő mélyében lakik. A király sem az igazi őserdőt kedveli ugyan, de kalandozásaiból azért szívesen tér be lombpalotái alá.
Itt ellenben a mocsár világa terül. A napsütötte és mégis titokba burkolt lápé. Világos van, egyetlen szúnyog se röpködhet láttatlanul; és mégis barna árnyék bujkál a nád között, amely mintha örökké takargatna, leplezgetne valamit, amit nem szabad meglátni.
A nagy zsombik, amelyen át odáig lehet jutni, valóságos kazamatákat rejt; mély útvonalakat, amelyek csigásan és kígyózva kanyarognak s amelyek útvesztőjében örök időkre el lehet tűnnie a járatlannak.
A Csíkos fojtogató rászökött egy ilyen óriás zsombikra, s hatalmas, erős talpát átnyújtotta a másikra, amely fél ölnyire emelkedett ki a mocsárból.
E pillanatban egy zöldfejű gácsér röpült ki a mocsár széléről s nagy hápogással szállt a nádas felé. A tigris követte tekintetével, de hírtelen elmúlt a gácsér iránt támadt érdeklődése. Más valamin akadt meg a szeme.
A nádas közt jókora rés volt, azon túl, talán ezer lépésnyiről fehérlett valami a síkon.
A fehérség megmozdult s fejét lehajtogatva tett egy-egy lépést. Egy legelésző tehénke volt az.
Zulejka lelapult a zsombikon; fél teste el sem fért rajta; hátulja lecsüngött a zsombik mély szakadékában. Mereven, feltámadó vágyával a gyilkolásnak nézte a fehér állatot, amelytől nem messzire csakhamar megpillantott egy másodikat, meg egy harmadikat. Valószínűleg egy egész gulya legelt ott, csakhogy a többit eltakarta a nádas.

A tigris megnyalogatta a száját. Kurrogó, halk morgást hallatott, amely mintha a föld alól jött volna. Farka vége gyöngén, idegesen mozgott; fülét kétoldalt lesimította, mint a hant mögé rejtőzött macska, amely minden figyelmet el akar kerülni.
Nem sokáig töprenkedett így. Egy gyors és ügyes mozdulattal lecsúszott a zsombik árkába s ott egészen eltűnt. Most azután sikló, csúszó, véghetetlenül óvatos sietéssel indult meg a különös ösvényen; csalhatatlan ösztönére bízta, hogy ki nem tér a helyes irányból.
Talpa folyvást a láp fekete sarában dagasztott s ez az egy igazán kellemetlen volt neki. Halkan szöszmötölve lépegetett; néha egy pillanatra megállt. Ilyenkor zöldes-barna piócák kapaszkodtak a lábába.
A zsombikon magas, érdes fű nőtt; rajta volt még a tavalyi aszat is. Az ilyen bokrétás zsombikpúp sokasága olyan, mintha fésületlen borzas fej volna ezrével egymás mellett.
Gémek emelkedtek ki riogva a lappangó tigris elől. Azok már kint voltak a tocsogóban, a nádas szélén. A Csíkos fojtogató boldogan ereszkedett bele az ér vízébe, amelyen, alig ütve valamicske zajt, úszott el a nádas sűrűjébe. Ott a víz nem volt oly mély, de a mozgás meg volt nehezítve. A náderdő nagyon is buján sűrűsödött, az idei nád még nem nőtt ki egészen; de a tavalyi is megvolt s e közt rendkívül keserves volt a tigris haladása.
Még a partról látott volt itt valahol lent egy csenevész-fűzfát. Ahol az van, ott alkalmasint emelkedik a talaj. Lassan csörtetett keresztül a nádrengetegen; ezer meg ezer vízimadarat vert fel aközben.
Végre elérte a fűzfát, amely nem dombon volt, hanem egy eddigelé észrevehetetlen töltésen, amely belenyúlt a nádasba. Talán közlekedési vonal volt valaha; - vagy csak afféle gát, amit az árvíz ellen emeltek.
A tigris itt megpihent. Tekintetével bekalandozta a környéket. Megint csak ott állott meg a szeme, ahol a fehér gulya legelt a mocsár szélén.